Magyarország, 1906. április (13. évfolyam, 80-106. szám)
1906-04-01 / 80. szám
. A hivatottak vegyék kezükbe az alkotások munkáját. Ne legyen közöttünk egy Széchényi, hanem legyünk mindannyian Széchényinek követői. A társadalmi felbuzdulás hatalmas nagy áramlatával párhuzamosan induljon meg a gazdasági alkotások tervszerű, előrelátó nagy munkája. A sok szó nagyon értékes, nagyon becses dolog. De a ránk következő időben a szónak alig lesz valami szerepe. A nemzet bizonyára megy külön irányítás nélkül is rendületlenül előre a maga útján. Most áttérhetünk a tettek korszakára. Fegyvert nem kovácsolunk, összeesküvést nem szítunk, kaszát nem fenünk, ágyukat nem öntünk. De minden kicsiny faluban és minden városban a békés alkotásnak egy-egy műhelyét állíthatjuk fel, ahol a nemzet gazdasági nagyságának és társadalmi felvirágzásának oszlopait kovácsoljuk össze. Holló Lajos: A válság. — Saját tudósítónktól.— Budapest, márczius 31. Nagyon érdekes most a magyar politikai világ és közvélemény hangulata. Mindenki meg van győződve arról, hogy múlhatatlanul bekövetkezik a nagy alkotmányszegés, az országgyűlésnek a törvényes időn belül való össze nem hívása, mely a koronája lesz az eddig elkövetett törvénysértéseknek és mégis úgy vannak ezzel az emberek, hogy csak a szemeiknek akarnak hinni. Vagyis, a teljes bizonyosságot csak akkor fogadja el a nagyközönség, ha az „feketével a fehéren“ fekszik előtte. A magyarázata e hangulatnak az, hogy a magyar közvélemény fölismerte, hogy ez a lépés a bécsi hatalom részéről valóságos öngyilkosság számba megy. Borús külügyi helyzet, szaporodó ellenségek, növekvő belső ziláltság közepette végképp ellökni magától még a lehetőségét is a politikai, financziális és katonai megerősödésnek és eltávolíthatatlan éket verni maga és a magyar nemzet közé : ilyen lépést csak akkor lehet elkövetni, amikor a gyűlölet és a hatalmi gőg az okosság és az önfentartási ösztön sugallatát is elnyomta. A magyar közvélemény tisztán látja, hogy az ilyen politika a hatalomra nézve csak katasztrófával végződhetik és ezért feszült érdeklődéssel lesz még akkor is, amikor bizonyosságnak állítják a megtörténhetetlent, hogy az utolsó pillanatban nem kerekedik-e fölül a dinasztia hagyományos, évszázados életösztöne. Erre azonban alig van kilátás. A döntő lépés meg fog történni és ezzel a történelem elveti a maga koczkáját. Megkezdődik ezzel a világhistória nagy átalakulásainak egyike, melynek vége ma még beláthatatlan, de amelyben a magyar nemzetnek nagy szerepet juttat a sors. A szituáczió egyszerre megváltozik, a kompromisszumok lehetősége elenyészik és azontúl nem arról lesz szó, hogy a nemzet a régi, vagy annál jobb, vagy rosszabb status quoval kerüljön ki a harczból, hanem arról, hogy aki e harczból összetörve, megsemmisülve kerül ki, az ne a nemzet legyen. A magyar nemzet méltóan készül is e nagy feladatra, miután az állami hatalmat ellenségként állították vele,szembe: társadalmi úton gyűjti és szervezi a maga morális és gazdasági erőit. Innen magyarázható, hogy a magyar társadalomban talán sohasem volt még olyan élénk pezsgés, mint most. Mindenki érzi, hogy most meg kell tennie a maga kötelességét; hogy ezentúl nem lehet a magyar embernek egyetlenegy fölösleges fillérje sem, mely nem a nemzetet erősíti; hogy ezentúl szívünknek minden érzését, agyunknak minden gondolatát a haza, a nemzet ügyének kell szentelnünk, így készül az a nagy, áttörhetetlen érczfal, amely a hatalomi rohamát felfogni van hivatva. Szükséges is volt a nemzetnek ilyetén felébredése, mert a história méhében nagy események készülnek, melyeknek nem szabad a magyar nemzetet dermedten, csüggedten, készületlenül találniuk. * A Széll Kálmánról szóló faireket alaposan lecáfolták minden oldalról. Nem is lehet ez másként, a mostani szituáczióban képtelenség még csak gondolni is arra, hogy kibontakozási kísérletek a sikerre való kilátással a nemzet kebeléből induljanak meg. Odafönt kellene sok mindennek megváltoznia, hogy egyezkedésre, kibontakozásra gondolni lehessen. De most odafönt fejükbe vették, hogy a nemzetet le fogják törni, és igy most a nemzetnek nincs más feladata, mint e dicséretes szándékkal keményen szembeszállni.♦ Ő felsége most — kétségkívül Fejérváryék tanácsára — közjogi hadakozásra készül a nemzet ellen. A rosszul informált király szándékát pedig abból az okból kell Fejérváry rovására írnunk, hogy vagy nincs bátorsága az őszinte igazság előtárására, vagy rosszhiszemű tanácsadója a királynak. Mert hogy Fejérváry higyje is azt, amit tanácsol és meggyőződésből cselekedjék, ezt mindenképpen kizártnak kell tekintenünk. Pedig hogy a király megszívleli az őszinte és nyílt beszédet még akkor is, ha vele a saját meggyőződése nem egyezik meg, e tekintetben igen jellemző az idősb Andrássy Gyula bátorsága, aki a királylyal szemben is ki merte mondani azt az igazságot, amit Magyarországra nézve üdvösnek és jónak tartott. Egy izben a császárnak nem tetszett Deák magatartása, s meg is kérdezte Andrássytól: „Ist Deák sehr böse ? — s Andrássyt biztatta, hogy merjen Deák ellen cselekedni, mondván : „Nur Courage, nur Courage sollen Sie haben !“ Andrássy a császár biztatására — Orczy Az ezüst vízesés. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Zboray Aladár. Az ablakon át — mintha csak az égből hullott volna —kavics repült be a kis bárókisasszony szobájába. Rendes, gömbölyű, sárgás-vöröses kavics, akkora, mint a galambtojás. Eddig nincsen semmi különös az esetben. Igaz, hogy az sem valami szörnyen különös, ami később kisült, hogy a kavicsra egy vékony hártyapapir volt rákötözve s a hártyapapiros levél volt, még pedig a szerelmes levél. A kő nagyot koppant a parketten s Miczi báróimé felugrott a kézimunkája mellől, de csodálatosképpen, amikor meglátta a követ, nem rémült meg, sőt boldogan mosolyogni kezdett s első gondolata is az volt, hogy nem kő repült a szobájába, de levél. Egy darabig nem is nyúlt a papiroshoz, hanem azon töprengett, ki levelezhet vele a postakincstár bűnös megkárosításával, de nem gyanakodott senkire. Azután komoly életaxiomák jutottak eszébe, amint misis Shooner szokta volt mondani. „Nem helyes, — sőt illetlen — ha fiatal leányoknak titkuk van.“ „A fiatal hölgyek leveleket nem fogadnak el ismeretlen kézből, annál kevéssbé válaszolnak reájuk.“ „A kíváncsiság csúf gyöngéje a nőknek, amely száz eset közül kilenczvenkilencz esetben csalódást és bánatot okoz." — Tehát — mondta önmagának Miczi — azt kell föltennem, hogy ez az a bizonyos századik eset. A levelet valószínűleg az unokabátyám írta s bárki írta is, hogy titkom ne legyen, amint találkozom Marian- nal, azonnal elmondom neki az egész esetet. Miután pedig ily módon megnyugtatta háborgó lelkiismeretét, amely egy csöppet sem háborgott s eloszlatta összes kételyeit, amelyektől miss Shoonernek fájt csupán a feje, nyugodtan leoldta a kőre kötözött madzagot s szétbontván a hártyafinom levélpapirost, olvasta a következőket: „ Bárónő! Azt hiszem, a legtermészetesebb dolgot cselekszem a világon, amikor imádom önt. Akinek szeme, szive és lelke van, s innen van a hetvenen, az mind imádja önt, mert kell, hogy imádja. Ön nem ismer engem, vagy legalább is nem vett még soha észre s én úgy érezem, meghalok,ha ön nem irgalmaz nekem. Ma este, amikor a báró úr és neje ezüst lakodalma alkalmából a nagy tűzijátékot rendezik, ott fogok állani én is a sötétben. Amikor az ezüst vízesés megindul, elkáprázik az egész világ s akkor, akkor ön is eltűnhet csak egy fél másodperczre. Ne féljen, utálatos vőlegénye, akit ön is szívből gyűlöl, ön is, — biztosan tudom — szintén föl fogja használni ezt a kedvező alkalmat, hogy elszökhessék ön mellől. Az ezüst fenyők mellett levő rózsalugasban várom önt. Várom szivszakadva, remegve. Ne féljen tőlem. Tiszt vagyok, huszár és tiszti szavamra s szerelmemre fogadom, hogy bátran odajöhet. Ha nem jön, a tűzijáték ragyogásába egy tompa durranás fog vegyülni s akkor gondoljon reám, s tudja meg, hogy egy boldogtalan emberrel kevesebb van a földön. Ne sajnáljon akkor sem, értem nem kár, ha ön megvet. Alázatos és rajongó kézcsókokkal , — Simon hadnagy — mondta félhangon ? a leány — igazán nem ismerem, Simon hadnagy! Talán most jött ide a garnizonba, valószínűleg be is van mutatva, csak nem beszéltem vele soha. — Hogy is beszélhettem volna — fűzte tovább a gondolatait — hisz nekem nem szabad beszélnem senkivel, hisz én menyasszony vagyok, menyasszony — és egyszerre heves, keserű zokogásban tört ki. Őszintén szólva, harmadik személyek alig érthették meg ezt az elkeseredett zokogást. Miczi bárónőt senki, de senki sem akarta boldogtalanná tenni, legkevésbbé Somkuthy András báró, a kedves papája, de talán még ő nála is kevésbbé Vass Ádám gróf, a vőlegénye. Hogy őt mégis égette a karikagyűrűje, annak is megvan a maga magyarázata. Somkuthy Mária bárónő egy kicsit — hogy is mondjam csak — túlságosan regényes volt. Hiába jelentkeztek a legderekabb, a legdélibb vőlegényjelöltek, Miczi bárónő hallani sem akart róluk. Utált mindent, ami közönséges s szerinte a legközönségesebb dolog az volt, hogy valami hozzá illő, neki szánt embernek legyen a feleségévé. Somkuthy báró pedig semmitől sem félt a világon, csak egy esetleges messaliancetól Valami igazsága annyiban volt, mert Miczi volt az egyetlen gyermeke s mert tényleg a mesebeli álruhás princzek és a főrangú troubadourok kora immár lejárt s a báró, a maga csökönyösen feudális nézeteivel, feltétlenül boldogtalanná tette volna a leányát, ha az rangján alul megy férjhez. Két kézzel kapott tehát Vass Ádámon, akiigazán halálosan szerette Miczit s a legdere- Simon, hadnagy. MAGYARORSZÁG Budapest, 1906. vasárnap, április 1.