Magyarország, 1992. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1992-07-03 / 27. szám
ÁLLÁSPONT Szómágia: taktukák és nyúzok Régen volt, szinte már el is feledtem a taktukákat és a nyúzókat, nálam hat évvel idősebb Béla bátyám agyafúrt szörny- és szócsinálmányait. S most, az újságlapokat sorjázva, mintha olykor mégis őket látnám megelevenedni. Az ötvenes évek hétvégein rendre felkerekedtek a házbéli felnőttek, hogy szelíd kvaterkázással múlassák az időt. A kamaszodé nagyobbakra bízva minket, aprónépet. Tüzelője mindenkinek kevés lévén, estére a mi konyhánkban szorultunk egymáshoz a priccseken, telente jobbára csak ott volt meleg. A tűzhely karikái közül kiviháncoltak a fények, lámpaoltáskor kedves játékunk volt nyulat, őzet álmodni a kiteregetett ruhák falon táncoló árnyaiból. A felnőttek hétvégi távoztával azonban újra meg újra a félelem lebegett be közénk: a taktikák és a nyúzok. Hogy ugyanis az ellentábor hozzájuthasson az elcsenhető cigarettához, miegyébhez, meg kellett tisztítania tőlünk a terepet. Tetten nem érhető, számon nem kérhető módon. Rábírva, hogy önként adjuk be a derekunkat. Hogy mi magunk könyörögjük ki a távozást... S ehhez kellett megérkezniük a félelem árnyainak. A rövid idejű kedélyeskedésnek lámpaoltás vetett véget, s a szavak fonala egyszeriben rablók, halottak, temetők környékén tekergőzött. A bútorok, kötélen lógó fehérnemű ismert árnyai kezdtek szemünkben új formákat ölteni: koponyák, agyarak, karmok, kések keltek életre. Csupa rettenet, csupa borzalom. S a félelem tetőfokán felkondult egy síri hang. Itt vannak ők is a taktikák és a nyúzok. És hiábavaló lett volna ott és akkor bármi nyugtató eszmélkedés, hogy hát csak a tűz lobogtatja a ruhák árnyait, s lehetnének azok nyulak és őzek is, valamint honnan keveredtek volna ide bármiféle taktikák és nyúzok, vacogva vártuk, hogy menekülhessünk. Hogy menekítsenek. Bárki, bárhová. Csak el! És jött is a „megváltás”: nyöszörgő kérésünkre elválhattunk a meleg konyhától, s nyugtató szóval átkísértek a hideg szomszédba. Ahol kedélyesen ránk pirítottak, hogyan is képzeleghettünk buta módon holmi falon libegő szörnyeket. Nekünk azonban akkor este már szemernyi kedvünk sem volt a vakító villanyfény biztonságát bármilyen meleg félhomállyal is felcserélni. Sőt, köszönjük — bizony, nemegyszer köszöntük! — is, hogy a tűztől távol maradhatunk. A minket kiebrudalók pedig szabadon prédálhatták akár az éléskamrát is — a szülők visszatértéig. Tőlünk immár háborítatlanul. Mert a félelemnek ez a fajtája: a körülíratlanul általános, megfoghatatlan-alaktalan, testetlen-elpusztíthatatlan valamitől való félelem úgy ömlik rá az emberre, hogy egyetlen esélynek a menekülést látja. Egy sarkon megpillantott rabló indulatba hoz, husánghoz készteti a kezet, ami bátoríthatja az önvédelmi reflex a leggyávábbat is. De mit ér a bátorság éjszaka, egyedül, egy elhagyott temető közepén?! Béla bátyám is jól tudhatta, hogy ha már taktuka és nyúzó, akkor legyen taktuka és nyúzó: egy bármilyen ijesztő alakot öltött szörnyetegember sem kelthet gyermeklelkünkben olyan pánikot, mint a szómágiával felidézett félelem a Valamitől, a Bármitől. A félelem a Félelemtől magától. Negyven év után talán maga Béla bátyám is elfeledkezett a taktikákról és nyúzókról. Hacsak nem figyelmes újságolvasó. Mert akkor, mint én is, tanúja lehet sajtóbéli megelevenedésüknek. Nem állítom, hogy mindenütt ott vannak. Nem állítom, hogy lépten-nyomon ellengeni látom őket. De igenis állítom, hogy bizonyos lapok bizonyos írásaiban pontosan kimutatható az a körmönfontan tudatos szómágia, ami által felidéződnek az olvasó félelemképzelgései: a taktikák és nyúzok. Nem a tényhamisítás sorozatlövéseire, az esélyferdítések gránátjaira, az álérvek aknamezőire gondolok én itt. Nem a világosan kirajzolt gondolatattakokra. Ezek felismerhetők, idő múltával kiszámítható pontosan a kilövés helye, a röppálya, a telepítés körzethatára. A szómágia ködbombáira szeretnék felfigyeltetni. Azokra az opuszokra, amik a minket féltő aggódás köpenyébe csomagolva az elbizonytalanító szavak felhőivel ködösítik el a vizsgálódó tekintet elől a horizontot. A legnagyobb példányszámra apelláló lap jegyzetírójára, aki a délvidékre tekintve szól hozzánk s rólunk. S akinek közel kétszáz szavas dolgozatából minden negyedik csüggeszt, lehangol, félelmet gerjeszt — úgymint: szélütés, lebénulhatunk, bénulna, veszélyes komplexus, kisebbségi komplexus, hajlongás, lázadás, szolgalelkűség, kétségbeesettek, válság, értelmetlenség, kudarc és a többi. Százhetven szóból negyven szóakna. S rám mosolyog a másik lap belső oldaláról egy kedves női arc: a szerző mosolyosan üzen nekem félelmet. Százhetven sorból tucatszám repülnek s tépnek belém az apró rettenet repeszdarabjai: félelem, légiriadó, munkanélküliség, rák, infarktus, félelem, sorozat, üvöltés, fegyverropogás, vörös fény, robaj, letép, leköp, káromkodik, bűnözés, pusztul, bizonytalanság, gázspray és a többi. Talán félezer szónak minden negyedike-ötödike. Értsük jól: Magyarországon szólnak magyarokról magyaroknak! 1992 júniusában! Elbizonytalanodom. Szégyenérzet támad bennem. Kis motyómmal az országot járva, ennyire félreismerném valós körülményeinket? Csak én ne vettem volna észre a totális romlást, káoszt, ellehetetlenülést? Támadni készül bennem a búvás, a menekülés kényszere. Már nem is tudom, hogy az utcákon, házakban tapasztalt derű, béke valóban az-e. Hogy valóban azt látom-e, amit látok: résznyugalmakat, részelégedettségeket — akár csak így: korlátozva megengedően. Egyszóval: megelevenedtek újra a taktikák és nyúzok fenyegető árnyszörnyei. Ránk szabadítják őket okkal-oktalanul. Hogy félelem költözzön belénk, s így vezetettekké váljunk. A szómágia szövedékében. Hogy féljünk — akár magunktól is! - Végh - A Magyar Szabadság Napja A határainkon belül élő magyarság régi vágya valósult meg, amikor a megszálló szovjet hadsereg tavaly elhagyta hazánkat. Most már csak rajtunk múlik, tudunk-e méltóképp, bölcsen élni a kivívott és a kedvező világpolitikai változások hatására beköszöntött szabadsággal. Június utolsó hétvégéjén immár másodszor ünnepelt az ország. Ki így, ki úgy. Már a bejelentésekor sem aratott osztatlan egyetértést és tetszést a fővárosi és a XI. kerületi önkormányzat kulturális bizottságának ama döntése, hogy eszmeileg-anyagilag támogatja a Gellérthegyen álló, bizony, sokat látott Szabadság-szobor „fölleplezését”. Mint a budapesti főpolgármester-helyettes nyilatkozta: eleve számítottak arra, hogy a kezdeményezés nagy vihart kavar. Ezért előzetesen kikérték az ilyen ügyekben illetékes Budapest Galéria véleményét, amelynek művészettörténésze és belsőépítész igazgatója szakmai érvekkel helytelenítette az akciót. Mégpedig arra hivatkoztak, hogy az ötlet korántsem valami eredeti, és ráadásul rossz példát szolgáltathat bizonyos politikai természetű köztéri művek esetében. Csak hát demokrácia van. Egy szakvélemény még nem csinál nyarat. Kivált, ha az akadékoskodó igazgató — urambocsá! — történetesen MDF-es országgyűlési képviselő. Ezért — nosza — más művészettörténészek (van belőlük jócskán) szakvéleményét is bekérték. S mit tesz a véletlen, ők már úgy vélték: „a szabadság lelkének szobra szélfútta látomásával a város fölött a világ legelragadóbb és legszebb szabadságszobra lenne”. S jön, „mindössze” 400 000 forintért. Hiába no, ha a szürkeállománytól feszülő tettek emberei kiagyalnak valamit, azt mindenáron véghez is viszik. A nem jóját neki! Igazán nem értem, miért háborogtak például azok a járókelők, akiket a Nap TV riportere találomra megszólított. Akadt olyan elvetemült, az esztétikában járatlan emberfia is, aki leplezetlenül azt bátorkodott firtatni, hogy ki volt az a pihent agyú, aki ezt a Ku-Klux-Klanhappeninget kitalálta. Ám ő egyáltalán nem látszott bennfentes szakértőnek, csupán egy adófizetőnek a sok közül. Volt valami sandaság is abban, hogy a főváros fölé magasodó, évtizedek óta Magyarország jelképévé váló Szabadság-szobor bizonyos művészek avantgárd szórakozásának célpontjává vált. Ha egyszer tudniillik az ellenzéki többségű önkormányzat korábban úgy döntött, hogy a megszállásra emlékeztető kellékek eltávolítása után Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotása továbbra is a szabadság kifejezője, a becsomagolása arra is utalhat, hogy itt és most nincs szabadság. Vagy legalábbis kísértet lengi be Magyarországot, az előszeretettel múltba merengő nemzeti-keresztény koalíció antidemokratikus kísérleteinek kísértete. A vérszegény, unalmas „művészi gesztust” magyarázni-mentegetni akarók is iróniáról beszéltek, ami magyarul többnyire dicsérő, elismerő formába burkolt, keresű, de szellemes, finom, olykor maró gúny. Annak eldöntését azonban már a tehetetlen polgárokra bízták, hogy mi célból és valójában min ironizálnak. Vagyis a tetőtől talpig becsomagolt, pislogó szobor így — az értelmezés, a be- és elfogadás szempontjából — hamisítatlan nyitott művé változott. Jellegzetes XX. századi élősködő, kívülálló művészi alapállás ez, amely újat, minőséget, lélekben fölemelőt, tartalmasat alkotni képtelen, de annál szívesebben mar bele a kétségtelenül ellentmondásos hétköznapi valóság egy-egy szeletébe, önmagán túlmutató jelképébe, a felelőtlen, öncélú szabadelvűség jegyében. Gyökeresen másfajta közösségi ünnepség és értékőrző és -teremtő alkotói magatartás tanúja lehetett az ország népe a tévé jóvoltából Gödöllőn. A méltóságteljes, sokszínű kulturális rendezvény és ökomenikus fohász központjává — csakúgy, mint Csontváry Zarándoklás a cédrushoz című remekművén — Veleki József Lajos Világfa című, nagyszerű, egyetemes érvényű és kisugárzású alkotása vált. Az egész műsor a magyarság egységét, szellemi-érzelmi összefogását, történelmi folytonosságát sugallta igen magas és meggyőző művészi hőfokon és színvonalon, mind a külsőségeiben, mind pedig a mélyen emberi, himnikus mondanivalójában. A fölemelő nap üzenete egyértelmű volt: hazánk valóban szabad ország, ahol béke van, és ahol ez a szabadságunk egyszersmind kötelez is bennünket. Felelősségre és nemzetépítő alkotásra. MENYHÁRT LÁSZLÓ Veleki József Lajos Világfa című, Európa legnagyobb faszobra a „felkelő nap házában” (MTI Fotó: Czech Attila) MAGYARORSZÁG 1992. július 3. • 3