Magyarország, 1905. június (12. évfolyam, 133-158. szám)

1905-06-01 / 133. szám

2 úgy helyén marad, mint most a Tisza-kor­­mány. Ezzel akarják simán, minden nagyobb rázkódtatás nélkül őszig kihúzni a dolgokat. Azt hiszik, hogy a nyár hősége megöl min­den nemzeti felbuzdulást és a nyár folyama alatt majd könnyebben lehet valami kiját­szást találni. Meg ma is az az egyetlen fantom szemeik előtt, hogy a szabadelvű párt közreműködésével kell a disszidensek és új pártiak bevonásával új többséget csinálni. Azt hiszik, hogy a magyar főurak, akik ezekben a pártokban részt vesznek, majd ráunnak a további huzavonára és hajlandók lesznek előbb-utóbb Bécsnek kegyeiért a nemzet kí­vánalmaitól elállani. Úgy látszik, még újabb csalódások szükségesek a bécsi udvarnál arra, hogy vakságától megszabaduljon. Az ellenzék köréből. Az ellenzéken el vannak szánva rá, hogy Tisza­ „még egy ideig“ maradni fog. Eltelt ugyan már a „visszavonhatatlanul legesleg­utolsó előadás is", mint akárcsak valami vi­déki komédiás truppnál, de azért ki tudja, meddig ül még helyén a Tisza-minisz­­térium. Indokul azt hozzák fel, hogy Bécsben nem engedik őket távozni. De kár, hogy boldogult Keglernek nem volt miniszter, mert bizonyo­san meghalni se engedték volna Bécsben. — A­ miniszter úrra szüksége van a csá­szárnak, tehát ne tessék távozni, — ezt mon­dották volna Bécsben és Keglernek még ma is ott ülne a helyén. Úri­embernek lehet a szavával játszani? Lehet közreműködni, hogy Bécs így kijátszsza és kiforgassa lényegéből az egész magyar alkotmányt ? Mindehhez segédkezet lehet nyújtani, mert azt úgy kívánja a császár. Százszor úgy kívánhatná lsz azt al­kotmányos érzésű embertől az udvar. Ha nem akarna, egy perczig sem maradna tovább helyén. Hazája alkotmánya ellen önmagát kiját­szani és fegyverül használni nem engedné. Semmi áron és semmi esetre. Ha pedig az udvar fel nem akarná men­teni, hát akkor csatlakoznék nyíltan és egyene­sen az alkotmányt védők táborához, hogy így egy test és egy lélek legyen az egész ma­gyar társadalom. A jövő miniszterei. Jósika mellett még más nevek is vannak forgalomban. Legkomolyabban emlegetik ezek között Cziráky nevét, akiről mint az udvar kedveltjéről beszélnek. Széchen gróf vatikáni nagykövetről nem hiszik, hogy képes lenne vállalkozni ilyen misszióra. Forgalomban van­nak továbbá azok a nevek is, akiket még Fejérváry állítólag összerekvirált, de ezekről komolyan senki se beszél. A képviselőház még egy-két napig foglal­kozik a vámtarifa kérdésével, azután áttér újólag a hevesi felirat kapcsán a politikai helyzet megvitatására. Az új miniszterek bemutatkozása — már ha lesz is belőle valami — csak a jövő héten történhetnék meg. Támadás a tisztviselők ellen. Rendkívül fájdalmasan esik most Tiszáék­­nak, hogy a magyar tisztviselői kar nem volt kapható a magyar alkotmány megsemmisíté­­sére. Már a választásoknál bevádolták őket, hogy bukásuknak legfőbb okozói a magyar tisztviselők voltak, akik nyíltan és titokban ellenük fordultak. Az teljesen igaz, hogy a tisztviselői kar a november 18-iki és dec­ember 13-iki alkot­mánysértések miatt szembehelyezkedett Ti­­száékkal és ez okozta azok vesztét is. Az is igaz, hogy most a magasabb tisztviselői kar szintén szembe­helyezkedett az alkotmány szándékolt megsértésével és ez okozta a Fejérváry-kabinet csúfos kudarc­át. De mindezért a tisztviselői kar nem gán­csot, hanem az egész nemzet őszinte elismerését érdemli meg. Hiába toporzékolnak Tisza hívei, hogy ilyen gyávák és olyan gyávák a tiszt­viselők, akik meghajolnak az ellenzék presz­­sziója előtt. A tisztviselők alkotmánytiszte­­lete magasan áll mindenek felett és érdemei­ket ebben a nagy nemzeti küzdelemben bizo­nyára a történelem fogja megörökíteni. Perczelt felelősségre vonják. A képviselőház számvizsgáló bizottsága ma kimondotta, hogy a darabantok fizetésére és ru­házatára elköltött 31.000 korona erejéig Perczel Dezső volt képviselőházi elnököt szavatosságra vonják. Semmiféle törvényes alapja nem volt Perczelnek arra, hogy 31.000 koronát ezekre ki­adjon. Se a képviselőház, se a költségvetés, se semmiféle határozat őt erre föl nem jogosí­totta. Ennek következtében a számvizsgáló bi­zottság kívánja, hogy ezen összeg elköltéséért Per­­czel szavatosságra vonassák. Csávossy Béla 4000 koronát adott ki, melyről saját elismerésén kívül semmiféle elszámolás és nyugta nincs. A bizottság megállapította, hogy Csávossy ez összegről elszámolni köteles. Andrássy gróf álláspontja. A Reue Freie Presse mai számában a következő­ket írja: Andrássy Gyula gróf a disszidensek klubjában előadott beszámolójában elég világosan utalt arra, hogy ő a koronának, eltekintve a koalíczió programmjára és álláspontjára vonatkozó köz­lésektől, nem hallgatta el saját véleményét sem a krí­zis megoldásának lehetőségét illetőleg. Rendesen igen jól informált körökben azt beszélik most, hogy Andrássy Gyula gróf a királynak a követ­kező ajánlatot tette: Adjon az uralkodó a leendő kormánynak — amelyet ő, Andrássy kész volna megalakítani — felhatalmazást egy olyan ki­jelentés megtételére a parlamentben, hogy a ve­zényleti nyelv kérdése egy későbbi időpontban ren­­deztetnék. Ez a javaslat azonban nem talált ked­vező fogadtatásra, mert ez a mód nem volna alkalmas sem az általános megnyugtatásra, sem a kérdés megoldására, hanem csak oda vezetne, hogy ezt a kérdést hivatalosan is állandósítsák. Beszélnek arról is, hogy a korona, még ha elhatározná is magát a koalíc­ió követeléseinek teljesítésére, nem volna abban a helyzetben, hogy ezt az elhatározását keresztül is vigye. Az osztrák hivata­los köröknek és a hadseregnek hangulata, továbbá a szövetségesekhez való vonatkozások akadályokat gördítenének az ilyen kísérletnek az útjába. Mi úgy tudjuk, hogy ez a közlés nem fe­lel meg Andrássy Gyula gróf felfogásá­nak. Andrássy Gyula gróf ugyan hajlandó lett volna a saját nevében is előterjesz­tést tenni, de a király álláspontja oly merev és elutasító volt, hogy még csak reá sem került a sor semmiféle közvetítő indítvány tételére. De Andrássynak a hadsereg magyar ré­szének nemzetivé tételére vonatkozó állás­pontja oly szilárd, hogy még közvetítő indít­vány formájában sem térne el ezen állás­pontjától. Carolus Durand — az apja régi barátja,—­ mondta Annellenek: „N­­a Tarne d’artiste.“ (Művészlelke van.) Az is lett belőle. A nagy mester vezetése alatt alig huszonkét éves korában elnyerte a római díjat. De ezt már a szép Annelle nem érte meg. Ő elköltözött első, egyetlen szerelme után. A „korcs“, a kis Paul Bernier össze­rakva palettáit, három évre a Villa de Medi­­cisbe ment. Az igazgató, Carolus Durand lelkes öröm­mel fogadta a mindig szomorú, folyton a magány után epedő, de nagytehetségű tanít­ványát, akinek nagy jövőt jósolt s akiben a saját magáénál is nagyobb tehetséget látott. És Paul dolgozott. Igazgatója és az Aca­démie des Beaux Arts meg lehettek elégedve működésével. De Durand-ot egy kicsit bosszan­totta a fiatal­ember aszkéta élete. — Egy délután elvitte magával Tivoliba. —Leültek. Pár percz múlva két hölgy foglalt helyet velük szemben. Egy nagyon fiatal leány és egy nagyon idős asszony. Carolus Durand megemelte a kalapját, majd felugrott helyé­ről s fiatalos könyedséggel futott a hölgyek asztalához s élénk társalgást kezdett a mo­solygó leánynyal. Paul ámulva nézte azt a rózsás, nevető, életvidámságtól sugárzó bájos leányarezet, minőhöz fogható szépséget ő eddig nem álmodott soha, s melyhez hasonlót nem lá­tott sem a Louvre, sem a Vatikán, se a Borghese képei között. Képtelen volt levenni róla a szemeit. Egyszerre elpirult. A leány is ránézett. Nagy, mosolygó, pajzán sze­meit több ízben a fiatal festőre emelte, aki Csak kísérlet volt. . . — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Florid­e. Paul de Bernier grófnak, az 5-ös lovas­vadászok századosának a természet nemcsak rengeteg becsvágyat és büszkeséget oltott az ereibe, hanem azonfölül annyi regényességet és szentimentalizmust, ami már egy lovastiszthez egyáltalán nem illett. Ilyen viszonyok között nem csoda, hogy egy kis trottin, egy nagy áruház mannequinje elvette az eszét, s szíve egész forró szerelmével belebolondult a kis leányba, aki szintén nem tudott ellenállni a déli hadfi égő vallomásainak s mihamar oda­borult a vadászkapitány zsinóros dolmányára. A gróf egy tiszta, ártatlan, de rajongó sze­relemmel teli szivet kapott. Eleinte azt hitte, hogy csak az érzéki vágyat vitte a játékba, de lassanként az együtt töltött édes órák alatt, amint megismerte a kis Annelle Rives fehér lelkét, ártatlan és mégis pajzán, kacsagó ke­délyét, kezdte érezni, hogy szívével is sze­reti a leányt. Sokáig nem akart e szerelemről tudomást venni, mert mint nagyon olvasott ember a Niebelung-dalból is tudta, „hogy minden szere­lemből csak babámat fakad el. El akarta hitetni magával, hogy az egész csupán egy kis in­termezzo, egy édes álom. S csak akkor ébredt fel, mikor Anielle és ő közéje oda furakodott egy rózsás arcra, szöszke kis baba, akinek éles sivitása, gügyögő kaczagása az álomnál is édesebb valóra ébresztette a ka­pitányt. Amig térdein ringatta, lovagoltatta a kis­fiút, s tiszta, nevető kék szemeit nézte s vi­dám csicsergését hallgatta, lelkében lassanként megért a gondolat, hogy nem méltó hozzá ez az élet, hogy rendezni, törvényesíteni kell e viszonyt és a kis Paul helyzetét. De nem adtak rá időt. Váratlanul jött a parancs, amely a kapi­tányt a Dodd ezredes dahomeyi expediczió­­jához osztotta be. Mintha érezte volna a sorsát, a búcsúnál egy kétszázezer frankról szóló h­egyet ha­gyott a könyárban úszó Annelle kezében s aztán ment a végzete után. Alig hagyták el Bendiagarát, az első por­tyázás alatt Bernier grófot leterítette egy dahomeyi golyó. Nem is kelt fel többé. Annelle pedig gyászt öltött, amit nem ve­tett le soha. Az a kis trottin, aki pár évi iskola után csak a regényekből ismerte az életet, mikor anya lett, lelke előtt egész uj világot látott s amig szerelmesét siratta, azon törte sze­gény gyötrött szivét, szép, kicsi fejét, hogy fiából apjához méltó embert nevelhessen. A szenvedés sok mindenre megtanítja a legtapasztalatlanabb asszonyt is, csak arra nem, hogy mily rosszak az emberek. — És ha Annelle nem tanulta ezt meg, a kis Paulnak volt része benne elég. Golgotha volt egész gyermekkora. — Kis iskolásfiú­­korában már „korcs“ volt a neve. Félt a pajtásaitól — hiszen a gyerek mind irgal­matlanul kegyetlen. Magába vonult, nagyon félénk fiú lett belőle, akinek csak egy barátja volt: az­­ édes anyja. — Neki nem voltak játékai. Csak messziről nézte a Luxem­bourgban a többi gyerekek vidám játékát, aztán vitte az anyját a múzeumokba s órák hosszat elálldogált egy-egy kép előtt. magyarország Budapest, 1905. csütörtök, junius 1.

Next