Magyarország, 1991. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-04 / 1. szám

Alaptalan félelmek A tárgyalások fonalát Angyal Ádámtól az Állami Vagyonügynökség által 1990 szeptem­berében kinevezett vállalati biztos, dr. Vásony Gergely vette át. Bankszakmában járatos pénzügyi szakember — válságmenedzser —, akinek a pénzügyi csőddel kell megbirkóznia, alternatívákat találva a gyárakra és a szigetre. Az ÁVÜ illetékesei a dán ötletet elfogadha­tónak ítélték — különféle módosításokkal —, ám annak hátrányos pénzügyi megoldását el­vetették. Másféle javaslatokat ugyancsak meg­vizsgáltak. A korábbi szigethasznosítási pá­lyázatra jelentkezett a svéd JIMM Shipping AB hajózási társaság, amely meghagyná, fel­újítaná, korszerűsítené a gyárat. Ellátná ren­delésekkel, ugyanakkor az ökológiai értékek védelme mellett alakítana ki idegenforgalmi és szabadidő-központot a szigeten. Vállalkozása mintegy egymilliárd dollár értékű lenne. A felújított üzemben tengeri konténerhajókat ál­lítanának elő. A svéd tervet sem fogadták el: a G­­ELPOUTI­KA Hajógyár kényszerpályán Mi lesz a vasmacskával? Talán csak az a szomorú­ fekete, ottfelejtett vasmacska marad meg az Óbudai Hajógyár Rt.-ből ipartörténeti ereklyeként? A jókora tárgy most a főbejárat közelében fekszik. Fáy András ügyvezető igazgató naponta elmegy mellette, és mindannyiszor felteheti a kétség­beesett-bizonytalankodó kérdést magának. A nagy konfliktus A harc kezdete 1988. április 25-höz kötődik, amikor Angyal Ádám, a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár vezérigazgatója bejelentette, hogy eladja az óbudai gyárat. Elhatározását — bár jelentős késedelemmel — bizonyára motiválta a hat gyár igazgatóinak korábbi javaslata: szét kell szakítani a konglomerátumot, önál­lóan működtetni az üzemeket — életképesen, nyereségesen. Két és fél év alatt kötetnyi saj­tóanyag is megörökítette az események kro­nológiáját. Ma úgy látszik, az igazgatók meg­nyerték a csatákat, ám háborújuk vesztésre áll. Megszerezték függetlenségüket — és a par­tizánakciónak minősített privatizációs megol­dásokba Angyal Ádám belebukott. De az ügyet kényszerpályára helyezte, már nem le­het visszafordulni... Az önállóvá vált gyárak­nak több mint egymilliárd forintos nagyválla­lati adósságon kellett osztozniuk, sorsukat megpecsételő kölöncként hordozzák magukkal. A GDHD holdingként működik azóta, s egy­kori gyárainak részvényese. Az Állami Fejlesz­tési Intézettel, a Magyar Hitelbankkal és több más részvényessel osztozik a tulajdonjogon. De csak az óbudai és a tiszafüredi gyár részvény­­többségét élvezi a vagyonkezelő központ, azaz a GDHD. (Tehát a váci, az angyalföldi, a nép­szigeti és a balatonfüredi gyár esetében csu­pán ajánlásokat tehet az adósságtörlesztés fe­jében tulajdonossá tett részvényes társainak.) A nagy konfliktust az Óbudai Hajógyár Rt. jelenti, méretei, gyártmányai és elhelyezkedé­se miatt. Mintegy kilencszáz embert foglalkoz­tat, és a 118 hektáros óbudai szigetből 32 hek­tárt foglal el. Páratlan műemlék felett lüktet az üzem — Hadrianus császár palotája még feltáratlan, a még felbecsülhetetlen értékek napvilágra kerülését az ipari tevékenység gá­tolja. Egyszerűen csak „angyali tervként” emlege­tik az exvezérigazgató egyik tárgyalópartneré­nek ajánlatát: a dán Baltica Finans As és a JPC Enterprise As 800 millió dolláros elképze­lése nyomán lebontanák a gyárat, és idegen­­forgalmi centrummá változtatnák a szigetet, családi vállalkozás nem bizonyult kellően tőke­erősnek. Az ajánlattevők sorában egyébként angol, német, japán cégek is állnak. Ám mindig fi­gyelembe kell venni a környezetvédők és a nemzeti értékeinket védő más társadalmi szer­vezetek szempontjait, érveket és tényeket gyűjt. Kilencszáz ember sorsáért aggódik. Azt mondja: kötelessége vé­deni a gyárat, munkatársainak holnapját, élet­terét. Hozzáteszi: az óbudai sors a magyar ipar jövőjét előrevetítő modellként is szolgálhat. Piackutató munkatársainak segítségével több külföldi céget talált, amely évekre ellátná megrendeléseivel a gyárat. A Szovjetunióból is fogadott érdeklődőket, akik dollárral fizet­nének. Sajnos azonban ezek még nem szerző­déses ajánlatok. Ugyanakkor a folyamatban levő pénzügyi vizsgálatok azt bizonyítják, hogy egyébként sem lennének elegendőek az adósságállomány visszafizetésére. A nagy buzgalom és lelkesedés kevés a meg­maradáshoz. A múlttól örökölt totojázás, a döntések elodázása, a tulajdonosok önkorláto­zása pénzügyi és munkaellátottsági ellehetet­lenüléshez vezetett. Számos jó szakember már elhagyta a gyárat. Jugoszláv hajóépítők alkal­mazzák őket, valahol Pulában. Mit kezdhetnek azok, akik maradtak? Mit kezdhetnek a jelen­legi technikai színvonallal, berendezésekkel? A napi veszteség most már egymillió forint­ra rúg... Magasból ilyen az óbudai hajógyár (Fotó: Bozsán) A lelkesedés kevés Fáy András ahhoz az ártatlan leányhoz ha­sonlítja helyzetüket, akit úgy akarnak férjhez adni, hogy közben rossz hírét keltik. Szerinte már a társaság alapításakor halálra ítélték a gyárat, a szerződéskötési korlátozás ez év jú­niusi eldöntése pedig csak pont volt az i-re. Az óbudai gyár a magyar könyvviteli szabá­lyok szerint nyereséget mutatott ki 1989-ben, annak ellenére, hogy 200 millió forint alapítási adósság terheli. A pozitívumként elkönyvelhe­tő összeg az állami támogatás levonása után azonban már eltűnik. A KGST összeomlásával összefüggésben megszűnt a szovjet piac, a termékek első szá­mú igénylője. Bár e tényhez hozzátartozik, hogy a nagy keleti megrendelő különben elé­gedett a termékekkel, a hajókat még sokáig gond nélkül használhatják. A hajógyáriak úgy ítélik meg, hogy a gyáreladás ügyében folyta­tott két és fél éves sajtókampány következmé­nyeként elveszítették jelentős hajómegrende­lőik bizalmát. 1990-t 400 millió forintos vesz­teséggel zárják. Vajon a gyárkapukat is? És örökre? Dr. Vásony Gergely vállalati biztos megíté­lése szerint a hajógyártás egyébként is nehéz jövő elé néz. Az elmúlt két évtizedben az euró­pai cégeknek csaknem a fele tönkrement. Fáy András konok ember, küzd a gyárért. Elkeseredett hangulatban Dr. Vásony Gergely körültekintően végzi a reá bízott feladatot. Minthogy a holdingnak összesen hét munkatársa van, hazai és külföldi szakértőket egyaránt bevont az alternatívák vizsgálatába. Német és angol tanácsadók se­gítenek versenyt futni az idővel. Sürgősen dön­tést kell hozni, hiszen egyre gyorsabban ke­tyeg a csőd-pokolgép órája. Fontos a nyilvá­nosság: Dr. Vásony közvéleménykutatókat hí­vott, public relation tevékenységet végeztet, speciális külső cégeket ugyancsak bevont a válság kezelésébe.­­Párbeszédet folytat a hajógyáriakkal, időről időre találkozik velük. A döntések előkészíté­sébe bevonja őket, érdekegyeztető tanácsot hoztak létre. A napokban megszervezett mun­kaügyi-jogi tanácsadó szolgálat egyenként és egyénenként törődik a dolgozókkal. Dr. Vásony Gergely és Fáy András között az ellentét látszólagos. Kicsinyes személyes ellen­tétek nem terhelik kapcsolatukat. A legszeren­csésebb az lenne, ha együtt találnák meg a megoldást. Mindketten tudják: a csődtömeget már nem tudják önerőből elhárítani. Makacs tény: a hajógyártás jelenleg veszte­séges, amit az is tetéz, hogy gyorsan emelke­dik az inflációs ráta az iparbarátnak aligha nevezhető közgazdasági környezetben. Aztán holnap talán Magyarország vásárol hajókat a szomszédból, le­het, hogy olcsóbban, mintha itt­hon állítanák elő. És még senki sem tudja, mi lesz azzal a vasmacskával. * • * Az Óbudai Hajóépítő Rt. részvényesei de­cember 17-én megtartották rendkívüli közgyű­lésüket. Módosították a részvénytársaság 1988. évi alapszabályát, amely most döntési jogkör­rel ruházza fel az igazgatóságot. E vezető testü­letbe új tagokat választottak. Ügyvezető igaz­gatói tisztségéről — szerződésének lejártára is tekintettel — Fáy András lemondott. Az új igazgatóság dr. Gremsperger Gézát, az Rt. eddigi igazgatóhelyettesét választotta ügyveze­tővé. A felügyelő bizottságot megerősítették pozíciójában, végül a hajógyár sorsát érintő határozatokat hoztak. Bár a dánokkal folytatódnak az üzleti tár­gyalások, de a szigethasznosítás ügyében vég­leges döntés csak 1991 harmadik negyedévére várható. Most azt sem tudják, hogy 1991. ja­nuár végén miből fizetnek bért. SIMÁNYI JÓZSEF

Next