Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)

1899-08-05 / 214. szám

4 serleggel kezében egyik fürdővendég minden év Július 11-én emlékbeszédet mondjon. Kapuvárott a Polgári-kör rendezett lelkes ünnepet, bebizonyítva azt, hogy hűségesen ápolja a hazagság érzését. * A Petőfi-ház dolgában Bartók Lajoshoz, a Petőfi- Társaság alelnökéhez, a­ki országszerte megindította eszméje érdekében az akc­iót, a vidéki törvény­­hatóságoktól egyre érkeznek a bejelentések a gyűjtés megindításáról, úgy hogy a mozgalom a legszebb reményekkel kecsegtet. Követésre méltó szép példával jár elől Bak Sán­dor elektrotechnikus, a­ki ma Jókai Mórhoz intézett kövejében fölajánlja, hogy a létesítendő Petőfi-házban a villamos vezetéket ingyen rendezi be. Szolgáljon ez iparostársainak buzdítására. KÜLFÖLD. A belga kormányválság­ szabadelvű pártnak akart kedvezni, czélja nem volt egyéb, mint a klerikális uralom megszilár­­ditása. Vandenpeereboom meglakolt nyakasságáért. A forradalom véres árnyai kezdtek kísérteni és a­ki azokat fölidézte,­­ annak menni kellett. Az új miniszterelnök személyisége biztató ugyan a kibon­takozásra, de hogy meg fogja-e törni, vagy szelídíteni a szoczialistákat és liberálisokat, ezzel úgy látszik még ő maga sincsen tisztában. A kisebbség obstruáló kedvében van és nem akar tágítani, a­míg vágyai nem teljesülnek. Valószínű tehát, hogy magyar és osztrák mintára parlamenten kívüli egyezkedéseket fognak folytatni. A szoczialis­­ták ugyan kötik az ebet a karóhoz, hogy ők egy hajszálnyit sem engednek. Általános választói jog vagy forradalom !­s dörgik az egész vonalon, de ha majd látják, hogy a másik ellenzéki párt cserben­hagyja őket, valószínűleg szelídebb húrokat fognak pengetni, mert magukra hagyatva nem igen tudnak bármit is keresztül vinni. Hogy melyik javaslatnak van többsége a polgár­ság körében, az még kétséges. A klerikálisok szá­mítanak a papság agitácziójára és remélik, hogy bármilyen választási rendszer lesz is, megtartják uralmukat. Az is hallatszik, hogy Smet de Nayer föl akarja oszlatni a kamarát. Ez azonban csak olyan orvosság volna, mint mikor az orvos szirupot rendel, csakhogy éppen rendeljen, ó hatni nem hat, mert a jelenlegi választási módszer következtében túlnyomó többséget nyernének a klerikálisok és ak­kor Smet de Nayer ott volna, a­hol a mádi­k mi­niszterelnök. Nem is valószínű, hogy Lipót király, a­kinek trónja már-már recsegett, beleegyeznék ilyen hiába­való erőlködésbe. A mostani izgatott hangulatban egy választási vihar különben is végzetes lehetne a dinasztiára és így mérlegelve a körülményeket, a prognosztikont ebben a két szóban foglalhatjuk össze: tisztességes megalkuvás. Budapest, aug 4. Belgium fölött ismét megjelent a béke csillaga, de hogy ragyogása tartós lesz-e, ez nagyon kétsé­ges. Vandenpeereboom bukása ha nem is békítette ki teljesen az elégedetleneket, de mindenesetre mézes madzagul szolgált nekik. A király, mint már távira­tainkban közöltük, Smet de Nayer volt minisztert bízta meg a kormányalakítással és ezzel meg is van vetve a leendő kabinet politikai alapja. Smet de Nayer a Bernaert-minisztérium vissza­lépése után 1894-ben mint pénzügyminiszter lépett a jz­r­et-kabinetbe és Burlet lemondása után, 1896 február 26-án átvette a miniszterelnökséget. A ka­binet kebelében azonban egyenetlenség tört ki a választási reform, miatt, mire Smet de Nayer vissza­lépett és az addigi közmunka- és hadügyi minisz­ter, Vandenpeereboom lett a miniszterelnök, a­kinek a javaslata diadalmaskodott. Smet de Nayer ugyanis a proporczionális válasz­tást az egész országra ki akarta terjeszteni, míg Vandenpeereboom csakis a nagy városokban akarta életbe léptetni. A király elbocsátotta ugyan Smet de Nayer-t, de úgy látszik, rezerváltan tartotta arra az esetre, ha Vandenpeereboom javaslata zátonyra fut. Ez előre­látható volt, mert ámbár látszólag a javaslat a óriási zöldszínü smaragdkő szikrázott és fe­hér vállait bíborszínü nehéz palást födte. Nagy pálmajegyezővel óriási szerecsen haladt min­dig a nyomában. Rossz nyelvek beszélték, hogy Nemezis csak egy férfit szeretett világéletében igazán, és ez a boldog férfiú, ez a fristesképű mórja volt . . .* Addig vergődött a porban a kegyetlen lány előtt Tibuli, míg végre halálosan elszégyelte magát. Oh, ennek a leánynak nemcsak a szí­vet dobta a lábai elé kényre-kedvre , rongyokra tépte miatta a férfibüszkeségét is. Rómában pedig, bár már könnyebb volt, még akkor is nehéz volt a nélkül megélni. A költő egyik barátja, Aemilius Macer, a veronai d­anköltöz, beléunván szerelmi gyötrelmeibe, katonának állt és szatírfejére sisakot, gesztiku­láló karjaira pajzsot öltött. Hivta Tibuílt is és gúnyos szenvedéllyel monda: — Meglásd, Ámor szökni fog Marstól. A har­­czok Istene nem visel szoknyát, hová a gonosz gyermek meneküljön . . . Tibull beiratkozott Macer légiójába. Szakí­tani akart, Ivott. Szeretkezett. Csakhogy a szenvedély már akkor erősebb volt, mint ő. A szakításból orczátpirító vissza­­kullogás lett. Nem kérte már a kizárólagosságot Nemesistől, csak azért esdekelt, hogy legalább mikor az utc­zára kihullik a kac­agása, ne üzenje ki azt, hogy nincs odahaza . . . -­ Hogy a szemlátomást sorvadó költőnek eny­hülést szerezzen, a nagylelkű Messala gyönyörű falusi kéjlakot ajándékozott Pódumban. Zöld jávorfák lombjai közt fehér lett a márványoszlo­pos nyaraló, napsütötte réten, melyen fehér juh­­nyáj legelészett és a pásztorok nádból vágott ikersipokon furulyáztak ; mellette madárfüttyös erdő, melynek hűvös árnyából ezüst szinti fo­lyócska sietett ki a verőfénybe. Egy ilyen paradicsom volt a költő ábrándja. És az álom most valóra vált . . . Nevetett és sirt, ha arra gondolt, hogy ez idilli magánynak Diánája Nemezis lesz . . . Lágy szőke haját olajjal illatositá, nyúlánk testére biborszegélyü haszinü tunikát öltött és koszorút tett a fejére, vadrózsából valót. Olyan szép volt igy, mint egy fiatal mezei Isten, így indult Nemezishez, hogy felajánlja neki a kezét. Ez volt életének utolsó szép napja. Nemezis, mint már tudva van, nem bírta szeretni, mert­­ szegény volt. Teringettét, pedig Nemezis mindenkit szeretett, csak gazdag lett légyen, és a dús Rómában oly sok gazdag úr volt . . . Mikor Tibullus Nemezis háza elé ért, a por­­ticusban poharak csengettek és frig kürtök harsogtak, és mindezekből, mint a viharból Memnon zengő szobrának a szava, kirezgett egy ezüstcsengésű kaczaj. Tibullnak a falhoz kelle támaszkodnia, hogy le ne szédüljön a lábairól. Érezte, hogy a következő pillanat nagy lesz : a sorsát döntik el az istenek. Elszántan lépett be és haloványan. Nemezis egy ittas férfi ölében kaczagott, a kinek oly széles volt a melle, mint egy germán óriásnak s oly vastagok a karjai, mint egy erős cserfaág s a lánczoló énekeslányok közé ma­rokkal szórta az aranyat. ■— Jaj, Priapus, itt a két főlő isten ! Mi történt mi nem ?... ki tudná azt ma már. Tibullus arra eszmélt, hogy egy nyers, durva fa­hang reá, a római birodalom legnagyobb költőjére így kiálltott: — Még ide mer jönni! Vessétek ki a pimaszt! . . . Áh ez a szivébe döfött. Olyat ordított, mint a fektéből felszökő párducz, melynek a nyílvessző a szügyébe hatolt, úgy érezte, ebbe a düh­­orditásba kiszakadt a torka. — Pedig — egy szót se szólt. Juppiterre, még annyi ereje sem volt, hogy Nemezisre föltekintsen és a rózsakoszorút fe­jéről odavágja az arczába az utálatosnak. Hanem, mint az ágyáról hulló hervadt virág­szirom, karcsú és finom alakja szépen leha­nyatlott a sim­osi fehérmárványból való pado­zatra . . .* Nagyon sokáig nagybeteg volt. Aztán meg­enyhült kissé. Legalább volt még ideje, hogy búcsúlevelét megírja költőbarátaihoz, a­kik Etruriában, Messala úri házánál mulattak. Aztán ismét ágynak esett. Kétszer szeretett, és e két szerelmének min­­denike halálos volt. Még egyetlen gyönyörű idillt irt; a többi versei már csak romokon hajtott virágok. Élete végén az egyiptomi sziszt kezdte imádni. Mindegy volt már, Izisz istennő sem tudott se­gíteni rajta. Krisztus urunk születése előtt tizennyolcz esztendővel, éppen harminczadik születésnapján, meghalt a legnagyobb pogány költő. Ezen a napon többet sírt­ a nagy­ban, mint egész életében és Itália valamennyi berkében zokogó driiádok tépték fürteiket . . . * . . . Szépen dalolni bír sok énekes madár és a pacsa­ta szava tán fölér a bűvös fütytyü csíz csattogásával. Csak a csalogány dalának nincs soha párja. Holdas éjjel zokogva, édesen és diadalmasan zeng ez az orgonabokor illatos homályában, oly forrósággal, mint egy bűbájos szerelmi ábránd, mely utolérhetetlen és utánoz­hatatlan, mert páratlan és vetélytárs nélkül való. Tibullus egyetlen és gyönyörű volt, mint a csalogány. Oly forrón szeretett és úgy birt énekelni. Szakács Andor: MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. szombat, augusztus 5. Egy szerbiai inczidens. Belgrádból távirják. Julius derekán Szereszben megtámadták és meg­sebesítették Naunov bolgár tanítót és feleségét. Ak­koriban azt hitték, hogy a támadást két szerb alatt­való követte el. A legújabb szereszi jelentések sze­rint azonban ez a föltevés alaptalannak bizonyult, és a gyanú egy bolgár könyvkereskedőre irányult, a­kit Szereszben le is tartóztattak s a ki ellen több tanú terhelően vallott. A helyzet a filippini szigeteken. Mikor Otis tábornoknak egymást sűrűn követő győzelmi jelen­­tései daczára csak nem akart megszűnni a háborús­kodás és zavar a Filippini-szigeteken, kezdte sej­teni az amerikai közönség, hogy «bűzlik valami Dániában». Ez a sejtelem lassanként meggyőző­déssé vált. A washingtoni kormány kénytelen volt új ezredek fölállítását rendelni el, hogy erősítéseket küldhessen a szigetekre. Csak azon csodálkozott mindenki, hogy a Mamu­d­ban levő sok hírlapi tudósító miért nem nyújt tiszta képet a filippini helyzetről. Most végre meg lett fejtve a rejtély és egyúttal megkapta az Egyesült­’ Államok népe azt a tiszta képet, melyet kivánt. A tudósítók, kik Manillából a szigorú c­enzúra folytán nem jelenthettek egy szót sem lapjaiknak, mely ellentmondott volna a vezénylő tábornok jelentései­nek, szövetkeztek és a való helyzetet feltáró közös nyilatkozatot aláírva, azt elküldték Hong-Kongba, onnan pedig az Egyesült­ Államokba. A nevezetes okiratot, mely képzelhető mély be­nyomást keltett, aláírták a New-York Herald, New- York Sun, Chicago Record, Chicago Tribune, Asso­ciated Press és Scripps McRae Press Association tudósítói. A közös nyilatkozat annak kijelentésével kezdi, hogy az Egyesült­ Államok népe a manillai hivatalos táviratokból nem nyert helyes benyomást a filippini helyzetről és hogy e táviratoknak optimisztikus fel­fogását a Filippineken levő amerikai tisztek sen­ osztják. A hivatalos táviratok tévednek, mikor az amerikaiakat a helyzet urainak mondják és azt állít­ják, hogy a fölkelésnek tetemesen megszaporított haderő nélkül gyors véget lehet vetni. A szigorú c­enzúra — folytatja a nyilatkozat —­ kényszerített, hogy mi is részesei legyünk ez elfer­dítéseknek, kénytelenek lévén bizonyos tényeket el­titkolni vagy megmásítva közölni Otis tábornok azon okoskodása alapján, hogy azok megrémítenék az Egyesült­ Államok lakosságát. Ez a hírlapi nyilatkozat alkalmasint siettetni fogja Otis visszahívását, melyet mindjobban sürget a

Next