Magyarország, 1923. december (30. évfolyam, 272-294. szám)

1923-12-25 / 291. szám

I­I ÍRÓK VALLOMÁSAI Kosztolányi Dezső Budán, a Tábor uceáb­an, régi Bástyák tövében kicsinyke ház. Ebben a házban lakik Kosztolányi Dezső. Ízléssel berende­zett szobák vezetnek a könyvekkel tetőig tornyozott dolgozóba, ahol Kosztolányit együtt találom feleségével,, Barmos Iloná­­val. .Kosztolányi megfontoltan, vigyázva ejti a szavakat, amikor magáról beszél: — Családom Nemes-Kosztolányból származik, a Felvidékről s csak dédapám telepedett le az Alföl­dön. Én Szabadkán születtem. Ebben a nagy kis­városban nőttem fel, melynek utcáin akkor még nyitott csatornák futottak végig és petróleumlámpák lobogtak. A bácskai metro­polis a maga idilli életét élte. Sok családnál reggel­­től-hatig terített asztal vár­ta a vendégeket, hegedű­­szó hallatszott ki az abla­kokból, a kocsmákban több­nyire tamburásokkal mulat­tak. Ha esni kezdett az eső, sötétség, magány borult a városra. Sárban cuppogtak a csizmák. Szívszorítóan hatott rám ez a kép. — Gyenge, ideges gyermek voltam. Sokat bete­­geskedtem. Ném­a hónapok múltak el, anélkül hogy fölkelhettem volna az ágyból. Az iskolából félévekig elmaradtam, s így társaimtól elszigetelődtem, más, nem-gyermeki és nem-gyermekes világban mozog­tam. Képzelődtem és gyakran gondoltam arra, hogy meghalok. Azt hiszem, csak ez a­­ félelem bírt rá arra, — akkor is és most is, — hogy írjak. Meg kell jól néznünk, ami itt van, közöttünk, mert minden elmúlik és értelmet kell adni annak, amit nem ér­tünk, az­ életnek, főkép pedig az elmúlás elleni szert kellene valaholra fel­­találni. Sokáig orvos szerettem volna lenni.­­ Egyszer mutattak nekem egy öregurat, ki zöldre­ kopott, fekete szalonkabátban tipegett, gör­nyedtem botjára támaszkodva, egyedül. Azt mon­dották, hogy valaha, régen, sokat beszéltek róla az egész országban, de most már elfelejtették, s elha­gyottan lakik, nem messze tőlünk. Jámbor Pál volt, az egykori ünnepelt Hiador, ki Szabadkán halt meg. Nagyapámmal sokat beszélgettem, ő beutazta az egész világot. Az ISIS-iD-iki szabadságharcban részt­­vett mint honvédszázados, majd Törökországba me­nekült, onnan Newyorkba és Filadelfiába. Künn nyo­morgott és csak 1867-ben térhetett haza, az általános amnesztiára. Veress Ignác, a törökországi emigrá­cióról szóló könyvében -­ többször említi őt, név sze­rint. Személy­esen ismerte Petőfi Sándort és Kossuth Lajost. Esténként mesélt róluk és én mohón hall­gattam. Tizenötéves koromban írni kezdtem. Ne­kem nem kellett megküzdenem a hagyományos-ba­nális költőapa előítéletével, mert édesapám, ki mű­veit ember, — a berlini egyetemet végezte — nem támasztott semmi akadályt elém. — Akkoriban Csáth Géza volt egyetlen barátom, az unokaöcsém, ki helyi lapokba aszecessziós­ el­beszéléseket írt, én pedig sszecessziós* verseket, s­zecesszióiig ez volt akkor a jelszó. Tizenkilenc éves korunkban mind a ketten Budapestre jöttünk. Az egyetemen megismerkedtem Babits Mihály­­lyal, ki egy órán felolvasta verseit. A rendkívüli­ új költő érzését keltette, azonnal. Én bíráltam verseit. Bírálatom vihart keltett az egye­temen, mert akkoriban jóformán csak a refrénes balladákat és divatos zsúr­költészetet ismerték. Em­lékszem, egy sápadt, feketehajú fiatalember azt vi­tatta, hogy­ a költészet egyetlen célja a társadalmi­ jólét előmozdítása és a múlt romjainak eltakarítása. Én azt föléltem ennek a sápadt, feketehajú fiatal­embernek, ki Vágó Béla volt, a későbbi népbiztos, hogy a múzsa nem takarítóasszony. Vita keletkezett, melybe mind a két szélsőség beleszólt. Mi egyikhez sem tartoztunk, akárcsak ma és haladtunk — nem középen, nem a kettő között — hanem másfelé, a magunk útján. Babits később vidékre került, de a köztünk való kapcsolat nem szűnt meg, hosszú episztolákat írtunk egymásnak, mint a régiek. Ezeket a leveleket leveles ládámban őrzöm. Van­­ köztük Babitsnak­­is francia levele is, rimes alexandrinusokban. Juhász Gyulával szintén az egyetemen jöttem össze, ki az irodalmi ifjúság ve­zére volt s nekünk mindkettőnknek hit, jó barátunk. Verseim ebben az időben egy szegedi lapban jelentek meg, mert Budapesten a mi költészetünkről még tudni sem akar­tak. Osvát Ernő, ki már akkor mindent látott és tudott, figyelmes lett "rájuk, egy délután magához kéretett a Ichystof-kávéház­ba, s a Figyelő­ben, mely a Nyugat előfutárja volt, közzé­tette három­­­ersemet. Húszéves voltam. •­­ Aztán Bécsbe kerültem, az egyetemre, s­ mi­kor visszajöttem, Vészi József szerződtetett a Buda­pesti Kaplóh­oz, melyet kívüle a megboldogult Kabos Ede szerkesztett. Itt találkoztam először Asdy Endré­vel. Barna zsakettet viselt, gomblyukában krizanté­mot, az akkori kor divatja szerint. Délelőttönként bejött a szerkesztőségbe, ceruzával írt, közel hajolva a papírhoz, mert rövidlátó volt. Sokat cigarettázott. Panaszkodott, hogy csak veronállal tud elaludni. A Páriss-szállóban lakott. Első könyvemről — a Négy fal között-ről — ő írt tárcát a Budapesti Naplóba. Egyik vasárnap az ő versei jelentek meg a tárca­rovat élén, a másik vasárnap az enyémek. Mikor ez a lap megszűnt, magához hívatott Kiss József, A Hét szerkesztője, ki pompás, szőnyeges szobájá­ban, régi bútorai közt fogadott. Kéziratomat na­­­­gyítóüveggel olvasta, figyelmesen és utána meg­kínált egy vastag Dimitrinóval. Semmihez sem ha­sonlítható esemény volt számunkra a Nyugat meg­indulása, melyet láz, lárma, dicsőség követett. Eb­ben a körben találkoztam először Karinthy Fri­gyessel, ki szalmakalapot hordott, gumikupakos vasbotot — forró nyárban — és már akkor hízelegtek neki ismert írók, hogy csúfolja ki őket. Első nagyobb dolgomat, A szegény kisgyermek panaszai­t a Nyugat adta ki. Úgy érzem, ez a versciklus mondja el mindenkinek, miért­­írok. A gyermek, az Ősi és hívő ember, azt kérdezi,, mi az élet és mi a halál, mik azok az emberek, kiket először lát és én felelni igyekeztem ezekre a kérdé­sekre. Nagy terhet ráztam le magamról, mikor el­készültem vele. Nyugodtabban jártam és már arra is gondolhattam, hogy kifelé nézzek, másokat is megfigyeljek. Csak ekkor­ kezdtem­­prózát írni. Öt-hat arannyal zsebemben nyomorogtam. Egy-egy köny­vem tezteletdíjából elutaztam Párizsba és Rómába, Olaszországban sokat kóboroltam. Elbeszéléseim meg­jelentek németül is. Ezek még líraiak voltak. Regé­­nyeimben szakítottam m­inden , liraisággá. Legfőbb vágyam ez, hogy nyugodt, szenvedélytelen legyek. Ilyen­­legújabb regényem is, a Pacsirta, melyben­ a vidéki környezethez térek vissza. ■ ........ ....... ' ' * • • ,-,v: — Slogy milyen irányban halad m-Itt a jövő magyar költészet, arra ma­ bajos felelni. Több tehetség érkezett, ki magába hasonlította egisz irodalmi korszak minden vívmányát és oly. .sokszínű nyelven ír, époly jól versel, mint az elötte­ járók. Ez azonban csak az irodalom általános színvonalát bi­zonyítja, újat keveset találhatnak ezen a téren. Aratás volt. A mezőn kevés kaszálatlan kalász áll. Másfelé kell menniök, új területre. Annyi bizonyos, hogy ma már a legfinomabb stilizálás is unalmas.­­­okonszenvvel nézem azokat, kik egészen új for­mákkal kísérleteznek. Nem iskolákról beszélek, te­hát az expresszionista iskoláról sem, csak tehetsé­gekről. Azt hiszem — és ezt majdnem biztosan me­rem jósolni, mert lelkünkben él a szükségessége —, hogy mind a vers, mind a próza leveti majd díszes ruháját, egyszerűségre törekszik és mindinkább közeledni fog a realizmus szókimondásához, mely a sok burkolt jelkép után a meglepetés ingerével hat majd rálik. Az Újabb versek közül ezért szeretem Erdélyi József tiszta, népdalszerű költeményeit. 9 ■— Politikával nem foglalkozom. Ez gyakorlati, alkalmazott tudomány, melyhez nem értek. Nem ér­tem azokat az írókat sem,a­kik — akár a jobb-, akár a baloldalon — politikai jelszavakat hirdetnek s pár­tokhoz kötik szekerüket. A politika észszerű. A mű­­, részét észszerűtlen, ösztönös. Egy művésznek nevet­ségesen együgyű azzal bíbelődnie, az élet sok rej­télye között, hogy kék, vagy zöld cédulával szavaz­nak-e az emberek. Ezt a racionalizmust mindig kicsinyesnek tartottam. Egyetlen versemben, egyet­len regényemben sincs semmiféle politikai cél­zás. Ami belső érzésemet illeti, szívesen vallom, hogy pesszimista vagyok. Nem hiszek semmiféle külső csodában. Csak fejlődés van, belső és egyéni. Filozó­fiai nevelésemnél fogva kétkedően nézem a történel­met és azt látom, hogy a Ma mindig hasonlít a Tegnaphoz és a Holnap is olyan, mint a Tegnap és Ma. Az ember jár és csak a benne lévő egyévi szikra vált­hatja meg. Szívem és szavam a szegényeké, a szen­vedőké, a magyarok­é. Napról-napra mélyebben érzem magyar voltomat.. Nem gondolom, hogy­ bármikor is, bármely mester­séges, racionális eszközzel eltüntethetik azt a mély­séges különbséget, azt a szinte metafizikai ellentétet, mely a­ magyarul beszélők­et elválasztja azoktól, akik — mondjuk­— dánul beszélnek. Ezt a meggyő­ződésemet állom. Legkönnyebb az Emberiséget sze­retni. Az semmire sem­ kötelez. Mert az Emberiség sem Péter, sem Pál, hanem holt fogalom. Nehezebb szeretni azt a földet, melyen születtünk, azokat az embereket, kik közöttünk vannak. Ez már erkölcsi felelősséget támaszt velünk szemben. És legnehezebb azokat szeretni, kik közvetlen környezetünkben él­nek, megérteni a családot, mely minden titok, egyé­niség és költészet forrása.. .­ Budapest, 1923 december 25. kedd 11 3MC A Gr”!? A!H» Cl S Lüán.Cf ■Üllői út Irta: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ Mily messze van éntőlem már az ég Mily messze vannak már a csillagok. Az Üllői út is mily végtelen. Az elhagyott vasárnap-éjszakán Izzó kohóként ég a klinika. Zúgnak sötéten a kórházi fák. A hosszú úton könny van és szemét. Vér és szemét, csak bánat és szemét. Emlékeinknek lombja is szemét. Cél nélkül itt egy ember mendegél. Olyan az arca, mint az a tükör, Amelybe egyszer éjjel néztem én. Póbál fütyülni, szája megvacog, eíőre néz, megáll, most visszanéz. Egy vazkorlátra ráborulva sír. ■ I A szörnyű lovas írta: Oláh Gábor Fekete ménen vágtat egy lovas, tíz utat vad taktusban szinte marja. I­­Rá mord felhőből sötét hó havaz. S a magános lovasnak nincsen karja. Zabolátlan, kantártalan lova Szilaj vaksággal zúg az út­gerincen, Sodorja irgalmatlan tétova... És a szegény lovasnak lába nincsen. És a szörnyű lovasnak szája van csak, S őrült fájdalma önmagába mar. Mig oldalt erdők, városok rohannak, Vadul ordít: „Magyar vagyok! Magyar!" Ezet­ az egész világon legjobbnak elismert vacmim- és félwa­tos minősé­glamp­ik minden k­iv.tel­én és bármely feszül­ségre immátr Magyarországon is kap­­hatók. Vessérképvhdiet és l&rakt&r : .®€ífS*12 3nd­apest, V.. .. ác­­iet &. szám. Felerán s 139- a.

Next