Magyarország, 1906. április (13. évfolyam, 80-106. szám)

1906-04-01 / 80. szám

. A hivatottak vegyék kezükbe az al­kotások munkáját. Ne legyen közöttünk egy Széchényi, hanem legyünk mind­annyian Széchényinek követői. A társadalmi felbuzdulás hatalmas nagy áramlatával párhuzamosan induljon meg a gazdasági alkotások tervszerű, előre­látó nagy munkája. A sok szó nagyon értékes, nagyon becses dolog. De a ránk következő időben a szónak alig lesz valami szerepe. A nem­zet bizonyára megy külön irányítás nél­kül is rendületlenül előre a maga út­ján. Most áttérhetünk a tettek korszakára. Fegyvert nem kovácsolunk, összeeskü­vést nem szítunk, kaszát nem fenünk, ágyukat nem öntünk. De minden kicsiny faluban és minden városban a békés alko­tásnak eg­y-egy műhelyét állíthatjuk fel, ahol a nemzet gazdasági nagyságának és társadalmi felvirágzásának oszlopait kovácsoljuk össze. Holló Lajos: A válság. — Saját tudósítónktól.— Budapest, márczius 31. Nagyon érdekes most a magyar politikai világ és közvélemény hangulata. Mindenki meg van győződve arról, hogy múlhatatlanul bekövetkezik a nagy alkotmányszegés, az országgyűlésnek a törvényes időn belül való össze nem hívása, mely a koronája lesz az eddig elkövetett törvénysértéseknek és mégis úgy vannak ezzel az emberek, hogy csak a szemeiknek akarnak hinni. Vagyis, a teljes bizonyosságot csak akkor fogadja el a nagy­­közönség, ha az „feketével a fehéren“ fekszik előtte. A magyarázata e hangulatnak az, hogy a magyar közvélemény fölismerte, hogy ez a lépés a bécsi hatalom ré­széről valóságos öngyilkosság számba megy. Borús külügyi helyzet, szaporodó el­lenségek, növekvő belső ziláltság közepette végképp ellökni magától még a lehetőségét is a politikai, financziális és katonai meg­erősödésnek és eltávolíthatatlan éket verni maga és a magyar nemzet közé : ilyen lépést csak akkor lehet elkövetni, amikor a gyűlö­let és a hatalmi gőg az okosság és az ön­­fentartási ösztön sugallatát is elnyomta. A magyar közvélemény tisztán látja, hogy az ilyen politika a hatalomra nézve csak katasz­trófával végződhetik és ezért feszült érdeklő­déssel lesz még akkor is, amikor bizonyosság­nak állítják a megtörténhetetlent, hogy az utolsó pillanatban nem kerekedik-e fölül a dinasztia hagyományos, évszázados életösz­töne. Erre azonban alig van kilátás. A döntő lépés meg fog történni és ezzel a történelem elveti a maga koczkáját. Megkezdődik ezzel a világhistória nagy átalakulásainak egyike, melynek vége ma még beláthatatlan, de amelyben a magyar nemzetnek nagy szere­pet juttat a sors. A szituáczió egyszerre meg­változik, a kompromisszumok lehetősége el­enyészik és azontúl nem arról lesz szó, hogy a nemzet a régi, vagy annál jobb, vagy rosszabb status quoval kerüljön ki a harczból, hanem arról, hogy aki e harczból összetörve, meg­semmisülve kerül ki, az ne a nemzet legyen. A magyar nemzet méltóan készül is e nagy feladatra, miután az állami hatalmat ellen­ségként állították vele,szembe: társadalmi úton gyűjti és szervezi a maga morális és gazdasági erőit. Innen magyarázható, hogy a magyar tár­sadalomban talán sohasem volt még olyan élénk pezsgés, mint most. Mindenki érzi, hogy most meg kell tennie a maga köteles­ségét; hogy ezentúl nem lehet a magyar embernek egyetlenegy fölösleges fillérje sem, mely nem a nemzetet erősíti; hogy ezentúl szívünknek minden érzését, agyunk­nak minden gondolatát a haza, a nemzet ügyének kell szentelnünk, így készül az a nagy, áttörhetetlen érczfal, amely a hatalomi rohamát felfogni van hivatva. Szükséges is­­ volt a nemzetnek ilyetén felébredése, mert a história méhében nagy események készül­nek, melyeknek nem szabad a magyar nem­zetet dermedten, csüggedten, készületlenül talál­niuk. * A Széll Kálmánról szóló faireket alaposan lec­áfolták minden oldalról. Nem is lehet ez másként, a mostani szituáczióban képte­lenség még csak gondolni is arra, hogy ki­bontakozási kísérletek a sikerre való kilátás­sal a nemzet kebeléből induljanak meg. Odafönt kellene sok mindennek megváltoznia, hogy egyezkedésre, kibontakozásra gondolni lehessen. De most odafönt fejükbe vették, hogy a nemzetet le fogják törni, és igy most a nemzetnek nincs más feladata, mint e dicséretes szándékkal keményen szembe­szállni.♦ Ő felsége most — kétségkívül Fejérváryék tanácsára — közjogi hadakozásra készül a nemzet ellen. A rosszul informált király szándékát pedig abból az okból kell Fejér­­váry rovására írnunk, hogy vagy nincs bátorsága az őszinte igazság előtárására, vagy rosszhiszemű tanácsadója a királynak. Mert hogy Fejérváry higyje is azt, amit ta­nácsol és meggyőződésből cselekedjék, ezt mindenképpen kizártnak kell tekintenünk. Pedig hogy a király megszívleli az őszinte és nyílt beszédet még akkor is, ha vele a saját meggyőződése nem egyezik meg, e te­kintetben igen jellemző az idősb Andrássy Gyula bátorsága, aki a királylyal szemben is ki merte mondani azt az igazságot, amit Magyarországra nézve üdvösnek és jónak tartott. Egy izben a császárnak nem tetszett Deák magatartása, s meg is kérdezte Andrássytól: „Ist Deák sehr böse ? — s Andrássyt biz­tatta, hogy merjen Deák ellen cselekedni, mondván : „Nur Courage, nur Courage sollen Sie haben !“ Andrássy a császár biztatására — Orczy Az ezüst vízesés. — A Magyarország eredeti tárczája. — Irta: Zboray Aladár. Az ablakon át — mintha csak az égből hullott volna —kavics repült be a kis báró­kisasszony szobájába. Rendes, gömbölyű, sár­gás-vöröses kavics, akkora, mint a galamb­­tojás. Eddig nincsen semmi különös az esetben. Igaz, hogy az sem valami szörnyen különös, ami később kisült, hogy a kavicsra egy vé­kony hártyapapir volt rákötözve s a hártya­­papiros levél volt, még pedig a szerelmes levél. A kő nagyot koppant a parketten s Miczi báróimé felugrott a kézimunkája mellől, de csodálatosképpen, amikor meglátta a követ, nem rémült meg, sőt boldogan mosolyogni kezdett s első gondolata is az volt, hogy nem kő repült a szobájába, de levél. Egy darabig nem is nyúlt a papiroshoz, hanem azon töprengett, ki levelezhet vele a postakincstár bűnös megkárosításával, de nem gyanakodott senkire. Azután komoly élet­­axiomák jutottak eszébe, amint misis Shoo­­ner szokta volt mondani. „Nem helyes, — sőt illetlen — ha fiatal leányoknak titkuk van.“ „A fiatal hölgyek leveleket nem fogadnak el ismeretlen kézből, annál kevéss­bé vála­szolnak reájuk.“ „A kíváncsiság csúf gyöngéje a nőknek, amely száz eset közül kilenczvenkilencz eset­ben csalódást és bánatot okoz." — Tehát — mondta önmagának Miczi — azt kell föltennem, hogy ez az a bizonyos századik eset. A levelet valószínűleg az unokabátyám írta s bárki írta is, hogy titkom ne legyen, amint találkozom Marian-­­ nal, azonnal elmondom neki az egész esetet.­­ Miután pedig ily módon megnyugtatta háborgó lelkiismeretét, amely egy csöppet sem háborgott s eloszlatta összes kételyeit, amelyektől miss Shoonernek fájt csupán a feje, nyugodtan leoldta a kőre kötözött madzagot s szétbontván a hártyafinom levél­papirost, olvasta a következőket: „ Bárónő! Azt hiszem, a legtermészetesebb dol­got cselekszem a világon, amikor imádom önt. Akinek szeme, szive és lelke van, s innen van a hetvenen, az mind imádja önt, mert kell, hogy imádja. Ön nem ismer engem, vagy legalább is nem vett még soha észre s én úgy érezem, meghalok,­ha ön nem irgalmaz nekem. Ma este,­­ amikor a báró úr és neje ezüst lakodalma alkalmából a nagy tűzijátékot rende­zik, ott fogok állani én is a sötétben. Amikor az ezüst vízesés megindul, elkáprázik az egész világ s akkor, akkor ön is eltűnhet csak egy fél másodperczre. Ne féljen, utálatos vőlegénye, akit ön is szív­ből gyűlöl, ön is, — biztosan tudom — szintén föl fogja használni ezt a kedvező alkalmat, hogy elszökhessék ön mellől. Az ezüst fenyők mellett levő rózsalugasban várom önt. Várom szivszakadva, remegve. Ne féljen tőlem. Tiszt vagyok, huszár és tiszti szavamra s sze­relmemre fogadom, hogy bátran odajöhet. Ha nem jön, a tűzijáték ragyogásába egy tompa durranás fog vegyülni s akkor gondoljon reám, s tudja meg, hogy egy boldogtalan emberrel ke­vesebb van a földön. Ne sajnáljon akkor sem, értem nem kár, ha ön megvet. Alázatos és rajongó kézcsókokkal , — Simon hadnagy — mondta félhangon ? a leány — igazán nem ismerem, Simon had­nagy! Talán most jött ide a garnizonba, va­lószínűleg be is van mutatva, csak nem be­széltem vele soha. — Hogy is beszélhettem volna — fűzte tovább a gondolatait — hisz nekem nem szabad beszélnem senkivel, hisz én meny­asszony vagyok, menyasszony — és egyszerre heves, keserű zokogásban tört ki. Őszintén szólva, harmadik személyek alig érthették meg ezt az elkeseredett zokogást. Miczi bárónőt senki, de senki sem akarta bol­dogtalanná tenni, legkevésbbé Somkuthy An­drás báró, a kedves papája, de talán még ő nála is kevésbbé Vass Ádám gróf, a vő­legénye. Hogy őt mégis égette a karikagyűrűje, an­nak is megvan a maga magyarázata. Som­kuthy Mária bárónő egy kicsit — hogy is mondjam csak — túlságosan regényes volt. Hiába jelentkeztek a legderekabb, a legdé­libb vőlegényjelöltek, Miczi bárónő hallani sem akart róluk. Utált mindent, ami­ közönséges s szerinte a legközönségesebb dolog az volt, hogy va­lami hozzá illő, neki szánt embernek legyen a feleségévé. Somkuthy báró pedig semmitől sem félt a világon, csak egy esetleges messaliancetól Valami igazsága annyiban volt, mert Miczi volt az egyetlen gyermeke s mert tényleg a mesebeli álruhás princzek és a főrangú trou­­badourok kora immár lejárt s a báró, a maga csökönyösen feudális nézeteivel, feltétlenül boldogtalanná tette volna a leányát, ha az rangján alul megy férjhez. Két kézzel kapott tehát Vass Ádámon, aki­­igazán halálosan szerette Miczit s a legdere- Simon, hadnagy. MAGYARORSZÁG Budapest, 1906. vasárnap, április 1.

Next