Magyarország, 1899. október (6. évfolyam, 271-301. szám)
1899-10-01 / 271. szám
t sértik: fönnakad az állam életfolyamata. E szerint olyan törvényünk van, melynek megtartása magát az életet akasztja meg. Tehát törvényünk van, mely ellentétbe jött az élettel. Azonban az életről nem mondunk le. Le kell tehát mondani a törvényről. E pontnál következik a megfontolásnak történelmi felelőssége. Miről mondjunk le ? Mit változtassunk meg ? Bartha Miklós, Budapest, szept. 30. Eötvös és Ugrón. Eötvös Károly úr mai lapjában azt, mondja, hogy amit mi róla mondottunk, az mese és koholmány. Mi kérem a mese és koholmány? Az, hogy Eötvös úr az egész Bánffy-ellenes harczban az Abbazia-kávéházban ült és a képviselőháznak feléje sem nézett ? Az, hogy a Bánffy ellen folytatott harczban egyetlenegy szóval részt nem vett? Az, hogy az obstrukciót elítélte ? Az, hogy ma is folytonosan azokat szidja és becsmérli, akik Bánffyt leteperték, a Házból kidobták és egy új rendszernek bekövetkezését lehetővé tették ? Hiszen ha Eötvös Károly úr ezeket tagadja, az egész világ szemébe kaczag, hisz ezek közismeretű tények. A mint közismeretes tény az is, hogy a függetlenségi párt Eötvös Károlynak a Bánffy-féle küzdelemben tanúsított eljárását nyíltan a pártértekezleten rosszalta és elítélte, úgy hogy e miatt Eötvös úrnak ki is kellett a pártból lépni. Mi hát a mese kérem ? Ugyan ne mókázzék kedves Eötvös uram, a folytonos óbégatás és jajgatás, szidalmazása Kossuth Ferencznek és a függetlenségi pártnak most is csak azért van, mert nem tetszett önnek az ő harczuk, a Bánffy ellen folytatott élethalál-küzdelmük, amelyet elitélt ön akkor, elitél és ócsárol ön most is napról-napra. Mi fáj önnek jobban, mint a paktum, amely a harcz végét, a győzedelmet és diadalt jelentette ? Az ilyen kérdésekről nem lehet elterelni a figyelmet afféle kijelentésekkel, hogy: «rágalom !it, mintha köze lett volna Eötvösnek Bánffyhoz.» Az ördög keresgeti a maguk «köztt», ki szaglászik rejtélyek után ? Az országnak a politikai tények meghirálásához van joga. Az ön tényei politikai jellegűek, ezeket pedig szóvá tenni szabad, sőt kötelesség. Ezeknek a tényeknek a bírálata ott van a közfelfogásban, ott van a függetlenségi párt határozatában, ott van a sajtó nyilatkozataiban. Kedves azonban Eötvös úr részéről, hogy miután ő ekként a Bánffy és a közte levő «közt» elhárította magáról, azzal hozakodik elő, de Holló Lajos és Széll Kálmán közt azonban már van «köz» és lapja kész arra, hogy azt szellőztesse. Miután itt csak a tények érnek valamit és az ilyen gyanusítási czélzattal kidobott szavak értéktelen semmiségek, igenis felhívjuk Eötvös urat, hogy a tényeket szellőztesse, fölajánlván neki, hogy ha a lekisebb «közt» is kimutatja Széll Kálmán és Holló Lajos között, beállunk örökös asztaltársaságába a Tenczerek közé és szidjuk vele együtt Kossuthot, Ugront, Apponyit és a többieket, ellenben örökké dicsérjük Bánffyt, Tiszát és Eötvös Károlyt. Ennél csak nem szolgálhatunk Eötvös urnak nagyobb elégtétellel! A házszabályok revíziója. Szilágyi Dezső, a házszabályok revíziójára kiküldött bizottság elnöke, ma délután 5 órára sürgősen ülésre hivatta a bizottságot, hogy kezdje meg a házszabályok átalakítását czélzó munkálkodását azon törvény alapján, ahelyet a kúriai bíráskodásról szóló intézkedések czimén a törvényhozás máig meghozott. A színpad. . . — A Magyarország eredeti tározója. — Irta: Vértesi Arnold. Az egész kis vidéki város lázas izgatottságban volt. Műkedvelő-előadásra készültek. Már egy hónap óta nem beszéltek egyébről, csak erről az előadásról. A járásbíró két leánya, a postás kisasszony, a gyógyszerész fiatal felesége, az erdészné leánytestvére, mind a szerepeiket tanulták. A helyi lap, mely minden vasárnap megjelent, az előkészületek s a próbák leirásával volt tele. A szerkesztő, ki egyszersmind a polgári iskola tanára s a műkedvelőelőadás rendezője volt, lelkesedéstől áradozott. — A mi művésznőink ! — mondták az egész városban. Csodadolgokat beszéltek s egyik ember a másikat lelkesítette. Milyen nagyszerű előadás lesz az! A színész-társaság, mely tavaly itt járt, elbújhat előlük. De főképp a járásbiró nagyobbik leányát dicsérték. Milyen tűz, milyen bátorság, milyen ügyesség ! Úgy mozog a színpadon, mintha otthon volna. A lelkesedés ki-kitört már a próbákon. Tapsoltak, gratuláltak a kiváló művésznőnek. A szerkesztő-tanár büszkén járt végig a székek közt . — No kérem, mit tetszik, ehhez mondani ? — Nagyszerű ! — mondta rá mindenki. — Fenomenális, — fejezte ki véleményét a lelkes férfiú — tünemény, kérem, valóságos tünemény. A többi műkedvelő hölgy mamái és nénikéi úgy vélték ugyan, hogy a tanár úr kissé talán hizeleg, a tanár úr szerelmes Flórába, de tapsolni azért ők is tapsoltak ? Az ember barátságból is megteszi. Jaj, milyen aranyos ez a Flóra a színpadon! — magasztalják valamennyien. S az a sok magasztalás szájról-szájra járt az egész kis városban, úgy hogy mikor végre a sok próba után megtartották a valódi előadást, már akkor a Flóra dicsősége meg volt állapítva. Csak meg kellett jelennie a színpadon, csak egypár szót kellett szólnia, mindjárt viharos tapsokkal fogadták. Az aljegyző s a három írnok, aki a járásbiró ur alatt szolgált, majd szétverte a tenyerét, úgy tapsolt. A polgári iskola tanári testülete, az adóhivatal, a takarékpénztári, könyvelő s az összes honoratiorok mind tapsoltak. Az öreg adópénztárnok s a körorvos még a botjaikkal is dörömböztek a nagyobb lelkesedés végett. Virágok repültek a színpadra s egy babérkoszorút is átnyújtottak az ünnepeltnek hosszú selyemszalaggal. A járásbirónó könybelobbadt szemekkel gyönyörködött leányának dicsőségében. A járásbiró maga helyeslőn bólintgatott fejével s büszkén dörzsölhette tüskés állát. A kisebb testvérek bámuló tisztelettel tekintettek föl Flórára. A társas vacsorán, mely az előadást követte, a tanár-szerkesztő poharat emelt a közreműködött hölgyekre, kiváltképp pedig arra a bájos főszereplőre, ki ragyogó művészetévé elragadta mindnyájukat, úgy, hogy hódolva borulnak lábaihoz. Lapjában aztán folytatta ezt a dicsőítést. Olyan nagy tehetség Zebegényi Flóra kisasszony, hogy a hivatásos művésznők közt is büszkén megállná a helyét. Minden szava, minden mozdulata mutatta az öntudatos művészi erőt, mely nagy alkotásokkal ejthetné bámulatba a világot, ha akarná. — Ejnye, ez már aljas hizelkedés! —- mondta bizalmas körben a gyógyszerésznő, ki úgy vélte, hogy tán neki is volna része a művészi sikerben. S velük olyan kurtán bánik el ez az ember : két-három sornyi dicsérettel elvégzi, a járásbiróék Flórájáról meg egész hasábot ír.. Még a járásbiró maga is megsokallja: ■— No, no, most már elég lesz, édes öcsém. Ne dicsérje már úgy agyba-főbe a lányomat. Bizony még megzavarják a fejét. A kaszinóban már is azt kérdezgetik a járásbirótól: — Igaz az, hogy Flóra kisasszony színésznő lesz ? A járásbiró elüti a kérdezősködöket: — Ugyan, ugyan, micsoda beszéd az? De néminemű aggodalma van neki magának is. Az a hir az erdészüktől szivárgott ki; az erdészné testvérhuga beszélte, aki az előadás alkalmával hallott volna valami effélét Flórától, ha igaz. — Firtatni kellene, — mondta a járásbiró a feleségének. Az asszony megijedt: — Jézusom, tán csak nem igaz ? Nem hihette, hogy az ő leánya azt mondta volna. Vagyam mondta is, hát az csak olyan üres beszéd, nem kell azt komolyan venni. A leányoknak néha eljár a szájuk, de hát ugyan ki hinné, hogy Flóra igazán színésznő akar lenni ? Csak elhalt a járásbíróné, mikor a leánya azt mondta neki: ■— De igen, édesanyám, igazán szülésznő szeretnék lenni. — Csitt, csitt, — még a száját is befogta az anyja, — meg ne hallja az édesapád, mert majd ad neked. Flóra azonban nem érti, hogy miért ellenzik, mikor ott olyan dicsőség vár rá. Hát nem MAGYARORSZÁG Budapest, 1999. vasárnap, október 1 A Hentzi-ügy a, kérvény!bizottságban. A képviselőim kérvénnyi bizottsága ma délutáni ülésében tárgyalás alá vette a Ház tegnapi, határozata folytán a Hentzi-ügyben beérkezett kérvényeket. Hír szerint a bizottság azt fogja javasolni, hogy a kérvények adassanak ki a kormánynak. Népgyűlés. A függetlenségi párt október hó 1-én délelőtt 11 órakor népgyűlést tart Hódmezővásárhelyen, mely gyűlésen Endrey Gyula, Leszkay Gyula, Kubik Béla és Fielder Győző országgyűlési képviselők vesznek részt Beszámoló beszéd: Tarlán Béla, a képviselőház alelnöke, a közeli napokban választókerületébe utazik, hogy ott Leszámoló beszédet tartson. A tüdővész ellen. Budapest, szept. 30. Hazánkban évenkint hatvan- és hetvenezer közt ingadozik a tüdővész halálozások száma. Borzalmas statisztika ! Olvasásakor még a szívünk verése is megakad és ereinkben jéggé fagy a vér. Magyarország tizennyolc millió lakosa közül évenként közel százezer pusztul el tüdővészben. Közel százezer embert ragad el a legirtózatosabb kór, amely ez áldozattal még nem éri be, mert azalatt, hogy ily sűrű rendeket vág a családapák, a férjek, a szép reményekre jogosító ifjak, hajadonok, özvegyek és árvák gyámolítói soraiban, — más száz- és százezreket s megmételyez, beléjük oltja a gyilkoló mérget, és a tüdővészesek temetője egyre nő, egyre terjed. Meg kell állítani ezt az ellenséget! Szembe kell szállnunk vele! Nem szabad összetett kézzel, fatalisztikus nyugalommal néznünk, hogy az ádáz ellenség mint nyer tért, mint hódit folytonosan. Útját kell állnunk a legelszántabb védekezéssel, meg kell vesztegetnünk, haragját le kell csillapítanunk. Ébredjen a társadalom az egész vonalon! Mert nagy az a feladat, amelynek megoldására ez az éberség kell. Nem a jelenért kell megmozdulnunk, nemcsak kortársainkat kell megoltalmaznunk, hanem a nemzet, az ország, a haza jövője