Magyarország, 1899. augusztus (6. évfolyam, 210-240. szám)
1899-08-05 / 214. szám
4 serleggel kezében egyik fürdővendég minden év Július 11-én emlékbeszédet mondjon. Kapuvárott a Polgári-kör rendezett lelkes ünnepet, bebizonyítva azt, hogy hűségesen ápolja a hazagság érzését. * A Petőfi-ház dolgában Bartók Lajoshoz, a Petőfi- Társaság alelnökéhez, aki országszerte megindította eszméje érdekében az akciót, a vidéki törvényhatóságoktól egyre érkeznek a bejelentések a gyűjtés megindításáról, úgy hogy a mozgalom a legszebb reményekkel kecsegtet. Követésre méltó szép példával jár elől Bak Sándor elektrotechnikus, aki ma Jókai Mórhoz intézett kövejében fölajánlja, hogy a létesítendő Petőfi-házban a villamos vezetéket ingyen rendezi be. Szolgáljon ez iparostársainak buzdítására. KÜLFÖLD. A belga kormányválság szabadelvű pártnak akart kedvezni, czélja nem volt egyéb, mint a klerikális uralom megszilárditása. Vandenpeereboom meglakolt nyakasságáért. A forradalom véres árnyai kezdtek kísérteni és aki azokat fölidézte, annak menni kellett. Az új miniszterelnök személyisége biztató ugyan a kibontakozásra, de hogy meg fogja-e törni, vagy szelídíteni a szoczialistákat és liberálisokat, ezzel úgy látszik még ő maga sincsen tisztában. A kisebbség obstruáló kedvében van és nem akar tágítani, amíg vágyai nem teljesülnek. Valószínű tehát, hogy magyar és osztrák mintára parlamenten kívüli egyezkedéseket fognak folytatni. A szoczialisták ugyan kötik az ebet a karóhoz, hogy ők egy hajszálnyit sem engednek. Általános választói jog vagy forradalom !s dörgik az egész vonalon, de ha majd látják, hogy a másik ellenzéki párt cserbenhagyja őket, valószínűleg szelídebb húrokat fognak pengetni, mert magukra hagyatva nem igen tudnak bármit is keresztül vinni. Hogy melyik javaslatnak van többsége a polgárság körében, az még kétséges. A klerikálisok számítanak a papság agitácziójára és remélik, hogy bármilyen választási rendszer lesz is, megtartják uralmukat. Az is hallatszik, hogy Smet de Nayer föl akarja oszlatni a kamarát. Ez azonban csak olyan orvosság volna, mint mikor az orvos szirupot rendel, csakhogy éppen rendeljen, ó hatni nem hat, mert a jelenlegi választási módszer következtében túlnyomó többséget nyernének a klerikálisok és akkor Smet de Nayer ott volna, ahol a mádik miniszterelnök. Nem is valószínű, hogy Lipót király, akinek trónja már-már recsegett, beleegyeznék ilyen hiábavaló erőlködésbe. A mostani izgatott hangulatban egy választási vihar különben is végzetes lehetne a dinasztiára és így mérlegelve a körülményeket, a prognosztikont ebben a két szóban foglalhatjuk össze: tisztességes megalkuvás. Budapest, aug 4. Belgium fölött ismét megjelent a béke csillaga, de hogy ragyogása tartós lesz-e, ez nagyon kétséges. Vandenpeereboom bukása ha nem is békítette ki teljesen az elégedetleneket, de mindenesetre mézes madzagul szolgált nekik. A király, mint már táviratainkban közöltük, Smet de Nayer volt minisztert bízta meg a kormányalakítással és ezzel meg is van vetve a leendő kabinet politikai alapja. Smet de Nayer a Bernaert-minisztérium visszalépése után 1894-ben mint pénzügyminiszter lépett a jzret-kabinetbe és Burlet lemondása után, 1896 február 26-án átvette a miniszterelnökséget. A kabinet kebelében azonban egyenetlenség tört ki a választási reform, miatt, mire Smet de Nayer visszalépett és az addigi közmunka- és hadügyi miniszter, Vandenpeereboom lett a miniszterelnök, akinek a javaslata diadalmaskodott. Smet de Nayer ugyanis a proporczionális választást az egész országra ki akarta terjeszteni, míg Vandenpeereboom csakis a nagy városokban akarta életbe léptetni. A király elbocsátotta ugyan Smet de Nayer-t, de úgy látszik, rezerváltan tartotta arra az esetre, ha Vandenpeereboom javaslata zátonyra fut. Ez előrelátható volt, mert ámbár látszólag a javaslat a óriási zöldszínü smaragdkő szikrázott és fehér vállait bíborszínü nehéz palást födte. Nagy pálmajegyezővel óriási szerecsen haladt mindig a nyomában. Rossz nyelvek beszélték, hogy Nemezis csak egy férfit szeretett világéletében igazán, és ez a boldog férfiú, ez a fristesképű mórja volt . . .* Addig vergődött a porban a kegyetlen lány előtt Tibuli, míg végre halálosan elszégyelte magát. Oh, ennek a leánynak nemcsak a szívet dobta a lábai elé kényre-kedvre , rongyokra tépte miatta a férfibüszkeségét is. Rómában pedig, bár már könnyebb volt, még akkor is nehéz volt a nélkül megélni. A költő egyik barátja, Aemilius Macer, a veronai danköltöz, beléunván szerelmi gyötrelmeibe, katonának állt és szatírfejére sisakot, gesztikuláló karjaira pajzsot öltött. Hivta Tibuílt is és gúnyos szenvedéllyel monda: — Meglásd, Ámor szökni fog Marstól. A harczok Istene nem visel szoknyát, hová a gonosz gyermek meneküljön . . . Tibull beiratkozott Macer légiójába. Szakítani akart, Ivott. Szeretkezett. Csakhogy a szenvedély már akkor erősebb volt, mint ő. A szakításból orczátpirító visszakullogás lett. Nem kérte már a kizárólagosságot Nemesistől, csak azért esdekelt, hogy legalább mikor az utczára kihullik a kacagása, ne üzenje ki azt, hogy nincs odahaza . . . - Hogy a szemlátomást sorvadó költőnek enyhülést szerezzen, a nagylelkű Messala gyönyörű falusi kéjlakot ajándékozott Pódumban. Zöld jávorfák lombjai közt fehér lett a márványoszlopos nyaraló, napsütötte réten, melyen fehér juhnyáj legelészett és a pásztorok nádból vágott ikersipokon furulyáztak ; mellette madárfüttyös erdő, melynek hűvös árnyából ezüst szinti folyócska sietett ki a verőfénybe. Egy ilyen paradicsom volt a költő ábrándja. És az álom most valóra vált . . . Nevetett és sirt, ha arra gondolt, hogy ez idilli magánynak Diánája Nemezis lesz . . . Lágy szőke haját olajjal illatositá, nyúlánk testére biborszegélyü haszinü tunikát öltött és koszorút tett a fejére, vadrózsából valót. Olyan szép volt igy, mint egy fiatal mezei Isten, így indult Nemezishez, hogy felajánlja neki a kezét. Ez volt életének utolsó szép napja. Nemezis, mint már tudva van, nem bírta szeretni, mert szegény volt. Teringettét, pedig Nemezis mindenkit szeretett, csak gazdag lett légyen, és a dús Rómában oly sok gazdag úr volt . . . Mikor Tibullus Nemezis háza elé ért, a porticusban poharak csengettek és frig kürtök harsogtak, és mindezekből, mint a viharból Memnon zengő szobrának a szava, kirezgett egy ezüstcsengésű kaczaj. Tibullnak a falhoz kelle támaszkodnia, hogy le ne szédüljön a lábairól. Érezte, hogy a következő pillanat nagy lesz : a sorsát döntik el az istenek. Elszántan lépett be és haloványan. Nemezis egy ittas férfi ölében kaczagott, a kinek oly széles volt a melle, mint egy germán óriásnak s oly vastagok a karjai, mint egy erős cserfaág s a lánczoló énekeslányok közé marokkal szórta az aranyat. ■— Jaj, Priapus, itt a két főlő isten ! Mi történt mi nem ?... ki tudná azt ma már. Tibullus arra eszmélt, hogy egy nyers, durva fahang reá, a római birodalom legnagyobb költőjére így kiálltott: — Még ide mer jönni! Vessétek ki a pimaszt! . . . Áh ez a szivébe döfött. Olyat ordított, mint a fektéből felszökő párducz, melynek a nyílvessző a szügyébe hatolt, úgy érezte, ebbe a dühorditásba kiszakadt a torka. — Pedig — egy szót se szólt. Juppiterre, még annyi ereje sem volt, hogy Nemezisre föltekintsen és a rózsakoszorút fejéről odavágja az arczába az utálatosnak. Hanem, mint az ágyáról hulló hervadt virágszirom, karcsú és finom alakja szépen lehanyatlott a simosi fehérmárványból való padozatra . . .* Nagyon sokáig nagybeteg volt. Aztán megenyhült kissé. Legalább volt még ideje, hogy búcsúlevelét megírja költőbarátaihoz, akik Etruriában, Messala úri házánál mulattak. Aztán ismét ágynak esett. Kétszer szeretett, és e két szerelmének mindenike halálos volt. Még egyetlen gyönyörű idillt irt; a többi versei már csak romokon hajtott virágok. Élete végén az egyiptomi sziszt kezdte imádni. Mindegy volt már, Izisz istennő sem tudott segíteni rajta. Krisztus urunk születése előtt tizennyolcz esztendővel, éppen harminczadik születésnapján, meghalt a legnagyobb pogány költő. Ezen a napon többet sírt a nagyban, mint egész életében és Itália valamennyi berkében zokogó driiádok tépték fürteiket . . . * . . . Szépen dalolni bír sok énekes madár és a pacsata szava tán fölér a bűvös fütytyü csíz csattogásával. Csak a csalogány dalának nincs soha párja. Holdas éjjel zokogva, édesen és diadalmasan zeng ez az orgonabokor illatos homályában, oly forrósággal, mint egy bűbájos szerelmi ábránd, mely utolérhetetlen és utánozhatatlan, mert páratlan és vetélytárs nélkül való. Tibullus egyetlen és gyönyörű volt, mint a csalogány. Oly forrón szeretett és úgy birt énekelni. Szakács Andor: MAGYARORSZÁG Budapest, 1899. szombat, augusztus 5. Egy szerbiai inczidens. Belgrádból távirják. Julius derekán Szereszben megtámadták és megsebesítették Naunov bolgár tanítót és feleségét. Akkoriban azt hitték, hogy a támadást két szerb alattvaló követte el. A legújabb szereszi jelentések szerint azonban ez a föltevés alaptalannak bizonyult, és a gyanú egy bolgár könyvkereskedőre irányult, akit Szereszben le is tartóztattak s a ki ellen több tanú terhelően vallott. A helyzet a filippini szigeteken. Mikor Otis tábornoknak egymást sűrűn követő győzelmi jelentései daczára csak nem akart megszűnni a háborúskodás és zavar a Filippini-szigeteken, kezdte sejteni az amerikai közönség, hogy «bűzlik valami Dániában». Ez a sejtelem lassanként meggyőződéssé vált. A washingtoni kormány kénytelen volt új ezredek fölállítását rendelni el, hogy erősítéseket küldhessen a szigetekre. Csak azon csodálkozott mindenki, hogy a Mamudban levő sok hírlapi tudósító miért nem nyújt tiszta képet a filippini helyzetről. Most végre meg lett fejtve a rejtély és egyúttal megkapta az Egyesült’ Államok népe azt a tiszta képet, melyet kivánt. A tudósítók, kik Manillából a szigorú cenzúra folytán nem jelenthettek egy szót sem lapjaiknak, mely ellentmondott volna a vezénylő tábornok jelentéseinek, szövetkeztek és a való helyzetet feltáró közös nyilatkozatot aláírva, azt elküldték Hong-Kongba, onnan pedig az Egyesült Államokba. A nevezetes okiratot, mely képzelhető mély benyomást keltett, aláírták a New-York Herald, New- York Sun, Chicago Record, Chicago Tribune, Associated Press és Scripps McRae Press Association tudósítói. A közös nyilatkozat annak kijelentésével kezdi, hogy az Egyesült Államok népe a manillai hivatalos táviratokból nem nyert helyes benyomást a filippini helyzetről és hogy e táviratoknak optimisztikus felfogását a Filippineken levő amerikai tisztek sen osztják. A hivatalos táviratok tévednek, mikor az amerikaiakat a helyzet urainak mondják és azt állítják, hogy a fölkelésnek tetemesen megszaporított haderő nélkül gyors véget lehet vetni. A szigorú cenzúra — folytatja a nyilatkozat — kényszerített, hogy mi is részesei legyünk ez elferdítéseknek, kénytelenek lévén bizonyos tényeket eltitkolni vagy megmásítva közölni Otis tábornok azon okoskodása alapján, hogy azok megrémítenék az Egyesült Államok lakosságát. Ez a hírlapi nyilatkozat alkalmasint siettetni fogja Otis visszahívását, melyet mindjobban sürget a