Magyarság, 1922. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-15 / 12. szám
1932 janurir 15. vasárnap Előfizetési árak: Erre az évre «30 korona Negyedévre 170 korona Félévre *». 310 korona EOF kora... «0 korona Egyes az ára ára 3 korpna R Ara 3 korona Budapest, HI. évf. 12. (1210.) szám Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca S. «ágt.. Telefon : József 68-90, József 68-91. — Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68—93» Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A KirályKérdés mögül Andrássy Gyula gróf fogságából való szabadulása után a nemzetgyűlés szombati ülésén hallatta szavát első ízben s most tárta fel azoknak a lélektani, alkotmányjogi és politikai indítékoknak és körülményeknek bonyolult szövedékét, amelyek a király hazatérése alkalmával tanúsított elhatározását és magatartását eldöntötték. A királykérdés immár hónapok óta, úgy a mentelmi vita, mint az indemnitási javaslat tárgyalásának középponti tárgya volt, amelyet a szembenálló táborok igyekeztek részletes és tüzetes megvilágításban részesíteni, legtöbbször azoknak a megvilágításoknak és szenvedelmeknek förgeteges kirobbanásai közepette, amelyek a nemzetgyűlés pártjait és a magyar közvéleményt oly szomorú és végzetes belső meghasonlásba sodorták. Andrássy nem azon a felületen érintette meg ezt a kérdést, amelyen oly könnyű s bizonyos szempontból oly hálás és hasznos az ellentétek szikráit kicsiholni. Noha két órán keresztül csaknem kizárólag a király és a nemzetviszonyának legkényesebb és legtöbb félreértést és pártoskodást keltő vonatkozásaival foglalkozott, egész gondolatmenete és okfejtése mindvégig azoknak a magasabb elvi és történelempolitikai szempontoknak színvonalán mozgott, ahova sohasem csaphatnak fel az elfajult szenvedélyek lángjai s ahol nincsen szerepe és fontossága másnak, mint a nemzet és az ország érdekei higgadt mérlegelésének. Nem kívánunk foglalkozni e beszédnek sem retorikai méltatásával, sem politikai értékelésével, sem okoskodásának ellenőrzésével. Csupán arra szorítkozunk, hogy követni próbáljuk érveinek és szempontjainak menetrendjét, illetőleg e menetiránynak azokat a mozzanatait, amelyeknél — úgy véljük — okvetetten meg kell állapodnunk s amelyek alkalmas és tiszta fényjelzői annak a sötét komplexumnak amely a király hazatérése nyomán kerekedett. És ha Andrássy eme lényeges fejtegetéseit vizsgáljuk, akkor a következő három mozzanat domborodik ki a beszédnek finom reliefjéből: először annak a ténynek a megállapítása, hogy az októberi események előidézésében nagy része volt a király türelmetlenségének és izgatottságának; másodszor annak a külpolitikai helyzetnek új fényforrásokból való megvilágítása, amely Őfelsége hazatérése nyomán bontakozott; végül ésharmadszor azoknak az eshetőségeknek és körülményeknek iituálása, amelyek egy királyválasztás elmaradhatatlan következményei gyanánt kifejlődnek. Gratz Gusztávnak a királyi ügyész előtt tett vallomása már jelezte azt a lelkiállapotot, amelyben a száműzött király vergődött, aki ismételten hiába próbált érintkezést és összeköttetést keresni a felelős magyar kormánnyal, amely több izben is mereven és ridegen elzárkózott a király közeledő kísérletei elől. A kormány csak úgy és akkor is csak pillanatnyilag foglalkozott a király kívánságaival és javaslataival, ha bizonyos veszedelem sarkalta. A király, nem csupán az emigránsi lelkűlét törvényszerűségének, de a magyar kormány részéről tapasztalt bánásmódnak hatása alatt ideges lett és nyugtalan. Fészket vert agyában az a gyanú, hogy a magyar kormány habozása és kertelése mögött tulajdonképpen egy olyan államcsínynek, oly befejezett tények szándéka, illetve tűrése foglaltatik, amely az ő jogainak és igényeinek meghiúsítására és kinullázására irányulna. Ezt a kétséget és nyugtalanságot csak fokozta az a körülmény, hogy azok a tényezők, amelyek az illegitim királyság előkészítésében vezető szerepet vittek, a kormány legszűkebb és legbizalmasabb környezetéhez tartoztak, az a bizonyos fólhivatalos második államhatalom volt ez, amely nem egyszer rákényszerítette akaratát a hivatalos és felelős magyar kormányra is. Andrássy — mint mondotta — hiába próbált közvetíteni. Hiába óvta a királyt egy esetleges súlyos következményekkel járó elhamarkodott kísérlettől. Hogy eredményt érhessen el Harlemsteinben, ahhoz az volt szükséges, hogy eredményt érjen el idehaza s a kormányt rávegye a királykérdés sürgős rendezésére a jogfolytonosság alapján, a koronás király törvényes igényeinek elismertetésével. Augusztus eleje óta folyton tárgyalt és közvetített, s mire eredmény koszorúzta volna hálátlan erőfeszítéseit, mire végre-valahára kipréselte a kormányból a pécsi programot, már késő volt. A király a pécsi beszéd időpontjában már Sopronban volt, a lavina megindult. Jóllehet Andrássy hazafias lelkiismerete és homálytalan politikai ítélete visszaborzadt a király jogainak puccsszerű érvényesítésétől, mégis a koronás király mellé állott. Nem azért, — mint ma kifejtette, — mert esküje kötelezte. Hanem azért, mert tudatában volt ugyan a király hazatéréséből fakadó külpolitikai bonyodalmaknak, mindazáltal a kisántánt fenyegető magaviselete az ő meggyőződése szerint, korántsem eredményezett volna gyors rajtaütésszerű háborús konfliktust, amelytől különben a király épp úgy visszarettent, mint bárki polgára a csonka hazának. Andrássy megcáfolta a miniszterelnöknek azt a vélelmét, hogy a múlt év húsvétja és október vége között lefolyt időben Magyarország külpolitikai helyzete rosszallótan. Megállapította, hogy a Habsburg-restauráció ellen létesült rappallói egyezmény már akkor is megvolt, amikor a király első ízben tért vissza az ár- Tánciskolai esalék — A kertben várlak! Alkonylényben bunyó sugárnak Már ha utolsó lángja kilobban, Várlak titokban, Várlak a szálló éjjeli téllel, Hajadra omló rózsalevéllel, Vállamon, nyiló rózsafaággal, Sarkadon virággal, Roskadó térddel, földrevert szemmel, Kacajba futó nagy szerelemmel. De csak a fénye mondja szemednek: Ha vársz, hát jöttem. Szeress, szeretlek ! (— Ein-zwei-drei, eimzwei-drei. Könnyebben. f Lergefaben !) — Oppardón, térdemmel a térdéhez érjen! — — Csak gyere, várlak, Hópíbe sziraját víolavírágnak Mind terád szorosa hajadtól bokáig, Csókolom sokáig,5 csókolom tokáig s ahol csak érlel, Fonnyadó virágok, lilák és fehérek Hullnak, bulldogélnak, peregve szakadnak S violák helyébe* Violák helyébe — tűzrózsák fakadnak ... Mire az égen hajnali fény lesz, Ami virágod mind az enyém lesz — Oppardón, hoppardón! A lábára léptem, (— Hiu-zwei-drei. eln-zwei-drei. Könnyebben, [Lengébben |) . Miklós Jenő . ,—— # A zöld szemafor írta: Zsoldos László (Utánnyomás tilos) Süthényi Berta nem volt valami szépség, hanem azért kissé szabálytalan, hogy ne mondjam: zilált arcát igazán megnyerővé tudta tenni, mindenkihez nyájas, kedves és kellemes modorával. A fenyvesek alján meghúzódó fehér, vidéki városka fiatalsága szívesen is este bejáratos a Süthényi-házhoz, ahol esténkint pompás borocskát szopogattak Süthényi-mama nagyszerű főztje mellé, vacsora után pedig a vendégkoszoru néhány lányos családjával egyetemben bevonatának a szalonba zongorázni, meg dalolni. És ámbár a vendégségben lévő lányok közt határozottan Berta házikisaszszony volt a legcsúfabb, a fiatalemberek mégis ővele foglalkoztak legszívesebben. Minthogy ővele lehetett a legokosabban bolondságokat beszélni. (Mert okosan bolondozni: fiatalság, bolondul okoskodni: öregség.) A sok vendégeskedés nem is maradt eredménynélkül a lányos házban. A sok szép szóvirág közt egyszer csak döngicsélni kezdett a szerelem méhecskéje. Rászállt bizonyos Petkó János nevű fiatal vasúti hivatalnoknak a nyelvére, kiszitta belőle a szavak mezét, azután rákalandozott Berta njakára, és azt is megrabolta. A két fiatal pedig egyszer csak azun vette magát észre, hogy szerelmes lett egymásba. Petkó boldog volt, ha véletlenül megérinthette Bertának a kezét, a lány meg akkor zongorázott legszebben, fia négykezest játszhatott a jóképű barna vasutassal. Merthogy akkor együtt csalták ki a zongorából a hangot, és ujjaik futamaival mintha egybeolvadtak volna a billentyűsöm. A dologból senki sem csinált titkot, s a felvidéki városka kávésasztalainál már széltében beszéltek Petkó és iS Urhélyi Berta eljegyzéséről, amikor egyszerre csak váratlan eset jött közbe. Az történt ugyanis,hogy Berta egyik vasárnap délelőtt, amikor a zenés misére készült Petkóval, Budapestről rendelt új zubbonykát öltött magára. Ez meg nem lett volnabaj, csakhogy az uj zub-bonyen valami rikító szinű zöld hajtóka volt, és a fiatal vasutas, aki történetesen gyűlölt mindent, ami rikító, erre azt jegyezte meg a leánynak: — Nézze, Bertus, vegyen föl valami más blúzt. — Mel’t vegyek? — pillantott rá a másik a tükör előtt, ahol éppen igazgatta magát. — Csak, — dünnyögte a férfi .. . Tudja, az a zöld hajtóka nagyon , rikító. Berta nevetett. — Csak élénk, Jánoskám, csak élénk. Tudja, hogy ez Pestről jöttés direkt párisi •quodell ? — s mint akinek esze ágában sincs másik zubbonyt ölteni magára, nyugodtan készült az indulásra. A vasutas szemét azonban izgatta ez a rikító zöld. — Maga pedig egy . .. egy kisvárosi leány, — dünnyögte bosszúsan, — akinek nagyon fölösleges dolog ilyen párisi ízléstelenségeket venni magára. A lány főddé tekintettel válaszolt: — Ugyan már, édes Petkó szólt, maga sem tudta, ráiért, kissé dölyfösek, — ne robogjon nekem olyan mérgesen. Ez nem nyílt pálya és ez a zöld hajtóka nem szemafor. — És még nevetett is egyet melléje. Petkó elsápadt, úgy érezte, hogy kigúnyolták a foglalkozását, az életi pályáját, hivatását, amelyet pedig ő méltán tisztességesnek és deréknak tartott. ■— Eszerint nem veti le a blúzt? —kérdezte szinte fenyegető hangon. Es Berta (van az igy néha, hogy incselkedik velünk valami kis gonosz) széles mosolyra húzta szét a száját. — Ne — (h) em . . . Csak akkor kapott észbe, mmikor a templom irányában jobbra akart» fordulni a kapuból, a vőlegényjelöltje pedig egyet lépett balfelé s ridegen emelte meg előtte a kalapját.