Magyarország, 1986. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1986-10-05 / 40. szám

Színház Megtört pályakép Egy beugrás története Az indulás hátteréről ! Negyvenegy esztendeje, 1945 augusztus első napjaiban csalódás érte a Vígszínház első előadására érkező közönséget. Molnár Ferenc néhány nappal korábban felújí­tott vígjátékénak (A hattyú) női főszerepét játszó Tolnay Klári hirtelen megbetegedett és szere­pét egy addig jobbára ismeretlen színésznő vette át. Beugrásának részleteiről a közvéleményt így tájékoztatták: „Egy Ruttkai Éva nevű 17 éves leány vette át egyik napról a másikra Alexandra sze­repét, éspedig olyan megdöbbentő sikerrel, ami ilyenre a Vígszínház­ban hosszú ideje nem emlékeznek. »■A hattyú« társulata valósággal meghatva segítette első diadalához a kislányt, aki egyébként »öreg« színésznő már, Lakner bácsi gyer­mekszínházának régi tagja.” Bizonyos előnyök A bemutatkozó színésznő ter­mészetesen nem akart csalódást okozni a közönségnek. Minden tu­dását összeszedte, amelyhez nyil­vánvaló tehetségét is párosította, s így történt, hogy a közönség, de kollégái körében is őszinte meg­lepetést keltett. Egy kritikus a szemtanú hitelességével ezt je­gyezte fel róla: „Sok esztendő óta nem láttunk ilyen tehetséges és művészi szempontból kielégítő ki­ugrást a magyar színpadon. Hang­ja, színjátszó készsége, megjele­nése egyaránt azt a reményt kel­ti, hogy Ruttkai Éva az új ma­gyar színészet egyik jelentékeny művésznője lesz.” Jóslat ilyen pontosan ritkán válik be. . . Indulásának hátterére és körül­ményeire érdemes egy pillantást vetni. Alig ért véget a második világháború, a fővárosban még mindenütt romok éktelenkedtek és tető nélkül, szétlőtt állapotban hevert a Szent István körúti Víg­színház épülete is. Különben is, a színház régi s oly népszerű gárdája a harmincas évek eleje óta szakadatlanul cserélődött. Ak­kor — 1931-ben — hunyt el He­gedűs Gyula, majd a következő évben Varsányi Irén és attól kezdve a régi gárda lassan, de fo­lyamatosan eltünedezett. Ol­y szí­nésznőkkel s színészekkel töltötték be helyeiket, akiket a közönség, ha lassan is, de megszokott, elfo­gadott. 1945. május 30-án ideig­lenes épületben, a Nagymező ut­cai Rádiós mozi helyén (ma ez a Thália Színház) a korábbi veze­tőkkel, élükön Jób Dániel igaz­gatóval indult el ismét a Víg­színház sebtében összeverbuvált együttese, hogy a színház megta­lálja helyét a gyökeresen meg­változott — vagy akkoriban még csak változóban levő! — új hely­zetben. Azok a színészek, akik már a felszabadulás előtt is ebben a színházban játszottak — s köztük jó néhány ismert, népszerű színész is volt —, természetesen a pol­gári Vígszínház újraélesztésére számítottak. Nem így a fiatalok, akik számára éppen a felszaba­dulás teremtette meg a lehetősé­get, hogy ezen a pályán érvénye­sülhessenek. Ők egy forradalmi lendületű, új szellemű ifjúságot képviseltek. Ruttkai Éva is kö­zéjük tartozott. Ez a nemzedék más volt, mint elődeik, sok min­denben szemben is állt velük. A fiatalok nem érezték jól magukat a régi keretek között, idegen volt számukra a polgári színjátszás. Hol a helye ? Ruttkai Éva sem találta a he­lyét, habár az ő szerencsés és figyelemreméltó első bemutatko­zása kétségkívül bizonyos előnyök­höz juttatta. De a színház, mint intézmény omladozóban volt. Gazdasági és művészi gondok, ké­sőbb már megoldhatatlannak lát­szó súlyos problémák feszítették a légkört, ami a színészi munká­nak sem kedvezett. Jób Dániel pedig szerette őt, bízott is benne. De hát a feladatok, amelyeket ka­pott — enyh­én szólva is — gyen­gék voltak. Somlay Artúr mellett — és Somlay rendezésében — eljátszhatta ugyan Thornton Wil­der: A mi kis városunk című színművében Emily szerepét, de hát ez is csupán egy felújítás volt a sok közül, nem tudtak komolyabb figyelmet kelteni vele. Így hát a pályakezdő Ruttkai Éva egy erősen botladozó, stílu­sát és karakterét nehezen, vagy inkább sehogyan sem találó új­­régi Vígszínháznak lett egyik szí­nésznő-reménysége, a sok között. Kilátásai nem voltak túlságosan rózsásak. S nemcsak az övé, de a színházé is. Kétséges volt ugyanis, hogy egyáltalán meg­éri-e a következő szezont. Ebben a lehetetlen helyzetben kellett volna előbbre jutnia. Itt-ott si­kerrel birkózott halovány, szoron­­gatóan egysíkú szerepeivel, de végül más, ésszerűbb lehetőséget nem látott a maga számára, mint­hogy a Nemzeti Színház meghívá­sát elfogadja. Major Tamás 1948 júniusában, a szezonzáró társu­lati ülésen jelentette be, hogy két új színészt szerződtetett a fővá­rosi magánszínházaktól. (Ruttkai Éva mellett Kállai Ferenc is ek­kor került a Nemzeti Színház kö­telékébe.) Ruttkai Éva ezt megelőzően a Madách Színházban vendégszere­pelt,­­ami azért volt fontos, mert lényegében akkor lépett azok so­rába, akiket Pesten már számon­­tartottak, és számoltak velük! A Madách Színház 1947. május 4-én mutatta be a román Tudor Musatescu: Titanic keringő című vígjátékát, Vízvári Mariskával, és Greguss Zoltánnal a főszerepek­ben. Ruttkai Éva is fontos fel­adatot kapott ebben az előadás­ban; egyik kritikusa — Goda Gá­bor — ezt írta róla: „Ruttkai Éva, bizonyára ezt ő is tudja, kedves és tehetséges színésznőből ezen a színpadon vált jelentékeny ma­gyar színésznővé. Amit csinál, iga­zi, érett művészet.” Új helyén, a Nemzeti Színház­ban, ahol a társulatot nem fenye­gette minden este a csőd veszélye, tehát biztonságosabb körülmények között, ami a felkészülésben tük­röződött, igazán jó szerepeket is játszhatott. Néhány sematikus, rossz új magyar darab próbára tette ugyan tűrőképességét, ám mellettük Schiller és Nyikolaj Osztrovszkij klasszikus remekmű­vei bő kárpótlást nyújtottak; a színészi kibontakozás nagy lehe­tőségeit kínálva. A „Jövedelmező állás” című Osztro­vszki­j -komédiában példá­ul Gombaszögi Ella, Rátkai Márton, Tompa Sándor, Peti Sándor, Bán­ki Zsuzsa és Gábor Miklós voltak a partnerei. Itt már teljes vége­zetében örökítette meg őt az egyik kritikusa: „Ruttkai Éva egy naiv­­ságában megható, csupaszív, bu­tuska menyasszonyiját alakít, aki — amint mondani szokás — a szívét a tenyerén hordja. Reme­kelt ebben a szerepben. Szavai­ból, mozdulataiból, mosolyából annyi őszinteség árad, hogy olyas­mit érzünk, már nem is Ruttkai Éva játszik a szerepével, hanem a szerep játszik ővele. Amikor be­lép a színpadra az élet közvetlen valósága lép be a díszletek kö­zé...” 1951. december 21-én megnyílt a második világháború után új­jáépített Vígszínház, amelyet ak­koriban így neveztek: a Magyar Néphadsereg Színháza (1960 őszén ismét a régi, eredeti nevét vette vissza), ahol Szigligeti Ede tör­ténelmi drámájában (II. Rákóczi Ferenc fogsága) újra megjelent a színpadon. Minden bizonnyal ez a dátum volt pályájának nagy fordulópont­ja. Ettől kezdve ugyanis megsza­kítás nélkül, három és fél évti­zeden át itt teljesített szolgálatot. A közönség hamarosan őt fogadta el a legjobb magyar színésznőnek, és ezt a helyét, rangját csaknem a legutóbbi időkig sikerült meg­tartania. Ez pedig nem kis tel­jesítmény, hiszen közben változ­tak a divatok, kicserélődtek körü­lötte a partnerek, új színházigaz­gatók és főrendezők foglalták el a régiek helyét, ám azok, akik három és fél évtizeden át a szín­házak törzsközönségét alkották, s akikre mindig számítani, építeni lehetett, változatlanul Ruttkai Évát tekintették annak az abszo­lúte legjobb, univerzális színész­nőnek, aki korábban Varsányi Irén, majd később Bajor Gizi volt a magyar színpadon. Nemzedékek számára Ruttkai Éva jelenléte biztosította a leg­forróbb színházi estéket, ő hozta vissza — vagy újra divatba — Molnár Ferenc színházát. Úgyszól­ván személyes közbenjárására, ér­velésére — nem utolsósorban az általa eljátszott szerepek sikerére volt szükség —, hogy Molnár Fe­renc vissza (haza )tér­he­tett annyi éves száműzetéséből a hazai színpadokra. A színházba járó és a színházat szerető nemzedékek szá­mára az ő Roxánja (Cyrano), Ka­tája (A makrancos hölgy), Ziliája (A néma levente), Margitja (Faust), Natasája (Háború és bé­ke), Júliája (Rómeó és Júlia) jelentette e halhatatlan női figu­rák leginkább — legakkoribb! — megformálóját. Mindig a nagybe­tűs színházat. Három évtizeden át filmezett. Ott volt a demokratikus magyar filmgyártás megindításánál és sok­sok főszerepet játszott, köztük az egyik legemlékezetesebbet az „Egy pikoló világos” című Máriássy Félix-filmb­en, de 1955-ben, a „Bu­dapesti Tavasz” című produkció­ban egyetlen mondatot is örömmel vállalt. Igaz, a legfontosabbat. Ő volt az a fiatal újságáruslány, aki kezében az új életet hirdető lap, a Szabadság első példányaival, valósággal berobbant a romok, a megkínzott, elcsigázott emberek, a légoltalmi pincéből feljövő so­kasága közé. A példakép öltözőjében néhány fénykép ma­radt utána. Köztük legszembe­tűnőbb helyen a Vígszínház leg­nagyobb modern színésznőjének, Varsányi Irénnek fotográfiája volt látható, akire a minden esti ké­szülődés közben — nyilván — gyakran vethetett egy-egy pil­lantást. A nagy, diadalmas sike­rek, de az utóbbi néhány eszten­dő egyre ritkább nekirugaszkodá­sai közben is. Varsányi Irént te­kintette példaképének. Nem vé­letlenül, hiszen mindig a legtöké­letesebbre vágyott. A pályáján, de az életében is. Hogy nem mindig sikerült ezt elérnie? Eb­ben is hasonlított példaképére. Varsányi Irént ötvenéves korá­ban menesztette a Vígszínház ahol három évtizeden át siker­sikerre halmozott. Ruttkai Évánál valamivel, de éppen csak valami­vel több ideje maradt. Kinek az öltözőasztalát díszít majd az ő fényképe? BÁNOS TIBOR LATINOVITS ZOLTÁNNÁL A ROMEO ÉS JÚLIA CÍMSZEREPÉBEN (1963) Ez a nemzedék más volt, mint elődeik 26 MAGYARORSZÁG 1986/40

Next