Magyarország, 1903. augusztus (10. évfolyam, 182-207. szám)

1903-08-01 / 182. szám

Bupapest, 1903. szombat, augusztus 1. MAGYARORSZÁG a 29-iki ülés ezen három törvénytelensége ellen s ennek megszüntetését kérjük. Lengyel Zoltán ügyesen, frappánsan muta­tott rá a Napló és a jegyzőkönyv közötti ellen­tétekre. — Hamisítás, vesztegetés, •most az orgyilkos­ság következik — kiáltja Kecskeméthy. — ügy van! Mindenre képesek ! Most már az jön — harsogja Kulik Béla. Kifogásolta Lengyel azt is, hogy a jegyző­­köny szerint a «Magyarország» ügyét nem utasí­tották a parlamenti bizottság elé. Kimutatta azt is, hogy a miniszterelnök első széttépett indítványa a második becsempészett indítványnyal nem vág össze. — Ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes, úgy fordítják, ahogy akarják — há­borodik fel Kubik. — A miniszterelnök még magyar orthográfiát sem tud — mondja később. Lengyel különösen a szabadelvű párt maga­tartását bírálta élesen s gunynyal. Kubik itt többször hangos hahotára fakadt, ami az egész ellenzékre ráragadt. A kormánypárti tábor pedig némán hallgatta a lesújtó bírálatot. (Vihar.) Ezzel a jegyzőkönyvi vita véget ért s az elnök egymásután bocsátotta szavazás alá Ba­rabás módosításait, előbb azonban kijelentette, hogy tegnapelőtt semmi törvény- vagy házsza­bálysértést nem követett el, ami zajos ellen­mondásokra szolgáltatott okot az ellenzék részéről. A második módosítás fölötti kérdés feltevésénél Lengyel Zoltán szót kért, ami a jobboldalt rémítő módon feldühösítette. — Nem lehet! Szavazás közben nem lehet beszélni — kiáltották s az elnök végre is a terrorizmusnak engedve kijelentette, hogy Len­gyelnek nem lehet beszélni szavazás közben. Erre meg az ellenzék zúdult fel, Barabás Béla szólásra jelentkezett, majd felrohant az elnök­höz s ott megmutatta a házszabályt az elnök­nek, hogy Lengyelnek joga van szólni a kérdés feltevéséhez. Az elnök azonban a jobboldal nyomása alatt hajthatatlan maradt. Harsogott, zúgott a jobboldal, sőt még a padokat is ver­­desték. Az iszonyú lármában Lengyel felrohant az előadói emelvényre, ott hangosan vitatkozott az elnökkel, igazát hangoztatva, majd vissza­ment helyére. Eötvös Károly is fölállt most szólásra, ami az erőszakoskodó jobboldalt még nagyobb lármára ösztökélte. — Szavazzunk! Szavazzunk! — zúgja egy­szer egy kis testi gyakorlat után áhítozva. — Nem lehet beszélni! Nem engedjük! — harsogja máskor a jobbmező. — Minden képviselőnek joga van szólni a kérdés feltevéséhez — felelik vissza balról. — A lárma azonban nem szűnt s igy az elnök az ülést felfüggesztette. Szünet alatt a terem közepére tódultak a képviselők, Apponyi gróf és Tallián is meg­jelentek az ellenzékiek között s itt Lengyel Zoltánt kapaczitálni igyekeztek. — Joga van szólni — hangoztatták a füg­getlenségiek. — Mondja ki az elnök, hogy igazam van, akkor elállok a szótól — jelenti ki Lengyel s távozik a teremből. Szünet után az elnök újból feltette a kér­dést, de Eötvös Károly a házszabályokhoz kért szót s most már a jobboldal is belátva téve­dését, meghallgatta. Bebizonyította Eötvös, hogy Lengyelnek joga volt szólni. Ezután megindult a szavazó­gép. A többség Barabás összes mó­dosítását elvetette, még Polónyi tiltakozását sem vették be. A jegyzőkönyv hitelesítése után, ami három­negyed 1 órakor történt meg, Apponyi foglalta el az elnöki széket. Az elnöki előterjesztések után kijelentette, hogy most nem nyilatkozik, hogy eljárását a történtekkel szemben igazolja, mivel legelső dolognak tartja a parlamenti bizottság megválasztását. Ennek megtörténte után nyilatkozni fog. Különben — jelenti ki — semmiféle erőszakos, törvénytelen rendszabály­hoz hozzá nem járul. — Az erőszakot definiálja — hallatszik egy hang balról. — Hogy az erőszakot hogy definiálom, erre nézve tekintsék két évi elnöki múltamat — feleli Apponyi éljenzés között. (Kossuth Ferencz.) Daják­ Géza személyes felszólalása után napirend előtt Kossuth Ferencz szólalt fel. A megvesztegetésekre nézve felszólít mindenkit, hogy még gyanúját is közölje a parlamenti bizottsággal. Szapáry Lászlót is nyilatkozatra kéri, hogy kikkel szemben tette meg a meg­vesztegetési kísérleteket. — És ki bízta meg — kiáltják balról. — Nyilatkozzék a miniszterelnök is — foly­tatja emelt hangon taps között — s hárítsa el magáról azt a vádat, amely a közvéleményben elterjedt. — Joggal — mondja Polónyi taps között — Nem mondja, hogy joggal — folytatja Kossuth. Szapáry már lemondott. A miniszter­­elnök is a miniszterelnöki szék becsületének, érintetlenségének tartozik azzal, hogy kövesse Szapáryt. Viharos taps tört ki e férfias fel­szólításra az ellenzéken, amely csak fokozódott, mikor a szónok így folytatta: — Eltű­rheti-e Eéderváry mint magánember, nem mint miniszterelnök, hogy itt a Házban gyanúsítják ? Ez szülte a mostani lehetetlen, súlyos szituácziót. A helyzet szanálása csak úgy lehetséges, ha a miniszterelnök távozik a minisz­terelnöki székből. Ha nem teszi meg, kénytelen lenne azokhoz csatlakozni, akik lehetetlenné akarják tenni azt a kormányzatot, amelynek hosszas működését látni lehetetlen. Orkánszerű taps és éljenzés reszkettette meg erre az üléstermet, amely szűnni nem akart. Az ellenzéki képviselők tömegesen tódultak Kossuthhoz, hogy bátor, férfias fellépéséért üdvözöljék. (A parlamenti vizsgáló­bizottság.) Apponyi elnök most azt az indítványt tette, hogy ma csak a parlamenti vizsgáló­bizottságot válaszszák s azután a Ház függessze fel tanácskozásait annak működése tartamára. Nagyobb vita fejlődött itt ki a bizottság hatásköréről, működéséről, a Ház elnapolt­a Bering-szorosig kiépül­, a Grand Pacifik­­ Railroad nevet fogja kapni. Egyelőre Vancou­vertől kezdődőleg észak felé egy 800 kilomé­ter hosszú szakasz kiépítését tervezik Port- Simpsonig, Alaszka déli határáig. Már ettől az új vonaltól Kanada kereskedelmének fellendü­lését remélik az érdekelt körök, kivált ha ki tudják eszközölni a hajószolgálatot Yokohama és Port-Simpson közt.* Mindezideig, míg Londonból egyenesen New-­ Yorkba gyorsvonatozhatunk, meg kell eléged­nünk kisebbfajta vasutépitkezések szenzácziói­­val. Ilyen barmen-rittershauseni függővasut. Az ember régóta vágyik már a levegőbeli közle­kedésre s nem tudja megvárni, míg az első diadalmas dinamikus levegőjáró alakja rárajzo­lódik a kék égboltozatra s ezért fundálta ki a levegőbeli közlekedés azon lehetőségét, melyet a függővasutak nyújtanak. De praktikus szem­pontokból is, különösen nagyforgalmú helyeken, ahol a neki pezsdült ipari tevékenység moz­galma már minden talpalatnyi helyet elfoglalt, van szükség a függővasutakra, melyek üzemét a levegőbe épített síneken bonyolítják le. Ez az eset állt elő a német Rajna-tartomány két fejlődő városa: a wuppervölgyi Wohwink­el és Barmen-Rittershausen közt, ahol a fokozott ipari tevékenység nem adhat immár helyet a rendes vasúti sínpárnak. A mérnöki tudás e rendkívüli körülményekkel szemben is felta­lálta magát s a szükséges 13­3 km. vasutat nem a föld színén, vagy a föld alatt, hanem a levegőben építette meg. A nyolcz méter széles pályaszallagot erős vasállványok tartják kétol­dalt a két sin hosszában, melyeken a függő­­vasút üzeme lebonyolíttatik. Maguk a vasúti kocsik az egysinn rendszer szerint vannak építve, 11­5 m. hosszúak, 46 személyt fogad­ ,­hatnak be és 4—4 egymás mögötti kerekükkel a sinen csüngve siklanak tova.­­ A villamos egysinn redszer alkalmazásánál megszűnik a vasúti közlekedés kellemetlen oldala a döczö­­gés és kattogás. Ezek a vasutak nem pingál­­nak az égre fekete fojtó füstszallagokat, hanem a villamos kábelek 580 voltnyi feszítőerejű ára­mával nesztelenül 30—50 km. sebességgel sik­lanak tova. Az uj függővasut kocsijai 2­5 perczenkint követik egymást s az egész pályán óránkint 3000 személy továbbítását teszik lehetővé. Az építés 1897 őszén vette kezdetét s az a nürn­bergi villamos társulat, mely a tervek kivitelét magára vállalta, a minap adta át az uj vasutat a forgalomnak, mely 10 km. után a 40 m. széles Wupper folyó fölött fut és össze-vissza 14 millió márkába került. * Hagyjuk oda a Wupper völgyét s röppen­jünk át a temzeparti metropolisba. A statisz­tika szemfüles tudomány, elbeszéli nekünk, hogy 1900-ban vasúton 500 millió, omnibuszon 400 millió, tramwayn 300 millió, fogaton és hajón 73 millió, összesen 1.273 millió ember közlekedett.­­ 1902-ben a statisztika fecsegő számai még nagyobb forgalmat bizonyítanak. Eszerint tavaly a földalatti vasúton 618 millió, földfelettin 264 millió, omnibuszon 530 millió, tramwayn 390 millió, fogaton és hajón 30 millió, összesen 1838 millió utas ment a város egyik részéből a másikba. Londonban tehát a múlt év folyamán negyedfélszáz utazás esett minden lélekre, ami azt bizonyítja, hogy az embereket ott sem engedi rózsaágyon pihenni az élet, a kenyér . . . és John Bull-éktól jókora ugrás Kamerun, de ha a képzelet sebes röptű madarát fogjuk be az úti szekerünk elé, hipp-hopp, már ott vagyunk. A Kongó-vasút hatalmas sikere vasútépítésre buzdítja Afrikában Németországot is, amely kevés zajjal, de annál szorgalmasabban építi a kameruni vasutat. Egyelőre 25 millió márka költséggel egy 400 km. hosszú vasútvonal épí­tése van tervbe véve, mely a Guineai-öbölből (Viktória kikötővárostól) haladva észak felé a Csád-tó irányában, melynek környékét még kevés európai láb taposta. E titokzatos vidék reketyés, bokros, mocsáras vadonaiban óriási technikai akadályokat kell majd leküzdeniük az építő mérnököknek; harczias törzsek, ragályos betegségek, vadállatok mind megnehezítik, de fel nem tartóztatják a diadalmas sínpárt ter­jeszkedésében s nemsokára vad folyamok és hegyszakadékok közt tüsszögve fognak tova­rohanni a vasszörnyetegek, álmélkodására a benszülött lakosságnak. Nyilvánvaló a tervbe vett vasút nagy jelen­tősége s bár Berlinben csak egyszerű kereske­delmi és kulturális missziót emlegetnek, igazat kell adnunk a féltékeny franczia és angol saj­tóban jelentkező aggodalomnak, hogy a kame­runi vasút építésébe nem csupán a szégérre tett jelszavak játszanak szerepet, hanem olyan érdekek és czélok is, melyeket Németország ma még óvatosan eltakar a kiváncsi szemek elöl. Annyi bizonyos, hogy ha ez a vasút, amint tervezik, a Csád-tóig kiépül, egy csa­pásra Németország kezébe játszsza a Közép- Szudán fölötti hegemóniát. Homályos és ma még ismeretlen érdekek játszanak itt hát sze­repet, mert maga Kamerun, mely alig nagyobb, mint Magyarország, nem is érdemelné meg azt az óriási, aránytalan anyagi áldozatot, melynek meghozatalába a német tőke ma olyan szíve­sen belemegy. 3

Next