Magyarország, 1980. július-december (17. évfolyam, 27-52. szám)
1980-10-05 / 40. szám
MAGYARORSZÁG 1980/40 i i'n m min ni r rrri'TTi A Titanic tragédiája Folyt. köv. Megtalálták ? Ködösítés VIII. 1980. július 22-én a Fay kutatóhajó elindult, és nyolc héttel később a hírügynökségek világgá röpítették a szenzációs hírt: Megvan a Titanic. A texasi milliomos, Grimm expedíciója sikerrel járt. Igaz, munkáját akadályozták a rossz időjárás, a nagy hullámok, de 1981 nyarán ismét visszatér a körzetbe — pontosan oda, amelyet a Titanic utolsó helyzeteként megadott —, és megkezdődik a filmezés, a tévéfelvételek készítése is. Mint egy világítótorony Ezzel kapcsolatban érdemes idézni a francia tudománynépszerűsítő folyóirat,a Science et Vie 1980. júliusi számából: „A felderítés a legegyszerűbb, ha még egyáltalán szükséges. Meglepő lenne, ha legalább két haditengerészet, az amerikai és a szovjet ne ismerné néhány méternyi eltéréssel a hajó pontos helyzetét, mint az Atlantióceán többi hanglokátoros és mágneses jelzőpontját. Grattan emlékeztet arra, hogy az USA egész partvonalát olyan tenger alatti lehallgató lánc védi, amely minden egyes közelítő ellenséges motor vagy hajócsavar hangját időben jelezni képes. Valószínű, hogy a hét tenger és a négy óceán mélyen tele van tűzdelve kém- és felderítőrendszerekkel, amelyek éjjel nappal küldik az információkat. Ráadásul a Thresher atom-tengeralattjáró az USA-nak ebben a parti zónájában süllyedt el 1964- ben. (A Triest tengerfenékjáró találta meg hosszú kutatások után és felvételeket is készített a roncsokról.) Valószínű tehát az is, hogy az amerikai haditengerészet archívumában létezik egy részletes nyilvántartás a terület mágneses erőterének idegen fémtömegek által okozott anomáliáiról. Grattan bizonyos abban, hogy ebben a feltételezett zónában egyetlen olyan anomália létezik, amely csak egy 46 000 tonna körüli vastömeggel hozható összefüggésbe. Hozzáteszi még, hogy más hasonló nagyságú hajó, nem pusztult el a térségben, a két világháború alatt megsemmisített teherhajók jóval nyugatabbra, a partokhoz közelebb sülylyedtek el. Különben is valamenynyi négyszer-nyolcszor kisebb tömegű volt. „A szovjet fél hasonló okokból feltehetően szintén pontosan ismeri a tengerfenék pontos domborzatát, minden jelentősebb mágneses tömeget az óceánban, hogy ne téveszthesse össze egy esetleg mozdulatlan ellenséges tengeralattjáróval, jóllehet sem egyikük, sem másikuk nem merül még megközelítően sem 4000 m mélyre” — írja a Sience et Vie. Egy ilyen több ezer tonnás vastömeg kiváló iránypont a tenger alatti navigációhoz. Ha az amerikai tengerészet nem enged bepillantást a dossziékba, a két csoportnak magának kell a felderítő munkát elvégezni. A francia folyóirat következtetései legalábbis figyelemre méltóak. Bármilyen hivatalos irattárba való betekintés helyett azonban elég csupán egy helyzetmeghatározást kikérni. Hacsak nincs valami mögöttes szándék is a nagy reklámkampánnyal beharangozott kutatás mögött. Mert miért kellene különben hírverés közepette föllelni egy olyan fémtömeget, amely voltaképpen szinte világítótoronyként szolgál a mélyvízi tájékozódásban? Mi a helyzet azonban a felderítéshez, az azonosításhoz és az esetleges kiemeléshez használandó technikai berendezésekkel? Technikailag mindegyik szakasz igen nehéz, de egyik sem kivihetetlen. Egyik sem az első a maga nemében. Valamennyi készülék beszerezhető, több változatban is, noha kisebb mélységekre. A szükséges technikát már gyakran (de nem mindig) sikerrel alkalmazták kisebb mélységekben. A már meglevő anyagokat és kipróbált eljárásokat kell nagy nyomáson és kiterjedt területen alkalmazni. És a civileknek újra ki kell találniuk azokat a készülékeket, amelyekkel a Mizar, az USA haditengerészeti kutatólaboratóriumának oceanográfiai kutatóhajója (mint szigorúan titkos berendezésekkel) már rendelkezik. Darabokra hullva Korábbi kísérletek azt mutatják, hogy két készüléktípus képes ilyen kiterjedésű területen gyorsan megtalálni egy roncsot, amenynyiben sikerül a 4000 m-es mélységhez adaptálni. Ez a hanghullámos letapogató és a protonos magnetométer. A vizuális megfigyelés akár vontatott kamerával, akár tengeralattjáró belsejéből szóba sem jöhet. Az a kevés tengeralattjáró, amely jelenleg képes ilyen mélységekbe lehatolni (a tengerfenékjárók, az Aluminaut) nem végezhetnek ilyen jellegű polgári feladatot. Egyébként sem lenne kifizetődő, mivel alkalmazásuk, mozgósításuk igen sokba kerülne, bonyolult számításokat, kísérőhajót igényelnek, a vízszintes és függőleges helyváltoztatásuk igen lassú (2 csomó), és túlságosan függnek a felszíni meteorológiai viszonyoktól. A hanghullámos felderítők a második világháború első tengeralatti felderítő berendezéseinek leszármazottai. Ezek a készülékek lényegüket tekintve a radarhoz hasonlók, azzal a különbséggel, hogy nem rádió-, hanem hanghullámokkal dolgoznak. A berendezés egy kibocsátó készülékből áll, amit egy torpedóban vontatnak két vízterület között, valamint egy felszíni grafikus jelrögzítőből. Mindennapos, forgalomban levő berendezés. A kibocsátott hullámok a mélybe hatolnak, tiszta vagy szétszórt visszhangjeleket küldve a jelrögzítő szalagjára mindaddig, míg fekete foltokra lefordítva ki nem rajzolódik egy szikla, adott esetben egy roncs képe. Egyszóval a készülék lerajzolja a tengerfenék profilját. Körvonalakban olyan részletek is láthatók, mint egy hajókémény vagy az árbocok. Az amerikai Mizar kutatóhajó felderítőberendezéseinek hatásfokáról szóló adatok szigorúan titkosak. Ezen kívül a Columbia egyetem prototípusai (az IST, International Submarin Technology szakértőinek közreműködésével készültek el) lesznek valószínűleg a legeredményesebbek. Ha a roncs érintetlenül fekszik a mélyben, akkor kitűnő célpont, a világon a legkönnyebb megtalálni — eltekint-ve a mélység problémájától. Ha viszont több különálló darabra tört, beomlott vagy besüllyedt az iszapba, vagy még rosszabb esetben, ha a darabok szabálytalan domborzaton, egy törésben vagy más mélyedésben szóródtak szét, akkor nem képeznek felismerhető akadályt a hanghullámok számára. A magnetométer bármilyen helyzetű vastömeget és minden idegen, mágneses anyagot érzékel, amely a természetes mágneses előtérben eltérést okoz. A magnetométer úszószerkezetét szintén két vízterület között vontatják, miközben ez mindent mér, legyen az természetes vagy mesterséges eredetű mágnesesség, össze lehet párosítani egy olyan kisegítő berendezéssel, amely megadja a területre jellemző földmágnesesség görbéjét, amennyiben ez stabil és szabályos, a leolvasás egyszerűbb. Egy 46 000 tonnás vastömeg még szétlapulva, a fenékbe ágyazódva vagy bármilyen szűk völgybe beszorulva is jelentős mágneses célpont a tenger alatt. A jelenleg forgalomban levő legérzékenyebb protonos magnetométerek oldalirányban és függőlegesen is 100 méter távolságból tudnák észlelni. A cézium vagy rubidiumgőzös magnetométerek elméletileg sokkal hatékonyabbak; a tengeri kipróbálásuk még igazából nem történt meg az instabilitásuk és a roppant kényes szabályozásuk miatt. Tehát egyrészt a tengerfenék természete, másrészt a roncs vagy darabjainak jelenlegi állapota dönti el, hogy melyik eljárás eredményesebb. Grimm erről nem közölt részleteket. Ami a roncs szerkezeti épségét illeti, több túlélő is beszámolt kazánrobbanásról, amely több helyen is szétrombolhatta a hajótestet. Az egyik túlélő, Becsely szerint: „Hajnali két óra körül a hajó orra elmerült, miközben a hajófar függőlegesen kiemelkedett. Minden fény kialudt. Az elszabadult gépek elindultak a mélybe végig a hajó teljes hosszában, oly fülsiketítő recsegés-ropogás közepette, amit több mérföldes körzetben hallani lehetett.” Grattan mégis fenntartja, hogy a kazánok nem robbantak fel, a gépezet nem vált el a talapzatától, egyetlen pillanatban sem a 4000 m-es hosszú út alatt a felszíntől a tengerfenékig. A hajó egyébként is nem orral lefelé nyílegyenesen merült el, ellenkezőleg, gyorsan megtelt vízzel, ami egyrészt megakadályozta, hogy a túlnyomás következtében fölrobbanjon, másrészt visszabillent a súlypontja, visszanyerte az egyensúlyát. Végül is lassan süllyedt el, simán leszállt a mélybe. Számításai és kísérletei alapján mindössze 11 kilométeres óránkénti sebességgel érkezett a Titanic a fenékre. Röviden tehát egy-két beomlott kéményen és egy 90 méter hosszú repedésen kívül (melyet a jéghegy okozott) a hajó, mint állítja, érintetlen. Eléggé önkényesnek tűnő megállapítás. Mások számítása szerint viszont, a süllyedés sebessége éppen a kétszerese lehetett (22 kilométer óránként). És nem a sebesség, hanem a tömeg mozgási tehetetlensége a döntő. Egy 46 000 tonnás testnek egyszerűen össze kell roskadnia — főként akkor, ha ferdén éri a talajt, vagy esetleg egy tenger alatti hegy oldalán még meg is csúszott. Elképzelhető az is,, hogy ferdén érve feneket át is fordult. Természetesen ez is spekuláció — de az ellenkezője is az! Mindenesetre a legvalószínűbb, hogy egy kusza ócskavashalomra bukkannak majd a televízió kamerái. Nincs vége Érdemes tehát annyit költeni a kiemelésre? És valóban lehetséges ilyen művelet? A fölkutatás költségeit megkockáztathatja egy extravagáns milliomos , vagy egy részvénytársaság. A készítendő film ugyanis fedezi majd a kiadásokat. Az óceánkutató intézetek örömmel fogadnak egyéb, polgári kutatásaikat is segítő fejlesztést. Hogy a Titanicon hagyott mintegy 14 000 000 dollár értékű ékszernek és egyéb kincsnek legalább egy része is a felszínre kerül, vitatható. Még ha a jelenlegi elképzelések szerint igénybe is vennék az Egyesült Államok Glomar Explorer nevezetű úszódaruját, az csak pár ezer tonnás — manipulátorokkal a mélyben földarabolt — részeket lenne képes kiemelni. (A Glomar Explorert a CIA megbízásából a milliárdos repülőgéptervező Howard Hugh ötlete alapján építették meg. Nehéz megszabadulni a gondolattól, hogy a jelenlegi „Titanic reneszánsz” valójában nem egy izgalmas, de teljesen értelmetlen vállalkozás , hanem fedőművelet újabb mélytengeri eszközök kipróbálásához. Hiszen egy milliomos texasi hóbortjai kevesebb hullámot vernek, mint az USA haditengerészetének gyakorlatai. Mindenesetre a Titanic tragikus történetének még koránt sincs vége. ALAKSZA TAMÁS MARKEL ÉS GRIMM EGY TENGERFENÉKJÁRÓ MODELLJÁVAL A partvonalat tenger alatti lehallgató lánc védi