Magyarország, 1902. február (9. évfolyam, 28-51. szám)
1902-02-01 / 28. szám
MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1902. FEBRUÁR 1. SZOMBAT IX. ÉVFOLYAM 28. SZÁM. Előfizetési ár: negyedévre 7 Korona, egész évre 38 Korona. Earges szám ára helyben 8 fillér, vidéken 10 fillér. Főszerkentő Holló Lajos. Szerkesztőség és kiadóhivatal : Teres-körut 18. szám Kritteiek nonpareil!« sa4mir4saal díjaséba* ■■érint Nagy feladatok. Budapest, január 31. Hogy hosszú lesz-e a költségvetés tárgyalása, vagy rövid, az most mellékes dolog. Ami megkap bennünket, az az, hogy ez a tárgyalás kezd tartalmas és érdekfeszítő lenni. A 1. kormánypárt, úgy látszik, nem tisztán szavazógép. Figyel a tárgyalásokra és maga is érvel. Komoly, tárgyilagos fejtegetések hangzanak el arról az oldalról is. Neményi az előadó, tegnap Miklós Ödön, Nesz Gyula, Ballagi Géza, ma Papp József és Zselénszky Róbert gróf nagy érdeklődés között szólottak. Fölvetették a közélet egyes fontosabb kérdéseit és tárgyalták azokat elfogulatlanul, tapasztalataikat és legjobb tudásukat érvényesítve a közjó javára. Ez bizony meglepő haladás. Eddig a krakélerkedésben való tündöklés, a léha folyosói élcelődés és a befolyásos állások után való futkározás volt az a kedves csemege, amelylyel a kormánypárti képviselők magukat delicreálták. Ma az élet inkább bent van a tárgyalási teremben, az emberek érdeklődnek az ellenzék érvelései iránt és maguk is elmondják tapasztalataikat. Most már mindenkire csak egy kötelesség vár, hogy mindenki csak akkor beszéljen, ha van mondanivalója. A felesleges időtöltésekre és üres szólamokra nincs idő. Mindenkinek megvan a maga életköre, aki abból merít hidassal, tanulással és szorgalommal, az csak olyat produkálhat, amelyet mások is haszonnal értékesíthetnek, így érlelődnek az eszmék és így világosodik ki az ország valódi helyzete. Úgy látszik, hogy úgy az ország, mint a képviselőház a nagy feladatokhoz kezd végre hozzákészülődni. Azok az excrellencziás pace mackerek, akikre mai beszédében Krasznay Ferencz képviselő is hivatkozott és akik eddig a kiegyezések alkalmával át szokták venni a szót, bizony ma már kevés meghallgatásra találnak. Hogy mit vezérczikkezik Matiekovits úr Bécsben a »Neue Freie Presse «-ban, vagy Wekerle hogyan szidja le a magyar önálló vámterületet, kit érdekel az ma már. Az exczellencziás urak szokták minden ilyen kiegyezési harczok kezdetén a nemzeti csüggesztés munkáját végezni. Magyarország meg nem élhet önállósággal, nekünk áldás Ausztria sorvasztó ereje! Mit tennénk, ha még az az örömünk se lenne meg, hogy évről-évre mind jobban scsmnáltatjuk magunkat Ausztria kiszámított közgazdasági politikája által. Magyar véreink és exczellenciásaink kötelessége, hogy mindezt bécsi lapokban, Lloyd-klubbokban, brosúrákban minél teljesebb mérvben megértessék. Azért nem kell szidni és kicsinyelni az olyan emberek munkáját és törekvéseit, aminő Enyedy Lukács a kormánypárton. Vannak ott többen is, de e par exellence azok közé való, akik bátor szíves és emelt lélekkel küzdenek az ország gazdasági érdekei és függetlenségéért. Kár tehát bármely oldalról — mint ez a képviselőházban ma is történt — ezeknek szemrehányást tenni. Vannak, hála Isten, de bárcsak minél többen lennének a kormány háta mögött, akik ezeket az elveket magukéinak vallják. Nincs semi ok feltételezni, hogy ezek gyáván cserben fogják hagyni annak idején elveiket, hiszen ma sem kényszeríti őket senki, hogy azokat kövessék. A kormány kötelessége lesz tájékoztatni az országot mindazon nagy kérdésekben, melyeket a vita fölvet Bizonyára nem lesz könnyű feladat, mert az ellenzéki pártok vezérszónokai, Kossuth, Hortoványi, Buzáth maguk is egész massza kérdést dobtak be a vitába és olyan tartalmas szónoklatok után, amelyek az utolsó napokban az ellenzék részéről is elhangzottak, mint ma pl. a Krasznay és tegnap a Jékey beszéde volt, a vita kerete mind jobban tágul és a kormánynak válaszolási anyaga mind inkább kibővül. Két kérdést részünkről szívesen kiemelnénk a vitából Először is a nemzetiségi kérdést. Nem azért, mintha ennek a megvitatása nem volna hasznos dolg. Dehogy nem hasznos. Az ország csak nyerhet vele, ha egy tárgyilagos vitában kitűnik, hogy ebben az országban nincs komoly félreértés a nemzet és a nemzetisé g»B»BSMBasswirTii~T.TiM^aasBsaBaatfBBaa A podolini piaristák vendége. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Vértesi Arnold. A podolini piaristák klastromának sok híres, nagyúri vendége volt, amióta Lubomirszky herczeg idehozta a kegyes atyákat. Szép, nagy klastromot, kollégiumot építettek ott a város falán kívül, a Poprád mellett, nagy térségen, gyümölcsös, veteményes kerttel, halastóval, serfőző házzal s bolthajtásos, tágas pinczékkel, melyekben nagy hordókkal állt a jóféle hegyaljai bor, istenfélő magyar és lengyel urak adománya. Kellett is, mert sűrűn jött a vendég. Akik a rnsbachi fürdőbe igyekeztek, rendesen itt szálltak meg egy napra s néha kettő, három is lett belőle, olyan szívesen látták a kegyes atyák a vendéget. A Lubomirszky herczegek Lublóról, a Thököly grófok Késmárkról nem egyszer ellátogattak ide. A város protokullumaiban is megvan az emlékezete, mert olyankor a nemes magistratus is hozzájárult a vendégeskedéshez, őzet, szarvast, fajdtyukot és méhsört szállitván a nagyúri vendégek számára s gyönyörű mivit, ezüsttel kivert nyelű késeket is, melyeknek csinálásában hires vala a podolini késgyártó czéh, alázatosan prezentálván önagyságaiknak. Egyizben maga a nádorispán, herczeg Eszterházy Pál is vendége volt a klastromnak feleségével, két fiával együtt. Nagy pompával, hatlovas hintón, sok cselédséggel, fullajtárokkal, huszárokkal utazott a nádorispán. A legjobb tokaji bort adták föl az asztalra a kegyes atyák. A városi tanács a legszebb lazaczokat és fajdtyukokat küldte. Páter Bernát, a rektor úgy vélte, hogy ennél dicsőbb napot már nem láthatnak szemei. Immár elbocsáthatja az Úr az ő öreg szolgáját. Emlékezetes nap ez, amilyen talán soha többé nem fog előfordulni e klastrom történetében, hogy megvendégelhessék Magyarország nádorispánját. Mert noha most a lengyel király alattvalói, a szívük mégis inkább Magyarországhoz húz s mind a tizenhárom város, papok és laikusok egyformán óhajtva várják, hogy Magyarország visszaváltsa őket a lengyel iga alól. Szó is esett arról s a nádorispán ur kegyelmesen szólt, ámbár nem ígérhetett semmit, tractatum sem lévén még ebben a dologban semminemű és a felségnek is sok egyéb gondja lévén a franczia háború miatt. Mikor elutazott a nádorispán, még megintette a szerzeteseket, hogy holmi kóborló rebelliseknek, kik szökevényképpen netán erre vennék utjokat, hajlékot ne adjanak, mert magukra vonandják a szentséges római császár haragját s a város is elvesztheti privilégiumait, melyeket régi magyar királyoktól kapott s melyeket boldogult Eszterházy Miklós nádorispán is megerősített, hogy minden harminczadból és vámból csak a felét fizetik. Ám erre nem jártak most kóborló rebellisek, mert szörnyű halálos csendesség volt ez idő szerint Magyarországon. A bujdosók, kik Thökölyvel kimentek török földre, talán már nem is élnek azóta, a fiatal Rákóczy pedig jól el van zárva a bécsújhelyi börtönben. Isten irgalmazzon, kegyelmezzen neki. Az 1701-ik esztendő vége felé járt. November 11-ike volt, éppen Szent-Márton napja. Kint ködös, zuzmarás csúnya idő volt, de bent a konyhán gyönyörűen pirult a kövér Márton ludja s a kegyes atyák éppen a refectorium felé haladtak, egybeszólitván őket a déli harangszó, mikor a portás fráter vendéget jelentett. Nem valami fényes vendéget, aki hatlovas hintón jön, csak egy fáradt, lovas embert, akit nem kisér más, mint egy ütött-kopott vén szolga. — Az Úr Jézus Krisztus nevében bocsásd be, fiam — szólt a rektor. S bejött egy deli, de az attól elcsigázott fiatal ember köszöntvén a rektort: — Laudetur Jesus Christus. — In aeternum, amen — felelt rá ájtatosan a rektor. S bevezette a vendéget a refectoriumba, hol terített asztal várt reájuk. — íme részesülj abban, amit az Úr kegyelme nekünk juttatott. Üdülj föl és pihend ki fáradságodat e falak közt. — Jó atyám, — szólt a vendég — nem tudom, meghálálhatom-e ? Szegény földönfutó vagyok. Lengyelországba igyekszem. Csak egy kis zugot akartam kérni kegyelmetektől, ahol egy napig meghúzhatnám magamat, mert hosszú útról jövök s fáradtak vagyunk, magam is, ez a szegény emberem is, a lovaink is azonképp. — Lovag úr, — mondta a rektor— itt egyformán látjuk szívesen a szegényt és a gazdagot. Mindenkit, akit az ég idevezérelt. S bemenvén a refectoriumba, elmondták az asztali imádságot és leültek a terített asztalhoz. A kegyes atyák nagy lelki épüléssel látták, mily buzgón imádkozott a jövevény. — Isten meg fog segíteni utadban, — mondta neki a rektor. — Bizony jó atyám, nagy szükségem is van az Isten segítségére, — felelt a jövevény. Valami diákos ember lehetett, mert olyan szépen tudott beszélni latinul. A tudós atyák . Lapunk mai száma 18 oldal.