Magyarország, 1981. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-04 / 1. szám
Közös Piac A második hullám 1981. január 1-től Athén is Távlati nehézségek ősz óta több mint száz görög hivatalnok érkezett Brüsszelbe. Hosszabb tartózkodásra rendezkednek be és szorgalmasan ismerkednek jövendő munkahelyükkel. A tisztviselők országuk előőrsének tekinthetők. Alkalmazásuk annak a következménye, hogy Görögország 1981. január 1-től az Európai Gazdasági Közösség tagja. A siker mögött i „kilencekből” tehát „tizek” lesznek, a taglétszám emelkedik és ezzel megkezdődik az integráció „második kibővülése”. (Az első hullámban a hetvenes évek elején a Közös Piac létszáma Anglia, Dánia és Írország csatlakozásával nőtt hatról kilencre.) A görög belépés ugyanis elvi jelentőségű; ezek után kétség sem férhet ahhoz, hogy 1983—84-re Spanyolország és Portugália is elfoglalja hőn áhított helyét Brüsszelben. Vagyis: még néhány év, és a kilencek immár tizenketten lesznek. Elvileg a „második hullámot” egyértelmű sikerként kellene értékelni, a megfigyelők egy része azonban szkeptikus. Véleményük lényege: az EGKI földrajzi értelemben kiszélesedik ugyan, az integrációs folyamat azonban nem mélyül el. A taglétszám növelése alkalmas a Közös Piac politikai befolyásának erősítésére, de a gazdasági együttműködés fejlesztését az újonnan jöttek igényei és lehetőségei érezhetően fékezik. Végeredményben a fenti nézet szerint az EGK politikai és gazdasági céljai között ellentmondás keletkezett és a Közösség a dilemmát a politika javára oldotta fel. Anglia, Dánia és Írország belépését még az 1973—74-es Olajárrobbanás és a bekövetkező receszszió előtt tárgyalták és az újonnan jöttek fejlettségi színvonala nem sokban különbözött az eredeti hatokétól. A mediterrán trió helyzete más. Az EGK-ban az egy főre jutó bruttó társadalmi termék 6000 dollár — ugyanez a mutató Görögországban 2700, Spanyolországban 2900 és Portugáliában mindössze 1800 dollár. Az integráció átlagos szintjének elérése tehát komoly erőfeszítést követelne meg az integráció különböző költségvetési alapjaitól. A jelenlegi gazdasági helyzetben óriási gazdasági és politikai akadályok nehezítik nagy összegű támogatás folyósítását. * A kép 1978 végén, a csatlakozási tárgyalásokon elért elvi megállapodás idején született. Karamanlisz akkor még nem köztársasági elnök, hanem miniszterelnök volt. Jenkins a közös piaci főbizottság közeljövőben távozó elnöke. A kibővítés problémáit jóltükrözte a görög csatlakozási tárgyalások menete is. A megegyezést 1978 legutolsó napjaiban sikerült elérni, ezt azonban Athén és Brüsszel között másfél éves viharos tárgyalássorozat előzte meg. Görögország pedig EGK-ügyekben nem számíthatott teljesen „kezdőnek”, hisz a Közös Piachoz 1962 óta társulási szerződés fűzte. A csatlakozási megbeszélések során azonban le kellett küzdenie Franciaország és Olaszország ellenállását. Róma és Párizs ugyan teljes egészében egyetértett a csatlakozás mellett szóló politikai érvekkel, gazdasági érdekeik azonban szembeállították őket Athénnal. Mindkét állam jelentős menynyiségben exportál ugyanis a közösségen belül olyan mezőgazdasági termékeket — zöldség, gyümölcs, bor és olívaolaj — melyek a görög kiviteli listán is nagy súlylyal szerepelnek. Az olcsóbb görög áru kiszoríthatja a francia és olasz konkurrenseket. Ezért a két tagállam szívesen meghosszabbította volna azt az átmeneti időszakot, mely alatt a görög mezőgazdasági termékek még nem élvezhették volna teljes mértékben a vámmentességet. Véleményük szerint e szektorban 7—8 éves türelmi idő lett volna indokolt. A görög kompromisszum kompromisszum született: nem készült külön szabályozás a mezőgazdaságra. Az ágazat termékei — a különösen érzékenynek minősített paradicsompüré és őszibarack kivételével — már öt év elteltével élvezhetik a vámmentességet a kilencek területén. Az átmeneti időszak tehát pontosan ugyanolyan hosszú, mint az iparcikkeknél. A mezőgazdaság kérdése persze Athén számára sem volt mellékes, hisz a dolgozók 34%-a ebben az ágazatban keresi kenyerét. Az, hogy a mezőgazdaságban nem alakítanak ki külön szabályozást a görög exportra, belpolitikailag a csatlakozás mellett jelentős érvként volt felhasználható. (Míg Karamanlisz és pártja támogatta a teljes jogú tagságot, az ellenzék — így a Pánhellén Szocialista Mozgalom — szerint a csatlakozás jóvátehetetlen károkat okoz.) Való igaz: a görög gazdaság állapota most sem rózsás. Az infláció éves szinten mérve 25%-os, a folyó fizetési mérleg deficitje 2,4 milliárd dollár az idén. 1980-ban az ország 2,7 milliárd dollárt volt kénytelen olajimportra fordítani. Lassul a növekedés üteme is, a bruttó nemzeti össztermék 1980- ban változatlan árakon mérve csak 1,5%-kal bővül. (Tavaly még a növekedési ütem csaknem 4%-os volt.) A kormány szerint a közös piaci tagság segít majd a gondok megoldásában, megnyitja a görög termékek előtt azt a hatalmas piacot, melyen 260 millió fogyasztó él. Az ellenzék másképpen vélekedik. Nézetük szerint a korlátozás nélkül beáramló nyugat-európai áruk elsorvasztják a fejlődésben levő görög ipart. Az átmenetet nyilván megkönnyíti, hogy 1981-re Brüsszel 710 millió dolláros rendkívüli segélyt ajánlott fel, melyet elsősorban a görög infrastruktúra, a mezőgazdaság és az ipari kisüzemek fejlesztésére fordítanak. A legnagyobb ugyanis a kisüzemek félelme. A vámmentesen, korlátozások nélkül beáramló EGK-áruk legközvetlenebbül az ő létüket fenyegetik. Brüsszel álláspontját a csatlakozási tárgyalások során általában a kompromisszum keresése jellemezte. Egy kérdésben azonban a kilencek kemények voltak: a vendégmunkások ügyében. Az EGK-t eredetileg létrehozó Római Szerződés kimondotta, hogy „a termelési tényezők” és a megtermelt javak a közösségen belül korlátozások nélkül áramolhatnak. Elvileg tehát a Közös Piac bármely tagállamának bármely polgára az integráción belül bárhol vállalhat munkát, mégpedig a hazai illetőségű dolgozókkal teljesen azonos feltételek mellett. Egy „EGK-állampolgár” tehát nem tekinthető vendégmunkásnak; jogai a közösségen belül mindenütt azonosak. Az EGK-ban azonban már napjainkban is mintegy egymillió görög vendégmunkás dolgozik. Ha a szabad munkavállalást már 1981. január 1-től bevezetnék, úgy feltehetően újabb százezrek keresnének állást Nyugat-Európában olyan körülmények között, amikor a munkanélküliek száma a Közös Piacban amúgy is eléri a hatmilliót. A szabad munkaerőmozgást végül is csak hosszabb átmeneti időszak után tartotta Brüsszel megvalósíthatónak. A görög munkavállalókat jelenleg sújtó korlátozások teljesen csak nyolc év múlva szűnnek majd meg. Az integráció országaiban elhelyezkedők száma addig is évről évre növekedhet, de csak mérsékelt ütemben. A „hígulás” kezdetei A görög csatlakozással tehát megkezdődött az, amit néhány aggódó megfigyelő az „európai integráció felhígulásának” nevez. Ha a mediterrán országokkal való kibővítése befejeződik, úgy az EGK döntési mechanizmusa súlyos problémák előtt áll. Elkerülhetetlen ugyanis, hogy a „gazdag Észak” és a „szegény Dél” ellentéte éppen a közösségen belül ne jelentkezzék. A jövőbeni mediterrán trió például nyilvánvalóan különleges érdeklődést fog tanúsítani a Közös Piac regionális fejlesztési alapja iránt, melyet viszont értelemszerűen a jobb módú tagoknak kell majd feltölteniük. Ilyen körülmények között legalábbis kérdéses, hogy sikerül-e továbbra is fenntartani az EGK-n belül az egyhangú döntéshozatal elvét. Ha pedig nem, úgy elkerülhetetlen, hogy bizonyos országcsoportok rendszeresen másokat leszavazzanak. Ezek persze elvi gondok. Vannak sokkal égetőbb, gyakorlati problémák is. A csatlakozások sorozata esetén például hogyan érinti majd a nyugat-európai gépkocsigyártást a spanyol konkurrencia? Az Ibériai-félszigeten ugyanis — jórészt nyugat-európai gyárak közreműködésével — fejlett járműgyártás alakult ki. Portugáliának a maga részéről modern könnyűipara van (textil). A csatlakozás után üzemeit aligha lehet megakadályozni abban, hogy piaci részesedésüket Nyugat-Európában dinamikusan növeljék. A hátrányok kompenzálása sem megy majd az egyik pillanatról a másikra. A kilencek ugyanis kénytelenek voltak elfogadni azt, hogy a spanyol ipart nem lehet hirtelen a közös piaci versenynek kitenni. Madrid tehát hosszabb átmeneti időszakot kapott, melynek végig termelése védelmében változatlanul védővámokat alkalmazhat. A hazai termelés versenyképességét mindenesetre csökkenteni fogja, hogy a csatlakozás után az érintett országokban mérsékelni kell a termelés költségvetési támogatását. Ez mindenekelőtt a spanyol acél-, textil- és hajóipari vállalatoknak rossz hír. Érdemes azonban a tagsági lista alakulását továbbgondolni. Jelenleg a nyugat-európai integráció kilenc, többé-kevésbé azonos gazdasági színvonalon álló országból áll. Néhány éven belül az EGK olyan országokkal fog kiegészülni, melyek fejlettségi színvonala lényegesen alacsonyabb és demokratikus hagy Villányaik kevésbé erősek. (Portugália, Spanyolország és Görögország a hetvenes évek közepéig diktatúra volt). Ezek után aligha lehet majd visszautasítani Törökországot sem. A folyamat során pedig a Közös Piac súlypontja szükségszerűen „Délre” tolódik el. Ezek a távlati gondok azonban aligha zavarják meg a görög csatlakozás feletti örömet. December elején Ballisz miniszterelnök már megfigyelőként részt vett az EGK szokásos állam- és kormányfői csúcstalálkozóján. 1981. január 1-től kezdve már nincs szükség erre a státusra: a közösség megbeszélésein Athén képviselője teljes jogú tagként vehet részt. GONDA GYÖRGY— SZENTGÁLI PÉTER · MAGYARORSZÁG 1981/1__________• KARAMANLISZ JENKINS BRÜSSZELBEN* A csatlakozási tárgyalásokon kompromisszum született