Magyarország, 1979. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)
1979-06-10 / 23. szám
Felfokozott érdeklődés csillant meg jó néhány francia tudós vendég szemében, amikor tavaly az észak-magyarországi város szép, régi műemlékeit szemlélve, múzeumait járva azt hallották az idegenvezetőtől: Magyarországon gazdag emlékei vannak a tengeralatti kultúrának. Tüzetesebb érdeklődésükre azonban kiderült: tolmácsuk a sumér szót értette tengeralattinak (sous mére). Fordítói baki ? Természetesen az, de sokkal több is. Aprócska jelzés: a hazai idegennyelv-ismeret, az idegennyelv-oktatás körül valami baj van. S jóllehet a statisztikák szerint minden hatodik felnőtt jól vagy legalábbis elfogadhatóan beszél egy idegen nyelvet, az az adat csalóka. Más szóval, erősen „kozmetikázott”. Alighanem sokkal közelebb jár az igazsághoz: legfeljebb minden tizedik, tizenkettedik, sőt tizenötödik ember beszél magyaron kívül egy (vagy több) idegen nyelvet. A gyerekeket nem számítva. Ők ugyanis még csak tanulják a németet, az oroszt, az angolt. A tanultak elfelejtése majd később kezdődik. Már Comenius is vitatható, hány éves korban a leginkább célszerű elkezdeni nyelvet tanulni. Ki az óvodáskorra esküszik, ki az első iskolai esztendőkre. Akadnak nyelvtanárok, akik szerint az egészen kicsiny korban hallott idegen nyelvű szöveg csak zavart okoz; a nyelvtanuláshoz némileg érettebb korúnak kell lenni. Annyi azonban bizonyos, hogy az első idegen nyelvet lehetőleg fiatal korban célszerű elsajátítani. Knopp András oktatási miniszterhelyettes említette nemrégiben képviselők előtt, hogy a háromezer élő nyelvet beszélő földi népcsoportok között a 15 milliós magyarság az idegennyelv-ismeret alapján öszszeállított lista 27. helyén áll. Ez ugyan nem tekinthető rossz helyezésnek, a nyelvtanulás formájának, módszertanának korszerűsítését mégis elodázhatatlannak kell tekinteni. A Tudománypolitikai Bizottság nemrég vitatta meg az oktatási miniszter előterjesztése alapján azt a programot, amely a hazai idegennyelv-oktatás korszerűsítését kívánja elősegíteni. Legutóbb pedig a parlament egészségügyi, szociális és kulturális bizottsága mondott véleményt a tervezetről. A benne foglaltak hosszabb időszakra vonatkoznak. Talán a 90-es években, még inkább az ezredfordulóra várható a korszerűsítéstől eredmény. Az idegen nyelvek oktatása a magyar iskolarendszerben tulajdonképpen sosem volt egyértelműen kedvező megítélésű. A közöny aprócska jele: még az Országos Pedagógiai Könyvtárban sincs olyan átfogó nyelvtanítástörténeti munka, amelyik feltárná a hazai oktatástörténet folyamatát. Pedig kiváló magyar művelői és pártfogói voltak az idegen nyelvek magas szintű oktatásának. Comenius több ízben részletesen kifejtette azt az alapelvet, amely nélkül soha nem lehet elsajátítani idegen nyelvet. Tehát módszertani alapként fogadható el: az élő nyelvet a gyakorlatból kell megtanulni, oly módon, hogy minél többet hallják, beszéljék és írják. Több mint ötven esztendeje megjelent pedagógiai szakkönyvében a modern nyelvek tanítási módszereit összegezve írta dr. Petrich Béla, főiskolai tanár, az akkori Budapesti Tanárképző Intézet előadója: „Nem az a legfontosabb, hogy a tanuló azonnal a legtökéletesebb pontossággal beszéljen idegen nyelvet, hanem mindenekelőtt az, hogy merjen beszélni, ha törve is, csak akarjon beszélni”... Ugyanő emelte ki összefoglaló munkájában a nyelvtan fontosságát: nyelvtan nélkül nincs megalapozott nyelvtudás. Ehhez, persze, rögtön hozzátette, hogy a csakis ezen alapuló módszer sem vezet kellő eredményre. Mindezt még akkor fejtette ki, amikor a hazai gimnáziumokban havonta 25 órát szenteltek a német, 15 órát a francia vagy az olasz, illetve a latin tanításának. A nyelvóráknak ez a tetemes mennyisége néhány ezer diák kiváltsága volt. Bár eredménye nem volt lebecsülhető, tömeges nyelvoktatásról semmiképpen sem lehetett beszélni. Óraszámok Az említett korszerűsítési tervezet számolt azzal, hogy a felszabadulás óta százezres nagyságrendben ismerkedtek meg a diáknemzedékek elsősorban az orosz, mellette pedig a német és az angol nyelvvel (e két nyugati nyelv tanulása hazánkban a legelterjedtebb). De azzal is számot kellett vetni, hogy az általános iskola felső tagozatán kezdődő, a gimnáziumban folytatódó, a szakközépiskolában rendszertelenné váló, illetve teljesen háttérbe szoruló, a szakmunkásképzőben pedig mindmáig hiányzó nyelvoktatás reformja elsősorban a tanítás hatásfokának növelését követeli. A kisebb csoportokban történő oktatás elterjesztésére, a szaktanári ellátottság javítására van szükség. Évekre elosztva a teendőket, a középtávú — tehát a nyolcvanas évek végéig megvalósuló — terv szerint az általános iskolákban olyan szakosított tantervű osztályokat kell kialakítani, amelyekben a gyerek már az alsó tagozatban, negyedikes, sőt harmadikos korától kezdve tanul oroszul. A hetedik és a nyolcadik osztályban — önkéntes választás alapján — 2—2 órát a második idegen nyelv elsajátítására lehet fordítani. A gimnáziumokban már az ősztől kezdve ki-ki szándéka és választása szerint tanulhat idegen nyelvet. A tanterv heti 4 órás kezdő óraszámot ír elő a változatlanul kötelező orosznak; a második idegen nyelvet az elsősök heti 2, a másodikosok 2 órán át tanulják. De 5-ig, illetve 6-ig is emelkedhet az első nyelv óraszáma, mindenekelőtt a továbbtanulni szándékozók körében. A speciális tanrendű osztályokban pedig 8—7—7—8 órás havi bontásban taníthatnak. 1982 szeptemberétől 70 olyan speciális tanulócsoport lesz majd az országban, amelyben heti 8 órát szánnak idegennyelv-oktatásra. A szakközépiskolákban csak az úgynevezett csoportbontástól (tehát az idegen nyelv kisebb létszámú csoportban történő s így feltétlenül hatékonyabb oktatásától) várható jobb eredmény. A szakmunkásképzőknek, sajnos, csupán a tanfolyamszerű , önkéntes nyelvtanulás jut. Legalábbis 1986-ig. A tanítóképzőkben megteremtették az általános iskolák alsó tagozatán oktató orosznyelv-tanárok képzési bázisát. Az itt végző ifjú pedagógusok tanítják majd az orosz nyelvet az általános iskolák alsó tagozatán Tolmácsutánpótlás Amilyen a nyelvkönyv, olyan a nyelvoktatás hatékonysága. Sok szó esett a parlamenti bizottságban és másutt is arról, hogy a nyelvkönyvek egy része alacsony színvonalú. Akad bennük jócskán elvonatkoztatott, gyermeteg olvasmány, amely nem segíti elő a beszédkészség fejlesztését szolgáló alapszókincs elsajátítását. Nemritkán a kelleténél nagyobb fontosságot tulajdonítanak a nyelvtannak. Nem csoda, hogy a diákok tekintélyes része ugyan hibátlanul tud ragozni, de képtelen egy pohár vizet kérni, az éttermi étlapra nyomtatott szöveget megközelítőleg sem érti, külföldi városnéző sotán a legegyszerűbb feliratokkal sem boldogul. A fordítók és tolmácsok képzése is a tervezet kimunkálóinak érdeklődési körébe került. Olyan fontos, technikai-szervezeti teendőket kell elvégezni, mint a korszerűbb nyilvántartási és felügyeleti rendszer kialakítása, az ágazati összehangolás a tárcák között. Felül kell vizsgálni a fordítással foglalkozó állami intézményrendszert, jogszabályt kell kidolgozni fordító- és tolmácsközösségek létrehozásához. Mindezek csak a legfontosabb tennivalók. Célszerű lenne például minél hamarabb társadalmi szervként megalakítani a magyar fordítók és tolmácsok szövetségét. A fordító- és tolmácsképzés hazai rendszere most van kialakulóban, jellege jobbára kísérleti. A Szegedi József Attila Egyetemen megkezdődött a társadalomtudományi fordító, illetve fordító és tolmács szakemberek képzése. A szaktanulmányok kiegészítő részeként kialakulóban van a szakfordítóképzés a Miskolci Nehézipari Egyetemen, a Kertészeti és a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen. Mindez azonban még sokáig nem oldja meg a fordító- és tolmácsutánpótlás országos gondjait. Ebből a szempontból az idegennyelv-szakos tanárképzés a leglényegesebb. (Nem ártana a fiatal nyelvszakos tanárokat gyakrabban külföldre küldeni , tanulni, gyakorolni.) A minőség Az iskolákban egy nyelvet kötelező tanulni, 10—14 év között mindenképpen. Ha ehhez hozzávesszük, hogy átlagosan negyedmillió középiskolás és mintegy 30 000 főiskolás is tanul nyelvet, ha hozzáadjuk a TIT-nyelvtanfolyamokra beiratkozott hallgatók létszámát (körülbelül 44 000 emberről van szó), s ha mindehhez hozzávesszük a helyi tanfolyamok legalább ugyanennyi részvevőjét, akkor a mennyiséggel tulajdonképpen elégedettek lehetünk. De nem is ezzel vannak gondok, hanem a minőséggel. A tizedében sem megszerzett nyelvi jártassággal, a gyér s aztán sürgősen feledésbe merülő szókinccsel, az oktatás sokféle anyagi és módszerbeli hiányosságával. Ez az a gondhalmaz, amelyen a reformnak — legalább részbei — segítenie kell. VÁRKONYI MARGIT Nyelvtanulás Vizet kérni nehéz? Sokan tanulnak, kevesen tudnak Korszerűsítés az ezredfordulóig A CSEPELI MUNKÁSOTTHON NYELVI LABORATÓRIUMA „ ... ha törve is, csak akarjon beszélni ..." MAGYARORSZÁG 1979/23