Magyarság, 1924. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1924-01-01 / 1. szám
1924 január 1. kedd Előfizetési árak: Hegyes évre 10.000 korona. Egy hóra 10.000 korona* Egyes szám ára hétköznap 500 korona* Vasárnap 600 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztr. K. R Ára 600 korona Budapest, V. évf. 1. (900.) szánt Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőségi VII. kerület, Miksa-utca 8. szftm. Telefon:»József 68-901«József 68-91. Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefom József 68—92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Madách és a magyar sors írta: Márki Sándor Madách,, most száz esztendeje, olyan időben született, mikor Ausztria, mint új császárság, először intézett rohamot Magyarországnak tartomány gyanánt való beosztására. Világraszóló munkájának, Az ember tragédiájának eszméje, olyan időben fogamzott meg keblében, mikor a második roham következtében Magyarország öt külön tartomány gyanánt volt beolvasztva az ausztriai császárság testébe; olyan időben halt meg, amikor még csak foglalkoztak azzal a gondolattal, ami csupán három esztendő múltán valósult meg, hogy Magyarország ne külön, hanem mint az osztrákmagyar monarchia egyik tagja jelenjék meg a külfölddel szemben, és centennáriumát olyan időben ünnepeljük, amikor az ország ismét öt darabra széthasogatva, szomszédainak zsákmányul odadobva, nőként a hóval födött venyige, várja ájulását, a mi ennek a százesztendős delemnek történetéből akár I.Adáchnak, akár pedig magának a hazának életére tartozik, azzal manap az érettségi vizsgálatokon egyrészt az irodalom, másrészt a haza történetében minden magyar ifjú be tud számolni. Tapasztaltam, hiszen mint tanár vagy biztos körülbelül 50—60 érettségi vizsgálaton hallgattam vagy vezettem a feleleteket. De akkor, amikor idestova 52 esztendeje, én magam tettem érettségi vizsgálatot, Madáchról még szó sem volt. Pedig Arany János már valami 10—11 esztendeje, mint egyenlőrangú költőtársát mutatta be a Kisaludy-Társaságban, főművét, Az ember tragédiáját, az irodalom barátainak egy kis csoportja lelkendezve és lelkesedve olvasta, magát a költőt pedig elsiratták. Az Akadémiában is emlékbeszédet olvastak fel róla, de Toldy Ferencnek, a magyar irodalom kincstartójának a mi akkori iskoláinkban is használt Irodalomtörténete és Olvasókönyve még a nevét sem ejtette ki Madáchnak, azt tehát tőlünk sem kérdezték az érettségi vizsgálaton. Mi, diákok, mégis sokkal többet tudunk róla, mint akárhány más íróról, akiről felelnünk kellett. Pozsonyban volt egy kis írott lapunk, melyet én szerkesztettem s amelyet tanulótársaim írtak tele; pl. Emődy Miklós, Telbisz Károly, Gáspár Imre, Pálffy Miklós gr., Reviczky Gyula, Pápffy Ignác stb. Az 1871. évi augusztusi számokban Telbisz Károly tanulmányt írt Az ember tragédiájávól. Másoknál talán többet beszélhetnék arról, mivolt akkor Telbisz Károly; mi lett ezután, arról Temesvár kövei beszélnek, s az a nehéz sóhajtás, mely a délmagyarországiak ajakát elhagyja, valahányszor öt év előtt durván megakasztott munkájára gondolnak és tekintenek. Temesvári sírjára teszek koszorút, mikor Madáchra akkor halmozott szóvirágaiból néhány szálat kiszakitok. Mindenekelőttszembeszállt az akkor még szintén natal Asbóth Jánossal, ki szerint az olyan színműnek, amelynek nincs színpadi története, jogosultsága sincs. Telbisz elismerte, hogy Az ember tragédiájának színpadi történetét megírni nem lehet (hiszen akkor még nem alakították át előadásra), de meg volt győződve róla, hogy így is remekmű az. Utóbb hányszor tapsolt neki a temesvári szép színházban, mely az ő buzgólkodása következtében épült fel! Olyan büszke volt már diákkorában is Madách művére, mint a németek a Faustra, és szégyenkezett, hogy a Faustot mégis jobban ismerjük, mint Az ember tragédiáját. Elhamarkodottnak tartotta Asbóth másik állítását is, hogy nincs a költészetnek olyan faja, mely a drámai költeménynél mostohább bánásmódban részesülne. Ezzel szemben azt kérdezte, mi szerzett hát Goethének nagyobb hírnevet: többi színműve-e, vagy Faustja? Joggal kérdezte Telbisz, a VII. osztály tanulója, mi egyéb tette Madáchot halhatatlanná, mint ez a drámai költeménye? Olyan kérdés, mely azóta, teljes félszázad alatt, közhellyé lett, de egyúttal olyan kérdés, amely akkor még fiatalos elsietésnek látszhatott. Elhitte Bérczy Károlynak, az akadémiai emlékbeszéd elmondójának, hogy Az ember tragédiája. Madách lelkének olyan kifolyása, melyet meg kellett írnia, ha Faustot sohasem olvassa, ha Faust sohasem születik is. Telbisz hozzátette, hogy Madách műve Faust nélkülalkalmasint másképpen született volna meg, nem alapeszméje, de kidolgozása módjában. A mű tartalmának megesimertetésében eszes és szellemes burászómat nem követem; új dolog volt az akkor reánk nézve, kik az iskolában nem tanultak; ismert dolog a mostaniakra nézve, akik könyvből olvassák, színpadon látják, kézikönyvükből tanulják az egészet. Világtörténelmet tanulnak vele; olyan történetfilozófiát, melynél jobban semmiféle más történelem nem hat reájuk. Összehasonlíthatják a legrégibb magyar nyelvű világtörténelmet, Székely István krónikáját ezzel a legszebb Magyar világtörténelélmel, Madách drámai költeményével. A kettőt egymástól teljes háromszáz esztendő és egy egész világnézlet választja el. Amaz az események száraz följegyzése, emen azoknak mesteri csoportosítása és kiszinezése, eszmei magaslatra emelése. Síig azonban Székely Felvidéki Köstok A nap lovagja Páncélján csorba nem esett meg, borsát a gyengével megosztja. Nem lepte be a bánatrozsda, Hogy eltakarja szárnyas lelkét. Gyermek maradt hervasztó télben S míg másokat vágy itt feledni, “..Arpan 6 — jövőt jelenti Lassú hullása, halk beszédben. Forrást keres kopár szirt alján, Gyönyörködik a délibábban S ha eltűnik — nincs zokszó ajkán. Testvérek ők a pusztaságban. A színt, a fényt a napló kapta, Amelynek ő is hű lovagja. A győzelnek magyarra Zengő vizek hiába hívják. Tudja jól, a víz alatt Szirtek repesztik meg hajóját. Az álmok ködét messze űzte; Bizton tekint a tiszta légbe. Ami fény — lidérceknek fénye, Nem tétováz — kapát ragad, Öregje, ifja furfarag; Jövőt épít fel munkás karja. Zárt ajka tettet rejteget , arca örök egykedvűség, Ha sújt vagy áld a színes ég.. Tud gyűlölni — szeretni jobban, Am karja mindig mozdulatlan, Csak meghódít, de meg nem öl. Fehér asztal, boros pohár , Mellett még egy-két régi árny Próbálja fel a múltak kedvét. Aztán, mint falon az üveg Az őértük is szétpereg ... S a tűnt varázsa, holt halomra Edzett erővel, szótalan Föllép a győzelmek magyarja. Tamás Lajos Viharos tavasszal A föld még mindig félhalott* nagy fagy. [falánkja volt a mélnek: szivén szúrt termő televényt, embert, folyót, [fát, réteket ... Mély volt a szúrás: a rügyek, remények, [méhek félve-félnek s csak lassan jönnek, bár az ég szúrja és [az Ur arany órája is fel-feltünik felhők között s tavaszt [kítyeg! Hiába minden Rémeket vihatzanak a [fellegere. Ha egy-egy szívből egy naiv, színes pillangó [fellebeg, választhat, hogy virág helyett szuronyra [vagy tövisre szálljon. A fűzfavesszők kérge is hiába rejt friss [füttyeket, mert nincs ki vágjon furulyát s nótázzon [a bimbótlan tájon ... Ti árva, özvegy milliók, ti emberek, ti fák, [ti, rétek, hadd súgjak nektek valamit: a tavasz titka [a mosolygás! A Tél akkor zúdult reánk, mikor kitört [a Káin-vétek s a földről eltűnt a mosoly. Ti árva, özvegy [milliók, kezdjünk kacagni dalt, rügyet; s jönnek [tavasz-ribilliók ■ S én áthaitok a folyók s a csermelyek [vidám vizének : hurrá, vizek, rohanjatok, forgassatok nagy [turbinákat, a Fájdalom szent malmait hajtsátok, mint [egy zugó ének, őröljetek a tragikus ember számára örömet: adjon testvérnek parolát s az Istenségnek a szép imákat! Mécs László Madárba, madárba... Irta: Szilárd János (Utánnyomás tilos) Augusztus középére a Szeleuga partján megsápadt a nyírfa, alatta ólmos lett a víz, a messzeségben ködeit ziháltak a beteg mezők és meghűvösödtek a szibériai éjszakák. Az égről tmlavány csillagok szemlélték az idő fordulását és mintha trikóba néztek volna a rengeteg pusztaság barna estéjében: az égen kipirkadó tüzek alatt itt is, ott is fellobogott a rőzsaláng! A Szelenga partján halászok lakták, a legelőkön a pásztorok, az erdők tisztásain a favágók, a mocsarakban a bolygó lidérc s a fogolytábor kapuja előtt a kozákok. Mert a kozák csak akkor lát jól, ám a tűzbe bámul. Ilyenkor Szibériában is meglátja a dommnenti mezők dús fütelgerét, ahol kipányvázott lovak árnyai imbolyognak _az alkonyi homályban s ahol egy fakalyiba _ előtti asszonyok, lányok és gyerekek néznek a tűzbe és keresik a férfiak messzeszakadt útját. Az asszonyok sóhajtoznak, a gyerekek elszundikálnak, a lányok meg valami szomorú, nagyon szomorú nótába kezdenek, halkan, vontatottan, miátyotos hangon, mint a szellő a nádban, vagy mint ez a sovány és beteges Szabó János Leit, milyen szürke és rövid nevük van ezeknek a, fogoly magyaroknak), igazakban Woenno Plenni* Iván, áld mióta fogoly, mindig csak dalul. — Iván! — kiáltott Lebediew Ivanovics Gregor, a legszálasabb kozák. Iván, aki a tisztül tisztes távolban ücsörgött, elhallgatott. — Ide gyere, Iván! — intett Gregor. Ivan odament. Rongyos volt és sovány volt és úgy imbolygott mögöttte az árnyék, hogy Gregor azt hitte, tántorog. — Ülj le, Ivan! Szabó János, igazabban Viocrint elenni Ivan, keresztbe rakta a lábát és engedelmesen beült a kozákok közé. Az egyik cigarettára való madárkát adott neki, a másik tréfásan a hátára vert, gyáán mindössze az történt, hogy eggyel többért hallgattak és bámultak a tűzbe. Fölöttük hunyorogtak a csillagok, alattuk neszett a föld és a nagy csendességbe belezsongtak a Szelenga hátán vergődő habok. — Ivan! — szólalt föl Gregor. — Mi az, bátyuska? — Ivan, mért nem énekelsz? . Ivan féloldalra hajtotta afejét — Úgysem értitek. — mondta. — Énekeld oroszul! — vélekedett Gregor. — Tanult ember vagy, odahaza kántor voltál!... Iván fanyaron maga elé nevetett. Aztán benyúlt a zsebébe, ceruzát és papírt vett elő, egy kicsit összeráncolta a homlokát, egy kicsit elhomályosodtak a szemei, majd a papíron fekete barázdákat szántott a szerszám hegye s mire Vaszilij uj rő* 1Voenno plenis hadifosorj-