Magyarország, 1909. október (16. évfolyam, 232-258. szám)
1909-10-01 / 232. szám
MAGYARORSZÁG ... . .nrr^... .1 ' t-L-a XVI. ÉVFOLYAM 232. SZÁM. PÉNTEK BUDAPEST, 1909 OKTÓBER 1. Biefizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona, egyes szánt ára Helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos Szerkesztőség és kiadóhivatal Teréz-körut 19. sz. Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Rontó szándék. Budapest, szeptember 30. Teljes öthónapi meddő időpazarlás után, végre megkezdődött a válság megoldására irányuló tevékenység. Wekerle Sándor, a lemondott miniszterelnök ma délben kihallgatáson volt a király előtt, és az ő kihallgatását holnapután, szombaton követi a többség vezérének, Kossuth Ferencznek a kihallgatása. A koalícziós kabinet lemondása már a király előtt fekszik, aki azt kétségtelenül el is fogadja. Magyarországnak tehát e pillanatban már nincs kormánya, és az uralkodóra hárul az a nagyfontosságú kötelesség, hogy az országot törvényes és alkotmányos kormánynyal lássa el. Nagyjelentőségű momentum ez, mert e feladatnak szerencsés vagy szerencsétlen megoldása messzire kihat a nemzet és a trón erősségére,, jövőjére, boldogulására. Éppen e e lette kívánatos volna, hogy "l^o ^/todót, amikor e döntő jelentős ‘ "rajttal foglalkozik, a tisztaalyosság követelményévül semmiféle ás zavaró m .1.1 ne befolyásolja. Azokra a fecsegésekre, amelyek holmi alkotmányellenes, imparlamentáris kormányzat híveivel töltik meg a kövöspankos lapok hasábjait — nem adunk semmit. Tudjuk, hogy a király szilárdul el van határozva, hogy a magyar válságot csakis alkotmányos úton, az alkotmányosság követelményeinek megfelelőig oldja meg. De igenis lehetséges az, hogy káros befolyások a királyt olyan megoldásra vezetik, amelyről ő ugyan azt hiszi, hogy teljesen alkotmányszerű és parlamentáris, de amely az alkotmányosság szigorú követelményeinek mégsem felel meg, és a helyzetet meg nem oldja. Ebben az esetben a király később kénytelen lesz belátni, hogy tévútra vezették, de az elvesztett időért és az átszenvedett megrázkódtatásokért az ország kárpótlást nem nyer. Oda kellene tehát törekednie minden jó magyarnak, pártkülönbség nélkül, hogy mindjárt előszörre meg legyen található a válságnak egyedül helyes és czélravezető, amellett szigorúan alkotmányos megoldása. Nem beszélünk a gyűlölködő osztrák befolyásokról, mert kötelességünk föltételezni az alkotmányos magyar királyról, hogy tisztán magyar ügyekben nem engedi magát osztrák részről befolyásoltatok De hiszen azt saját szemeinkkel látjuk, hogy abban a pillanatban, amikor a parlamenti többség vezére a királyhoz készül, hogy a maga és pártja kibontakozási javaslatát előadja, az ő akciójának gyöngítésére és ellensúlyozására olyan terveket lanszíroznak, amelyek Bécsnek talán kedvesebbek lehetnek a függetlenségi párt javaslatánál, de amelyek a nemzet szankcióját meg nem nyerhetik és így sem a nemzetnek a békés fejlődést, sem a királynak a megnyugvást és zavartalan uralmat nem biztosítják. Mi sem tagadjuk azt, amit a hatvanhetesek annyira hangoztatnak, hogy nehéz helyzetben van az ország, de éppen azért, mivel az ország nehéz helyzetben van, megkívánható minden jó hazafitól, hogy az egyetlen kibontakozási mód czirkulusait ne zavarja. Éppen nehéz időkben hárul a kisebbségre az a kötelesség, hogy magát a többségnek legalább annyira alárendelje, hogy amikor ez a kibontakozás nehéz munkájában fárad — amire elsősorban mégis csak a többség van hivatva — mindenféle oldal- és alsó áramlatokkal e munka sikerét ne kockáztassa. Ha e munka be lesz fejezve , ám lépjen elő kritikájával és oppozíciójával, de ha intrikáját még addig sem képes szüneteltetni, akkor a megoldás meghiúsulásáért és ebből az országra és a királyra szakadó konzekvenciákért egyesegyedül ezt a kisebbséget terheli a felelősség. Mi ugyan meg vagyunk győződve arról, hogy a függetlenségi párt még ez intrikák ellenében is diadalra viszi a maga és a nemzet ügyét. Ez a párt már kisebbség korában megmutatta, Alkonyatkor. Irta: Kálnoki Bellő Béla. Müllerné, az özvegy, nagy nehezen fölkelt az ágyból és azután fázósan vonta össze a sovány, fonnyadt mellén a kétes tisztaságú éjjeli ruháját, amikor végigtopogott a hideg, egy szobából meg konyhából álló lakáson, hogy beengedje a tejesembert. Mert a tejesember hosszú, türelmetlen csengető e ijesztette fel az ájulásszerű, nehéz álmáat. Alig hogy a meggémberedett, félmerev ujjaival megforgatta a zárban a kulcsot, a tejesember odacsapta a papucsos lábai elé a czinkkannát és a hatalmukat érző hitelzők megvető, gúnyos hangján így szólt: — Ma hoztam utoljára tejet. Az ur nem ételez tovább, már igy is jdlencz korona hatvan fillért tesz ki a számla. Adja csak gyorsan, asszonyság, az ibrikét, mert sietek... A köcsög megtelt a tizenhat krajczáros, fehér lőrével és a tejesember becsapta az ajót. Még egy ideig hallani lehetett, hogy hogyan csoszog végig a félpapucsaival a nervis ceramitfolyosón és azután újból csendes lett a világ a kis, harmademeleti, udvari likásán. De nem soká. Két percz múlva már bugyorékolni kezdett a tej a konyhában a kis orszesz-gyorsforralón és amikor épp kifutni készült, akkor újból csengettek. A pék volt az, aki csengetett és Müllerné átvette a már a napi öt vizes zsemlyéjét a kékruhás, kereksapkás, kosaras embertől. Amikor a zsemlyék már a kötényében voltak és épp betenni készült a farácsos, tejüvegajtót, az asszony felhangon jegyezte meg: — Mondja meg az urnak, hogy hétfőn fizetek, — pénzt kapok egy tanítványomtól —• mennyi is csak a tartozásom? — Negyven nap óta nem fizetett a nagysága, könnyű kiszámítani, éppen nyolcz korona... — Negyven nap! Istenem, — gondolta Müllerné — negyven napja nem éltem, csak kávén és vizes zsemlyén... és ezt is hitelbe! No, de nem baj: rövidülnek már a napok és a tanítványaim szép egymásután érkeznek viszsza a faluról. Müllerné kettétört egy szép, barnára sült vizes zsemlyét és bizonyos áhítattal kezdett el reggelizni. Szegény embernél az étkezés lassú ünnepélyességgel történik, mert a kollíczió ideje egyszersmind a pihenés, a gondolatokkal való t°ts~é~serinti foglalkozás ideje is. A fehér hajú, ránczes arcau zenetanárnő, amikor végre elkészült a kávájával, valami zsíros tapintatu jegyikönyvet keresett elő a lavendulászagu a’ínámából és azután végigolvasta a biztos tanítványai névjegyét é és czeruzával sz írta lassan, bölömnyi, görbe számokat jegyezve a reszketés kezével a lapszélekre, a jövő havi valószínű jövedelmét. Nyolcan voltak a biztosak, akik hetenkint három órát vettek, óráját öt koronával fizetve. Ez kitett négyszáznyolcvan koronát egy hónapra. Ebből gyönyörűen meg lehet élni. Nemcsak egyedül, hanem az Erzsi családjára is. Mert a szegény Erzsi — aki annyira hasonlít a megboldogult Müllerre — nagyon, de nagyon szerencsétlen asszony. Az anyja hiába imádkozik érte éjjelnappal, ha az ura, az a haszontalan — minek is ment hozzá, Istenem! — meg nappal-éjjel kergeti a kártyalapok birodalmában a szerencsét! Ami kis fizetése volt, azt mindig még elsején vesztette el, amíg még kegyelemből ott tartották a malom irodájában és most már négy év óta csatangol állás nélkül. Akár éhen is halhatna miatta a családja. De nem a kis család éhen. Itt van a nagymama. A nagymama, aki egykor híres énekesnő volt és most énekleczkéltet ad... Müllerné nagy lassan elkészült az öltözködéssel — a fekete talotaruháját vette fel, az egyetlen, szerény, kis struccztollas kalapjával hozzá — és azután leindult a lépcsőn. Soká tartott, amig leért a földszintre és Müllerné szerette volna, hogy még tovább tartson. A földszinten lakott a mesebeli tűzokádó sárkány, Potocsnyákné jól megtermett segélyében és őrizte a kaput. Mert Potocsnyákné Potocsnyák úrnak, a házfelügyelőnek volt a «becses neje» és nagyon hangosan szokta alkalomadtán követelni a már két hónap óta esedékes negyedévi házbért. Ezért félt Müllerné a földszinttől. De ma szerencséje vo’fe. Potocsnyákné valahol az első emeleti folyosón veszekedett valami cseléddel és igy vszre sem vette a szerényen a fal mellett osonó lakóját. Müllerné már épp megkönnyebbülten akart fellélegzeni, amikor közvetlenül a kapu alatt a következő, félre nem érthető célzást hallotta a viczeházmester csapzott bajusza, pálinkaszagú ajkai közül: — Mégis csak szemét nép az olyan, amelyik még a szemétpénzt sem tudja megfizetni! Miért is nem laknak azok a szemétdombon, hogy a... Müllerné elpirult a vastag rizepor kérge alatt és a következő perczben kint volt az utczán, a napsütéses, mosolygó utczán. Ahogyan táguló tüdővel szívta a szabad levegőt, a világ is egyszerre szebbnek látszott előtte. Hisz elvégre, ha nem is valami földöntúli bol- Lapunk mai száma 28 oldal.