Magyarország, 1902. január (9. évfolyam, 1-27. szám)
1902-01-01 / 1. szám
séggel és hosszasabb előtanulmányokat nem is követel. Külömben erős meggyőződésem, hogy a dolog odajutni ezen kormány és kormányzati rendszer alatt nem fog, mert föltéve azt az esetet, hogy amit az osztrákok renitencziájának neveznek, odavinné az állapotokat, hogy a mi kormányunk az önálló vámterületnek nemcsak jogi álláspontjára, hanem tényleges álláspontjára is helyezkednék, akkor, amint szokták mondani, maguk az osztrákok jönnének, még pedig ész nélkül, hogy megkössék a kiegyezést. Amennyire én az osztrák viszonyokat ismerem, daczára annak, hogy folytonosan ránk liczitálnak és az ő torzsalkodásuknak árát velünk akarják megfizettetni, mégis az utolsó leheletig ragaszkodnak a közös vámterülethez, miután az rájuk nézve életkérdés, mert rosz portékájuk számára oly biztos piaczot sehol sem találnának, mint nálunk. Én magam beszéltem nem egyszer erről osztrák gyárosokkal, kik közül sokakat személyesen ismerek és akik nekem őszintén bevallották, hogy amely pillanatban fölállítják nálunk a vámsorompót, azonnal gyáraiknak mintegy expozitúrait fogják nálunk fölállítani, olyannyira életkérdésnek tekintik, hogy a magyar fogyasztást számukra biztosítsák. Politikai dolgok. Budapest, decz. 30. (Körber modus procedendije.) A monarchia kormányköreit — úgy a Lajtán nen, mint a Lajtán túl — az a törekvés veri, hogy a kereskedelmi- és vámszövetség lami módon létrejöjjön, miután nagyon köplődik a nemzetközi kereskedelmi szerződések elmondásának határideje. Különösen égetővé várt a kérdés rendezésének szükségessége Ausztriára nézve, mert ott az autonóm vámtarifa tárgyalása előtt még a kiegyezési kérdések egész komplexumát is el kellene a Reichsrathnak intéznie. A magyar kormány sürgeti is az osztráknál ennek az esztendők óta vajúdó függő ügynek parlamenti ratifikálását. Ausztriában egy ideig újabb provizóriumokkal véltek segíthetni a dolgon, de erre a magyar kormány semmiféle hajlandóságot nem tanúsított. Ezért, mint osztrák politikai körökből kiszivárog, Körbernek legújabb tervei a következők: Amennyiben a most folyó egyezkedési tárgyalások a németek és csehek között eredményre nem vezetnének, Körber még egyszer fölszólítást fog intézni a Reichsrathoz, hogy tegye lehetővé a kiegyezés letárgyalását, mert arra a monarchia szempontjából sürgős szükség van. Ha az osztrák képviselőház a fölhívás daczára sem lenne hajlandó a kiegyezés gyors letárgyalására, az osztrák kormány föloszlatja a Házat és a 14. szakasz alapján lépteti életbe a vámszövetséget. Az új Reichsrathot azonban már nem a mostani választási törvény alapján választatná meg, hanem egy oktrojált választási törvény alapján és ugyancsak egy oktrojált házszabály segítségével biztosítaná magának az új Házban a vámszövetség letárgyalását, mert hisz ismeretes, hogy a 14. szakasz alapján életbeléptetett törvényeket a Reichsrathnak utólagosan be kell mutatni. Ez lenne Körber utolsó kísérlete, hogy a parlamentarizmus formáinak betartásával a kiegyezést révbe hozza. (Bosznia annektálása.) Karácsonyi számunkban ismertettük azokat a jelenségeket, amelyek arra mutatnak, hogy Bécsben komolyan foglalkoznak a megszállt tartományok végleges annektálásával. A horvát sajtóban roppant nagy hévvel foglalkoznak a Magyarország erre vonatkozó közléseivel és nagy apparátussal fejtik ki, hogy Boszniát és Herczegovinát Horvátországhoz kell csatolni. Egy igen neves horvát publicista amellett érvelt, hogy Bosznia annektálásával meg lehetne oldani Dalmáczia visszacsatolásának kérdését is, és Horvát és Szlavonország, Dalmácziából és Boszniából egy egyesített új királyságot kellene megalkotni, természetesen a Habsburgok uralma alatt A trializmus eszméje is felvettetett ennek kapcsán. A szerb sajtóban azonban nagy háborúság folyik Bosznia annektálása ellen. Ugyanehhez a thémához hozzászólt legújabban a Párisban megjelenő «Revue des questions diplomatiques.» A «Coloniale» czimű folyóirat is, mely nagy elismeréssel szól a megszállt tartományok kitűnő igazgatásáról, az annexiót a közeli jövőre prognostikálja. (Egy titkos tanácsos a munkáskérdésről.) Egyik lipótvárosi szállodában karácsony napján együtt ült egy előkelő asztaltársaság. Az est folyamán — karácsony napja lévén — sok szó esett a jótékonyságról, humanizmusról és a munkás-zavargások révén aktuálissá vált szocziális kérdésről. Az elhangzott sok pohárköszöntő után felállott egy miniszterséget viselt ismert államférfi, és így szólt a társasághoz: Kellene, hogy Magyarország politikájába is belejátszszon a jószívűség. Mert a jótékonyság az a villamos áram, mely minden szívbe beleviszi az együttérzés fluidumát. Ennek alapján lehetne megépíteni azt az aranyhidat, mely a múltat átvezetné az öv fejlődésébe. Mert nem szabad tovább zárt falanxok között haladnunk, hanem be kell vennünk az állam sánczai közé az úgynevezett negyedik osztályt, a munkásokat. Erre leginkább ad módot a humanizmus, mely megadja az erőt a kérdés nehézségeinek leküzdésére, de egyszersmind megadja a lehetőséget arra is, hogy a túlzott követelésekkel szemben megvédelmezhessük magunkat. Le kell zárni azokat az időket, amikor csak egyes érdekcsoportosítások adták meg az impulzust; az érdek szagát egyáltalán ki kellene küszöbölni a politikai életből. A beszéd nagy hatást keltett és abban a körben, amelyben elmondatott, nem maradt benyomás nélkül. (Tisza Kálmán mandátuma.) Politikai körökben élénken pertraktátják, hogy Zeyk Dániel Alsó-Fehér megye főispánja éppen akkor mondott le mandátumáról, amikor az Petrarca. — A Magyarország eredeti tárczája. — írta: Faik Richárd. A tavaszi vasárnap áhitatos csendje ráborult az avignoni székesegyház kupoláira. A tájék frissen kelő virágai napsugár-fürdőben úsztak; a sarrelle-i szellő megzizegtette a sétányt szegélyező, hatalmas nyárfák levélkéit s magával lopta a búgó orgona csodáján haló hangjait, a jámbor hívek énekét, és e hatalmas erejű természeti muzsika átsiklott a környéken, hogy elhaló akkordokba futva hirdesse a hit magasztosságát. Késő délelőtt volt már, mikorra a mise bevégződött. A nemesek, polgárok s a köznép gyermekei tömött sorokban tűntek elő a templom széles, vasveretü ajtai mögül. A sétány utjai, a kis fahíd s a pázsit, halkan beszélgető, módos férfiakkal, fehérfőkötős asszonyokkal telt meg, akiknek csoportjai között szende leánykák mutogatták csattos czipőcskéik nyomát a pajzánkodó fiatalembereknek. Aztán mind ritkábban jöttek az emberek, a hívek már szanaszét oszlottak s a déli nyugalmat egy-egy elkésett ájtatoskodó lépteinek kopogása zavarta meg. A főbejárat oszlopai felől csinos menyecske libegett elő. A lépcső korlátainál megállott és kopottas imakönyvét gyöngéden takargatta selyemkendőcskéjébe. Ugyanekkor fiatal, tisztelendőnek látszó férfi hagyta el az oldalkijárást , amint a lépcsők felé tartott, tekintete a bíbelődő menyecskén akadt meg; lépteit meglassította s észrevétlenül állott meg a háta mögött. Ihlettel nézte a gyönyörű asszonyt, csodálta a tököte mögé rejtőző selyem hajat, arczának egészséges pírját, termetének ékességeit, melyet az ünneplő ruha oly figyelemkeltőleg tudott érvényre juttatni. A fiatalember borotvált, sápadtas arczára rózsákat festett ugyanaz a láz, mely hatalmába ejtette akkor, valahányszor e nőt megpillanthatta. Szive türelmetlenül dobogott egyszerű abbéruhája alatt, remegő keze önkéntelenül kalpagja után nyúlt és szinte akaratán kívül, halk hangon köszöntötte az asszonyt. Az fülig elpirult, zavartan nézegetett a fiatal emberre, bicczentett fejével s menni készült. Az abbé visszatartotta: — Ne távozz kérlek, kedvemért maradj. Szentelj egy perczet nékem. Hadd mondhassam el egykor én is: közel voltam a mennyhez, asszonyom. A menyecske értelmetlenül tekintgetett körül s kérlelve szólt : — Szépen beszélsz uram, oly különös varázs bilincse tart, hogy meghallgassalak. Ámde megbocsáss, oly nyilt e hely s ki véled lát beszélni, még rosszat gondol... — Nem, ne hidd. Régóta vágyom véled elcsevegni, de sajnos, erre nem volt alkalom. Térden csengek , el ne űzz. Több napja már, hogy megláthattalak jámbor fohászba elmerülni itt s azóta szünös-szüntelen kereslek. Ezernyi sóhajt eresztettem útnak, hogy megtalálva fölkeressenek s elárulják izzó szerelmemet. Az asszonyka ijedten távolodott el tőle és megbotránkozva szólott: — Pap vagy uram s szeretni vágyói? — Még nem vagyok, s ha te enyém leszel, a boldogság vallását hirdetem. Bejártam Rómát, Montepelliért és Bolognában évszámra tanultam, de oly szép nővel nem találkozom, milyen te vagy ... —* Uram, bocsáss . . . szégyenkezett az asszony. — Huszonhárom évemnek édes álma, rajongással imádlak és epedve várom, hogy nem lehess. Én Petracco vagyok, másképpen Petrarca Francesco, a költő, ki tollát ezután szinaranyba mártja s gyémántbetüket vetve zeng felőled. A menyecskére kissé szédítőleg hatottak Petrarca hízelgő szavai. Szemeit lesütötte és remegő hangon válaszolt: — Ne szólj uram, én már másé vagyok. Az ily beszédre hallgatnom tilos. Petrarcát lesújtotta a válasz és sápadtan kérdezte: — Másé ! ? Kié ? — Férjem, Hugo de Sade. Én szeretem, mert jó és hites uram. Pillanatnyi csönd állott be. Petrarca mély sóhajtással tüntette el szemeiből a tolakodó könyeket s lemondó hangon beszélt ! — Másé vagy hát, mily szörnyű fájdalom. Eredj uradhoz, nem csábítalak; a házasság szent én előttem is. Pappá leszek, de meg nem tilthatod, hogy megőrizzem lényed tiszta mását e hő kebelben, mely Isten igéjén kivül oltárt, szivet szentel neked. Utunk elválik, nem találkozunk többé az életben soha, soha. S én mást nem kérek, mint csak azt az egyet, súgd meg neved, hadd foglaljam szivembe. Aztán eredj, légy férjed hitvese. Az asszonyka meghatottan állott helyén, majd összeszedte magát. — A nevem Laura . . . s most az ég veled ! — Laura! Isten veled ! Az asszonyka mint űzött vad sietett tova, nem mert visszanézni, csakhamar eltűnt a fasorban. Petrarca mozdulatlanul kisérte szemeivel, ameddig csak láthatta, aztán nagyot sóhajtva, busán lehorgasztott fővel nekiindult a pápai rezidenczia felé. ... A főtisztelendő és kegyelmes urak módfelett csodálkoztak, hogy a poéta laureatus távolmaradt a pompás vasárnapi ebédtől, mialatt vígan csengtek össze a provanszi borospoharak, addig Petrarca színes téntával jegyezte fel magának az ezerháromszázhuszon- MAGYARORSZAG Budapest, 1902. szerda, január 1