Magyarország, 1985. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1985-03-17 / 11. szám
A bőség zavarával kell megküzdenie annak, aki akár csak vázlatosan is számot kíván adni a minap megrendezett III. Magyar Jövőkutatási Konferenciáról, amelynek három napja alatt kereken 80 előadás és csaknem ugyanannyi hozzászólás, valamint két éjfélbe nyúló kerekasztal-beszélgetés keretei között a napjainktól 2020-ig terjedő időszak úgyszólván minden problémája — az azok megoldására illetékes valamennyi tudományterület sajátos megvilágításában és interdiszciplinárisan összehangoltan — terítékre került. Az is megnehezíti az érdemi beszámolást, hogy számos fórum már tájékoztatást adott a tanácskozás egy s más részletéről. Mégis bőven maradt „mazsola a hatalmas kalácsban”. Például az emberi haladás „humanizálódásának” sokágú témaköre. „Improduktív” kiadás? Bora Gyula egyetemi tanárnak a hazai környezetvédelem távlati feladatairól és Csaba György orvosprofesszornak az egészségtudomány körében előirányozható fejlődési tendenciákról tartott előadása teljes egészében ezt a gondolatot képviselte, de megállapításaikat más szakterületek kutatóinak hozzászólásai is kiegészítették. Hangsúlyozták — egyebek között —, hogy a lényegében helyes, de még gyakran helytelenül értelmezett gazdaságossági igény gyakorlatán változtatni kellene, a döntések tudományos megalapozását is eltorzító vonásait ki kellene küszöbölni. Tarthatatlan például az a számítási mód, hogy egy új erőmű létesítési költsége ennyi vagy annyi milliárd forintba kerül, és ehhez jön még „plusz 30 vagy 40 százalék többletköltség” a környezet, illetve az emberi egészség védelme „miatt”. Vagyis az előbbi „produktív”, az utóbbi pedig „bizonyos előírások” folytán a beruházóra rákényszerített „improduktív” kiadás, amelyet az energia gazdaságos termeléséért felelős szervek igyekeznek a lehetőségek végső határáig „megtakarítani”. Tekintet nélkül arra, hogy ezzel a legfőbb termelőerőnek, a dolgozó embernek nemcsak „újratermelését”, de meglévő állományának „használati értékét” is súlyosan veszélyeztetik. Minden területen a legszigorúbban érvényesíteni kellene tehát azt a szemléletet, amely szerint minden alkotással (beruházással) és tevékenységgel (technológiával) szemben átfogó és szétválaszthatatlan követelmény a rendeltetés hiánytalan kielégítése, a gazdasági hatékonyság és a környezet előírásos védelme egyszerre. Amennyibe ez kerül, az a beruházási, illetve üzemeltetési költség. Hasonlóan elsőrendű jelentőségű volna a gazdasági növekedés fogalmának helyes értelmezése. Nem tekinthetjük ugyanis a társadalom gazdagodásának az olyan módon számított nemzeti jövedelem növekedését, amely nem veszi figyelembe a megtermelésével egyidejűleg a társadalom által igénybevett, felhasznált, minőségileg megrongált, elszennyezett stb. természeti erőforrások és egyéb környezeti tényezők (földterület, tiszta levegő, csend stb.) évről évre elveszített értékét. Holott ezt — mint minden más értéket — az eredeti állapot egyszerű újratermeléséhez társadalmilag szükséges munka mennyiségével ki lehet fejezni, és évről évre le kellene vonni a nemzeti jövedelem számított nagyságából, hogy a gazdasági növekedés reálértékét megállapíthassuk. Ennek hiányában évről évre exponenciális ütemben növekednek olyan rejtett „nemzeti adósságaink”, amelyek kiegyenlítése majd egy-egy — már előre látható — környezeti katasztrófa bekövetkezésekor (például a felszín alatti vízvagyonunk elszennyeződése esetén) válik halaszthatatlanná (esetleg gazdaságilag elviselhetetlenné is). Az érdekeltségi rendszert tehát fokozatosan az ilyen módon számított gazdasági növekedés szolgálatába kellene átállítani. Ami az épületek, települések, tájak és régióik tervszerű létrehozását, alakítását illeti, ezt olyan módon kellene továbbfejleszteni, hogy a cél ne csupán betonból, téglából, acélból stb. megszerkesztett építmények, épületekből, közutakból, vezetékhálózatokból stb. összeillesztett — technikai értelemben talán kifogástalan — együttesek megteremtése legyen, hanem a családi és a társadalmi élet, a termelés és a településgazdálkodás optimális környezeti rendszerének térbeni megfogalmazása. Vagyis a pusztán műszaki szemléletű tervezés(„építészeti alkotások + környezetvédelem”) helyébe a humánökológiai szemléletű tervezésnek kellene lépnie. Államigazgatásunk továbbfejlesztése során — a többi között — arról is gondoskodni kellene, hogy a környezet- és természetvédelemért felelős országos hatáskörű szerv megfelelő döntési joggal — vétójoggal is — rendelkezzék a gazdasági ágazatoknak a maguk sajátos érdekeit érvényesíteni igyekvő törekvéseivel szemben. Más szóval: az össztársadalmi szempontból fontosabb ügyet, a nagyobb időtávlatban gondolkodó környezetvédelmet háttérbe szorító minisztériumokkal szemben (mint ahogyan ez már számos, hazánknál gazdaságilag fejlettebb országban szükségszerűen kialakult). Szubjektív vélemények Sajnálatos helyzet, hogy — kormányhatározat ellenére — mai napig sincs olyan, integrált környezeti megfigyelő, mérő és ellenőrző rendszerünk (Monitoring System, környezeti adatbank), amelynek segítségével lehetőség nyílna a környezeti összetevők mindenkori állapotának, a környezetiben lejátszódó folyamatoknak, a bárhol és bármikor bekövetkező káros jelenségek elhárításához szükséges teendőknek a megállapítására, így a védelmi intézkedések nem ritkán egymásnak ellentmondó, szubjektív szakértői vélemények többé-kevésbé voluntáris szintézise alapján születnek meg, nem a leghatékonyabb megoldást eredményezve. Fizikai értékcsökkenés Látszólag távol állt a humánökológiaii problematikától Vámos Tibor akadémikusnak a mikroelektronika, a számítástechnika, az automatizálás és az informatika diadalútját felvázoló előadása, amelyben többek között arról beszélt, hogy az oktatásban hovatovább ugyanúgy a képernyő kezd dominálni, mint ahogyan a betegek vizsgálatát, betegségük diagnózisát és terápiáját is „ügyes” automatáik fogják végezni — a tanárok nevelő értékű példamutatása és az orvosok nélkülözhetetlen empátiája nélkül. Ez pedig — a praktikus előnyök mellett — a társadalmi környezet „elembertelenedése” következtében az ember közérzetének és gyógyulási lehetőségeinek is hátrányára válhat. A prognózisban rejlő ellentmondásra Utal az is, hogy míg az ismertetett fejlődési tendencia egyre magasabb képzettségű dolgozókat igényel minden munkaterületen, addig az 1972-ben megtartott I. Jövőkutatási Konferencián elmaradottságunk jeleként említett egymillió fő kétkezi anyagmozgató részvétele gazdaságunkban abszolút létszámban azóta sem csökkent, sőt a hosszú távú népgazdasági terv előmunkálataiban is ugyanennyivel számolnak. Mivel a jövő század húszas éveiig népességünk jelenlegi, körülbelül 50 százalék dolgozó + 50 százalék eltartott aránya hozzávetőleg 40/60 százalékra módosulhat, ez annyit jelenthet, hogy a szakképzettség nélküli „hórukk emberek” részesedése a dolgozók összlétszámában 20-ról 25 százalékra növekszik. Vagyis a technika általános fejlődésének ugrásszerű növekedése mellett az ember „minőségének” átlagos csökkenése következnék be. Csaba professzor hívta fel a figyelmet arra, hogy egyes leküzdött betegségek helyébe — szinte azok ellentéteként — egyre újabbak kerülnek a leküzdendők listájára. A tbc helyébe például a tüdőrák és számos más légzőszervi megbetegedés lépett, a fogamzásgátlók a gyakorlatilag már felszámolt nemi betegségek új virágkorát keltették életre, az elégtelen táplálkozás gondja már a múlté, viszont a túltáplált páciensek egyre nagyobb tömege vár gyógyításra. Ezt az aggodalmat erősítette meg Frenkl Róbert professzor korreferátuma is, amelyben az egyre kényelmesebb körülmények közé kerülő populáció „fizikai értékcsökkenéséről” szólt Kérdések és kétségek Témánk szempontjából még kiemelésre kívánkozik Enyedi György akadémikusnak a települési rendszer optimális fejlődéséről tartott előadása, amelyben a környezetkímélő — „vegyszerszegény” — agrotechnika fokozottabb alkalmazását szorgalmazta. Ezzel szemben olyan felhívás is elhangzott, hogy — az agráronkológiai potenciál maximális kihasználásával, ami természetesen a vegyszerezés fokozását is jelenti — igyekezzünk a fejlődő országok éhező lakosainak ellátásában nagyobb részt vállalni. Felvetődött azonban a természetes talajadottságok védelmének igénye is a túlzott kihasználásból eredő távlati károsodás veszélyével szemben, másrészt pedig az a kétség, hogy az ehhez szükséges többlet (szénhidrogének, gépek) importja nem jelent-e nagyobb külkereskedelmi terhet, mint amennyi nyereséget a mezőgazdasági termékek exporttöbbletével elérhetünk. A kérdés megválaszolása még további vizsgálatokat igényel. DR. GERLE GYÖRGY Prognosztika Rejtett adósságaink Emberközpontú jövőképek Humánökológiai szemlélettel I A „ZÖLDEK" VITÁJA (NSZK KARIKATÚRA) Gyógyulási lehetőségeinek is hátrányára válhat 23 MAGYARORSZÁG 1985/11