Magyarország, 1997. január-június (1. - új - évfolyam, 1-16. szám)

1997-02-02 / 5. szám

V­ÁSÁRHELY határának leg­magasabb pontja Sóshalom (93 méter a tengerszint fe­lett). Legmélyebb pontja a Pogány-ér (75 méter). A szintkülönbség alakulásában a Tisza-meder nyugatra tolódása volt megha­tározó. A vízszabályozás előtt hetvennégy tó volt a határban. Vízrajzi központja a tizenhat kilométer hosszú és egy kilométer széles Hód-tó, amelynek alját 1864-ben szántotta először elre. A Tisza 1862-es szabályozása után el­tűnt a vízivilág. Kanálisokat, csatornákat ástak a gyakori belvizek elvezetésére. A város belterületén a tavak (Csúcs, Hattyas, Királyszék) helyét lakóházak foglalták el, utcanevekben maradt fenn emlékük. A tiszai átvágások két holtágat (mártélyi, körtvélyesi) hoztak létre. A Hód-tó áradása gyakran elön­téssel fenyegette a várost, főleg annak mé­lyebb részeit. A belterületet az árvizeken kívül a belvizek­től is óvni kellett. Az 1879-es szegedi nagy ár­víz után kezdtek hozzá a város körüli körtöltés kiépítéséhez. Vásárhely lélekszáma 51 757 - ebből férfi 24 920, nő 26 837. TÖRTÉNELEM A város címerpajzsának szimbólumai: a Nap, a Hold és a behajlított páncélos kar a nyílvesszőkkel. Mai formájában legkorábban 1873 után használták. A címerpajzs kék, a Nap arany, a Hold ezüst színű. A pajzs felett lee­resztett rostélyú páncélsisak, rajta ötágú ne­mesi korona. A páncélsisak és a páncélos kar világosszürke. A címer díszítését két oldalt re­neszánsz stílusú akantuszlevelek képezik. A középkorban a piacok és az állatvásárok biztosították a mezőváros fejlődését. A százöt­ven éves török uralom gyér népességet és el­vadult tájat hagyott maga után. A várost délről övező Hód-tó, a kisebb tavak és erek bőséges halállománya olcsó táplálékkal szolgált. A vizek által nyújtott természetes védelem a környék elpusztított falvainak menekülő népességét is idevonzotta. A Rákóczi-szabadságharc idején gróf Bercsényi Miklós volt a város ura. Később - 1722-től egészen 1818-ig - a földesúri jog­hatóság megszűnéséig a gróf Károlyi család birtokában volt a város. Hódmezővásárhely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc ide­jén, hátországi szerepben ugyan, de bekap­csolódott az országos eseményekbe. A Tisza szabályozása után a tavak és ezek kiszáradtak, helyüket feltöltötték, új betelepülőkkel is növe­kedett a város. 1873-ban Hódmezővásárhely önálló törvényhatósági jogú várossá emelke­dett. Szembetűnően növekedett a népesség. 1890-ben 55 475 főnyi lakosságával az ország negyedik legnépesebb városa volt. A századforduló körül alakult ki a mai vá­rosközpont. Artézi kutak sora, nagy építkezé­sek, útburkolások, csatornázás lendítették elő­re az alföldi mezővárost. Az állattartásról áttér­tek a gabonatermesztésre, sajátos település­­szerkezet alakult ki a nagy határra kiterjedő ta­nyarendszerrel. Az ipar és a kereskedelem mérsékelten fejlődött. Híres volt a malomipar, a téglagyártás és a fazekasság. Hódmezővásárhely jellegzetes alföldi város. Kárpótlásban harmincötezer hektár területet adtak vissza. A kárpótoltak jó része egyéni gazdálkodásba fogott. Hódmezővásárhely ma is tipikus mezőváros, így ipara a II. világháború előtt elsősorban a feldolgozásra épült. 1945 után azonban túlméretezett iparosítást hajtottak végre. A rendszerváltás után az ipari üzemek egy része csődbe jutott. NÉPRAJZ, IRODALOM A XIX. század közepétől figyelemre méltó néprajzi tudósítások és művek jelentek meg a városról. Török Károly munkáival a modern magyar néprajztudomány egyik legkorábbi mű­velőjeként országos jelentőségre emelte szülő­városa értékeit. Kiss Lajos munkásságában a tárgyak és tények magasabb rendű egységben jelennek meg. Szerencsés kézzel rajzolta meg a mindennapi élet figuráit. Nagy Gyula a pa­raszti gazdálkodás minden csínját-bínját meg­ismerte. Három európai szintű könyvében megörökítette a hagyományos földművelést, állattartást, a paraszti életet a pusztán. Szőnyi Benjamin (1717-1794), a reformá­tus ótemplom tudós, literátor esperese, prédi­kátora olyan városkultúrát közvetített, amely kálvinista és felvilágosult elemeket egyesített. Félszázados egyházi, irodalmi és tudományos tevékenységével hírnevet szerzett a városnak. A XVIII. század népköltői Vörös Mihály és Nótás Szabó Pál. Balassa Ármin A cégér és A földön­futó című színműveit Budapesten is játszották. Bródy Sándor „parasztpárizs”-nak titulálta Hód­mezővásárhelyt egy per kapcsán, amelyet Ady Endre levelében védett meg, a „magyar intel­lektuális forradalom új sánchelyé”-nek nevezve a várost. A pusztai szegények írója­ként tartják számon Bibó Lajost (1890-1972). Hét novelláskötete, húsz regénye és tíz drá­mája jelent meg. Móricz Zsigmond tizenegy­szer járt Vásárhelyen, először 1923-ban. Mű­vészetébe sok vásárhelyi táj- és arcélmény, benyomás épült be. GAZDÁLKODÁS

Next