Magyarország, 1997. január-június (1. - új - évfolyam, 1-16. szám)
1997-02-02 / 5. szám
VÁSÁRHELY határának legmagasabb pontja Sóshalom (93 méter a tengerszint felett). Legmélyebb pontja a Pogány-ér (75 méter). A szintkülönbség alakulásában a Tisza-meder nyugatra tolódása volt meghatározó. A vízszabályozás előtt hetvennégy tó volt a határban. Vízrajzi központja a tizenhat kilométer hosszú és egy kilométer széles Hód-tó, amelynek alját 1864-ben szántotta először elre. A Tisza 1862-es szabályozása után eltűnt a vízivilág. Kanálisokat, csatornákat ástak a gyakori belvizek elvezetésére. A város belterületén a tavak (Csúcs, Hattyas, Királyszék) helyét lakóházak foglalták el, utcanevekben maradt fenn emlékük. A tiszai átvágások két holtágat (mártélyi, körtvélyesi) hoztak létre. A Hód-tó áradása gyakran elöntéssel fenyegette a várost, főleg annak mélyebb részeit. A belterületet az árvizeken kívül a belvizektől is óvni kellett. Az 1879-es szegedi nagy árvíz után kezdtek hozzá a város körüli körtöltés kiépítéséhez. Vásárhely lélekszáma 51 757 - ebből férfi 24 920, nő 26 837. TÖRTÉNELEM A város címerpajzsának szimbólumai: a Nap, a Hold és a behajlított páncélos kar a nyílvesszőkkel. Mai formájában legkorábban 1873 után használták. A címerpajzs kék, a Nap arany, a Hold ezüst színű. A pajzs felett leeresztett rostélyú páncélsisak, rajta ötágú nemesi korona. A páncélsisak és a páncélos kar világosszürke. A címer díszítését két oldalt reneszánsz stílusú akantuszlevelek képezik. A középkorban a piacok és az állatvásárok biztosították a mezőváros fejlődését. A százötven éves török uralom gyér népességet és elvadult tájat hagyott maga után. A várost délről övező Hód-tó, a kisebb tavak és erek bőséges halállománya olcsó táplálékkal szolgált. A vizek által nyújtott természetes védelem a környék elpusztított falvainak menekülő népességét is idevonzotta. A Rákóczi-szabadságharc idején gróf Bercsényi Miklós volt a város ura. Később - 1722-től egészen 1818-ig - a földesúri joghatóság megszűnéséig a gróf Károlyi család birtokában volt a város. Hódmezővásárhely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, hátországi szerepben ugyan, de bekapcsolódott az országos eseményekbe. A Tisza szabályozása után a tavak és ezek kiszáradtak, helyüket feltöltötték, új betelepülőkkel is növekedett a város. 1873-ban Hódmezővásárhely önálló törvényhatósági jogú várossá emelkedett. Szembetűnően növekedett a népesség. 1890-ben 55 475 főnyi lakosságával az ország negyedik legnépesebb városa volt. A századforduló körül alakult ki a mai városközpont. Artézi kutak sora, nagy építkezések, útburkolások, csatornázás lendítették előre az alföldi mezővárost. Az állattartásról áttértek a gabonatermesztésre, sajátos településszerkezet alakult ki a nagy határra kiterjedő tanyarendszerrel. Az ipar és a kereskedelem mérsékelten fejlődött. Híres volt a malomipar, a téglagyártás és a fazekasság. Hódmezővásárhely jellegzetes alföldi város. Kárpótlásban harmincötezer hektár területet adtak vissza. A kárpótoltak jó része egyéni gazdálkodásba fogott. Hódmezővásárhely ma is tipikus mezőváros, így ipara a II. világháború előtt elsősorban a feldolgozásra épült. 1945 után azonban túlméretezett iparosítást hajtottak végre. A rendszerváltás után az ipari üzemek egy része csődbe jutott. NÉPRAJZ, IRODALOM A XIX. század közepétől figyelemre méltó néprajzi tudósítások és művek jelentek meg a városról. Török Károly munkáival a modern magyar néprajztudomány egyik legkorábbi művelőjeként országos jelentőségre emelte szülővárosa értékeit. Kiss Lajos munkásságában a tárgyak és tények magasabb rendű egységben jelennek meg. Szerencsés kézzel rajzolta meg a mindennapi élet figuráit. Nagy Gyula a paraszti gazdálkodás minden csínját-bínját megismerte. Három európai szintű könyvében megörökítette a hagyományos földművelést, állattartást, a paraszti életet a pusztán. Szőnyi Benjamin (1717-1794), a református ótemplom tudós, literátor esperese, prédikátora olyan városkultúrát közvetített, amely kálvinista és felvilágosult elemeket egyesített. Félszázados egyházi, irodalmi és tudományos tevékenységével hírnevet szerzett a városnak. A XVIII. század népköltői Vörös Mihály és Nótás Szabó Pál. Balassa Ármin A cégér és A földönfutó című színműveit Budapesten is játszották. Bródy Sándor „parasztpárizs”-nak titulálta Hódmezővásárhelyt egy per kapcsán, amelyet Ady Endre levelében védett meg, a „magyar intellektuális forradalom új sánchelyé”-nek nevezve a várost. A pusztai szegények írójaként tartják számon Bibó Lajost (1890-1972). Hét novelláskötete, húsz regénye és tíz drámája jelent meg. Móricz Zsigmond tizenegyszer járt Vásárhelyen, először 1923-ban. Művészetébe sok vásárhelyi táj- és arcélmény, benyomás épült be. GAZDÁLKODÁS