Magyarország, 1914. április (21. évfolyam, 80-104. szám)

1914-04-15 / 91. szám

22 MAGYARORSZÁG ..piros volt, arany szegéllyel, sarkában himzett F. IV. betűkkel, mely V-ik Ferdinánd nevét jelentette ; e fölszerelés is azt bizonyítja, hogy a magyarok még ekkor is V-ik Ferdi­­nándot tekintették királyuknak s eszükbe sem jutott a köztársaság megteremtése. Figyelmessy ekkor már 27­­ éves volt, eleven vérmérsékletű, izmos testalkatú, 5 láb és 10 hüvely magas, 162 font súlyú. Mi­dőn először öltötte magára a világoskék Bocskay-uniiformist, mely szőke hajához, kék szemeihez és leányos arcszínéhez oly kitü­nően illett, mintha csak egy kacér nő találta volna ki ez összeállítást. Kasazp őrnagy, az ő nyers, katonás modorával igy kiáltott föl: „Figyelmessy! az úristen ha akarná, sem teremthetne szebb embert, mint te!». Mikor Győrt elhagyták, a sereg kétfelé vált Komáromnál, egyik rész Görgey alatt északnak fordult, a másik Perczel alatt a Duna jobboldalán maradt, hogy a kor­mányt és az országgyűlést védelmezze Deb­recenben. Figyelmessy ez utóbbi csapatnál maradt, s január 1-én átvonulván Pesten, meglátogatta családját, hol fiatal feleségét útrakészen találta, hogy férjét kövesse. Az ezred hadi­szállásául Hajdúböszörmény volt kijelölve. A hátrálás, úgy az észak felé for­dult sereg számára a hegyeken keresztül, mint a másiknak az alföldi síkságokon át a Hortobágyig, a legcsípősebb hidegben, ma­gában véve nevezetes hadi tény volt. Az újoncok egy része vékony vászonruhában­­ volt, melynek tetejébe egy-egy juhbőrbeke­­cset húztak, de azért fütyörésztek és tréfá­­lództak a jó fiúk, amíg átvergődtek a nagy havon. A szervezés munkájában is igen derék­nek mutatkozott Figyelmessy. Értett hozzá, miként kell az emberekkel bánni, a lovat úgy ismerte, mint saját magát s nem volt a fölszerelésnek oly apró része, mely gondos figyelmét elkerülte volna. Mikor készletek érkeztek a táborba, ő ugyan mindig jelen volt, de mint legfiatalabb hadnagy, utolsó­ként vette ki részét azokból. Ezenkívül volt gondja rá, hogy a szolgálattevő őrmester egy adagot mindig tegyen félre a csapat leg­kitűnőbb katonája számára. Huszárait hoz­zászoktatta ahhoz, hogy a szemle és lóra­­ülés idejét hajszálnyi pontossággal tartsák meg. Egy asztalos mindig készen állott megrongált nyergek kiigazítására ; egy négy­a rétbe hajtott szürke gyapjupokróc, mely egyaránt hasznára vált a legénynek és a ló­nak, volt a nyereg alatt; a hevedert ponto­san huzzák feszesre, a lótakaró éppen kö­zépre jutott s az egész készséget két végén egy-egy átfüzött spárga tartotta össze. Ken­­gyelszijak, hám és gyeplő szükség szerint vé­tetett hosszabbra vagy rövidebbre, nyereg­tarisznya a legény ruházata, élelme és a ló takarmánya számára, egészité ki a fölszere­lést. A tarsolyban néhány erős cövek, a ló­nak éjjeli kipányvázására, továbbá balta, kés és néhány szerszám. Figyelmessy katonáinak figyelmét min­den apró részletre ráirányozta, különösen lelkükre kötvén, hogy „a huszár legfőbb kötelessége, hogy lovára gondja legyen” s ezzel kezdte őket gyakorlatilag tanitgatni. Az uj egyenruhák nem mindegyik katonára illettek, egy-két szabó mindig kéznél volt, hogy a hiányokat pótolja. Egy alkalommal, midőn a csákók teljességgel nem pászoltak a legények fejére, Figyelmessy saját költsé­gén csináltatott 45 uj csákót szakasza szá­mára ; ezenkívül havonkint mindenkinek adatott pár garast fénymázra, a szerszámok pucorálására s a lovagló­nadrágok kijavítá­sára. Elve volt neki az, hogy „csak tiszta emberből lehet jó katona", amint hogy maga is egész életén át mintaképe volt a tiszta­ságnak. Miután egyidejűleg a fegyelem és a gya­korlat épp oly szigorral folytattatott, embe­rei, megértvén hadnagyuk szellemét, az egész ezredben mintacsapattá tették szaka­szukat. Kiválóságukat a többiek már korán észrevették, s az ezredes mindig e csapatot állította mintaképül azok elé. — Ő megteheti, — mondotta a többi tiszt, — könnyű neki, mert ő teheti. — Már akár teheti, akár nem, az nem változtat a dolgon, hogy megtette, — mon­dotta az ezredes résre terjesztő föl,és Figyelmessyt előlépte­Egy Keller nevű huszár, miután szolgá­lati ideje letelt, el akarta hagyni az ezredet, de Figyelmessy rábeszélésére megmaradt még, amiért tőle teljes fölszerelést,, lovat, egyenruhát, kardot s pisztolyokat kapott ajándékba.­­Nemsokára ezután ez ember szolgálatképtelenné válván, helyét más fog­lalta el, ki végigszolgálta a hadjáratot és hadnagyi rangra jutott. Az a vidék, ahol a sereg táborozott, aj hajdú-városok környéke volt, mellet a haj­­­duk Bocskay fejedelemtől nyertek adomá­nyul 1605-ben. Szoboszló városa Bocskayi zászlaját, mely, alatt H. fejedelem az ős hajdúit a császár ellen vezette, gondo­san őrizte. Ez körülbelül egy méter Hosz­­szuságu volt, négyszögletű, szövete ezüst­­rojtos kék selyem. A’ zászló közepén ezüsthímzésű alak áll, fölemelt meztelen karddal, a fejedelmet ábrázolva. A huszárezred, mely nevét tőle vette, fő­leg e vidékről került ki s a fejedelem színeit, a világoskéket és fehéret viselte. A régi zász­lót újra elővették, hogy ez vezesse őket a győzelemre. szörményben A zászlószentelésre, mely Bö­történt meg, hol a Bocskay- huszárok első osztálya állomásozott, az egész ezred díszben vonult ki. A hat város főkapitánya és előkelői hozták magukkal a drága ereklyét. Midőn a zászlót hozó küldötte­ség megjelent, Szathmáry ezredes fényes tisztikara élén lovagolt eléje. Ezer meg ezer, torokból felhangzó harsány „Éljen! - tört ki, melyet a katonai zenekar muzsikája kisért. Beszédeket tartottak, a az ezred káplánja s a fehérruhás leányok átvették a zászlót, hogy fölszentelhessék. Végül, régi szokás szerint, szögeket vertek be a zászló rudjába, az előkelőségek s a tisztek rang szerinti söre bán, mindegyik egy-egy­ rövid jelszó kisérés­­ében. Némelyik ezt mondotta: „Kossuth-­ nak !“, másik „Győzelemre !“, meg másik „A hazáért!" Mikor Figyelmessyre került a sor, hogy a szöget beverje, általános figye­lem között e szavakat mondád «!Wnndi Sch­­graetznek!“ s halkabban tette Hozzá a kö­­rülállók nagy, derültségére „, akasztóiét!“ 4 (Folytatjuk.) most két bérkocsival megállt a ház előtt, amelyben sógornője lakást vett a számukra. Meglehetős rendetlenül öltözött cseléd­leány nyitott ajtót csengetésükre és a ház tulaj­donosnője egy komor arckifejezésű hölgy, bizalmatlanul mustrálta végig újonnan férkezett vendégeit. Cardew grófné itt rendelt a számunkra szobákat, — szólalt meg mrs. I­­erbert éles hangon. — Megkaptuk táviratát a pontos címmel mikor partra szálltunk. — Cardew, igen, azt hiszem ez a név volt, de ilyen előkelő címet nem említettek, — felelte a pensio-tulajdonosnő még egyszer végig nézve Herbertnen. — Cardew grófnő a sógornőm, — szólt ez fönhéjázóan és beszédmodorából meglát­szott, hogy ezt a rokoni köteléket elég oknak tartja, hogy különös tisztelettel bánjanak vele.­­Miután még egy darabig a kocsisokkal ve­szekedett a járandóságuk fölött, végre kísé­retével és holmijával együtt szerencsésen el­érte a számára kijelölt szobákat. — Nyomorúságos lyukak, — morgott kedvetlenül, mikor a fiatal leányokkal va­csorához Ült.­­ — Nem muszáj mindig olyan nagyon Hencegni mama, — förmedt rá Karolina leánya durván — ha téged beszélni hall az ember, azt képzelhetné, hogy kicsi korodban megvertek, ha nem laktál márvány palotában, pedig a valóságban ugyan randa kis padlás­szobákban húztuk meg magunkat. — Könnyű neked Karó, téged holnap­tól kezdve már a legnagyobb pompa fog kö­rülvenni, — felelte kelletlenül az anyja — de én él­ Betty, nekünk továbbra is itt kell maradnunk.­­4* Az istenért, csak ne jajgass örökké mama. Magad is nagyon jól tudod, hogy sem neked, sem Bettynek nem kell sokáig itt­­ kuksolnotok. Csak méltóztassál Sophie né­nihez szeretetreméltónak lenni. Persze, sok­szor kételkedem benne, hogy meg van-e benned hozzá a szükséges tapintat, — tette hozzá az elbizakodott leány meglehetős visszataszító mosol­lyal. — Ha csak tudnám, hogy voltaképpen mit kell tennem? — vetette közbe sóhajtva az anyja. — Én tudom mit kell tennem, iparkodja­tok ti is segíteni magatokon, — felelte fél­vállról az önző teremtés. — Csak nem fogod cserben hagyni az anyádat? — rémüldözött szemrehányó hangon az idősebb nő. — Hová gondolsz! De ha nem sikerül Sophie nénit kellőképpen megzsarolnod, mégis csak magadnak kell valamihez hozzáfognod. Azt hiszem, hogy így, állnak a dolgok. Nem? — Talán legjobb lesz, ha egyáltalán nem gondolunk arra, hogy Sophie grófnét ki­használjuk, — szólalt meg egyszerre a har­madik jelenlévő Hölgy, akinek kellemes csen­gésű hangját most halljuk először a vacsora alatt. — Ha a grófné kész, Karóról teljesen gondoskodni, akkor azt hiszem, hogy ezzel eleget tett kötelességének és többet nem is várhatunk tőle. A fiatal Hölgynek ezeknél a szavaknál gyengéd pirosság öntötte el az arcát. — Akkor szíveskedjél te megmondani, hogy most mittévők legyünk, — fordult fe­léje a mostohaanyja bizonyos éllel a hang­jában. — Arra talán mégsem vállalkozói, hogy mind a kettőnket eltarts, — tette hozzá gúnyos hangon. — Nagyon szívesen megtenném, ha ké­pes volnék rá, — felelte a fiatal leány tekin­tetét tányérjáról fel­ sem emelve. — De több, mint bizonyos, hogy erre nem vagy képes, — hangzott mrs. Herbert gúnyos felelete. — Csak ne veszekedjetek, — szólt közre Karó — hiszen megmondtam, hogy minden lehetőt meg fogok tenni az érdeketekben Sophie néninél. Ebben a percben azonban sokkal fontosabb kérdés az, hogy milyen­ ruhában­­ menjek holnap a nagynénihez. Le­hetőleg előnyösen szeretnék kinézni. Kérdőleg nézett az anyjára és mostoha­testvérére. Az előbbi szemei szokatlanul gyen­géd tekintettel pihentek a leányán és simo­gató hangon szólt: — igazán azt hiszem, hogy te mindig csinos vagy, akármit veszel magadra Karó! — Ugyan ne beszélj mama! Különben is, amit mi csinosnak találtunk odaát, az itt a felső tízezer körében bizonyosan nagyon divatját múlt és közönséges benyomást tenne. Csak­­ az a szerencse, hogy a hajón jól ki­nyitottam a szemeimet és megfigyeltem egyet­­mást, mikor tehettem, mert bizony majdnem egész idő alatt kínozott a tengeri­­betegség. Sajnos, az arcszínem már nem olyan kifogás­talan, amilyen az utazás előtt volt, ez hosszú tengeri úttól és az éles levegőtől van. a A grófné azonban remélhetőleg minden mo­dern szépségápolási eszközt használ is, így nekem is adhat majd értékes tanácsokat. A legnehezebben az fog menni, — tette hozzá sóhajtva — hogy a beszédemre nagyon kell majd vigyáznom és minden szót meg kell mérlegelnem, mielőtt kiejtem. De végre is, megvan mindehhez a velemszületett tapinta­tom és nem hiszem, hogy nehezemre fog esni, az előkelő hölgy, szerepébe beletalálni magamat. (Folytatása kilvetirc­ik.)

Next