Magyarság, 1933. május (14. évfolyam, 98-122. szám)
1933-05-25 / 118. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294—31, 294—32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129 . MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP BUDAPEST, 1933 MÁJUS 25. CSÜTÖRTÖK XIV. ÉVFOLYAM, 118. (3665.) SZÁM 5. Egy Jókai-hős írta: Milotay István " Valamikor szegény Justh Gyula Reviczky utcai otthonában sokszor megálltam egy halvány, régi fotográfia előtt. Egy szőke, magashomlokú fiatalember képe volt ez, mélyen bent ülő, kicsit keserű, kicsit szomorú szemei, arisztokratikus orra, selymes krisztus-szakálla s a szellemiségtől átvilágított finom, éles vonásai egy korán megtört, tragikus élet , egy korán abbamaradt tragikus művészi erőfeszítés jegyeit hordozták magukon. A magyar pártpolitikai harcok akkori őrjítő zűrzavarában, szinte fizikaidulakodásai közben, mialatt szenzációra dühös újságírók ostromolták a kiskaput, Justh Gyula egy-egy negyedórára fölelevenítette ennek a tragédiának megható emlékeit. Gálos Magda francia könyve ’(Sigismund Justh et Paris. Kiadta a pécsi tudományegyetem francia intézete.) a magyar irodalomtörténet régi tartozását rója le Justh Zsigmond iránt, egy érdekes élet és egy érdekes kor hátterét ,vetítve az ő írói munkássága mögé. Justh Zsigmondról annyit tudnak a magyar lexikonok, hogy a nyolcvanaskilencvenes évek magyar irodalmi mozgalmainak szép ígéretei közé tartozott, hogy hátramaradt munkái egy finom, önmagával küzdő tehetség eredetiségét jelzik, amelyben a nagy európai műveltség és a magyarsághoz való mélységes ragaszkodás egyesültek s amelynek, a Reviczky Gyuláéhoz hasonlóan, a tüdővész vetett véget küzdelmeivel és ambícióival együtt. Justh Zsigmond, csakugyan érdekes ember volt, érdekes gyermeke egy kornak és egy társadalmi osztálynak. Élete és munkássága tele megható, sőt megrázó mozzanatokkal s koporsóját túlélő tanulságokkal. Gálos Magda könyve a kegyeletes tartozáson túl azt a célt is szolgálja, hogy fölelevenítse a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar—francia irodalmi és művészi kapcsolatait, amelyek döntő hatással voltak Justh egyéniségére és egész munkásságára. Mint előkelő, gazdag fiatalember került ki Párisba, hogy a zürichi egyetem után ott folytassa tanulmányait, Munkácsy Mihályék híres szalonjában s arisztokrata magyar barátai révén csakhamar ismeretségbe és összeköttetésbe került az akkori Páris leghíresebb tudományos és irodalmi kitűnőségeivel. Hallgatta Taine előadásait, aki később Emile Faguet-vel együtt meleg szeretettel kísérte és méltatta francia nyelvű irodalmi és kritikai munkásságát s magyarból franciára fordított önálló műveit. Rajtuk kívül közeli barátság fűzte Justhot Goppéehez, Alfonz Daudet-hez, Anatole France-hoz, Sully Prudhommehoz, kedveltje lett a francia arisztokrácia, a Faubourg St. Germain legelőkelőbb szalonjainak, amelyek Rohan és d‘Uzés hercegnő palotájának falai közé gyűjtöttek minden ismert nevet és nagyságot. De Luynes hercegnő ez ismeretségek nyomán eljön Magyarországra , és meglátogatja Justhot szenttornyai kúriájában, munkáit csakhamar a legelőkelőbb francia revük ismertetik, részt vesz Az ember tragédiájának francia átültetésében s válogatott magyar balladák francia kiadásában. Eleinte erősen érzik rajta Taine és különösen Paul Bourget és az akkori francia modemek hatása. Tanulmányaiban, regényeiben az arisztokratikus nagyvilági élet témái jelennek meg, egy kozmopolita, kissé szenvelgő, finomkodó irodalom termékei. Aztán vele is az történik, ami száz évvel előbb Bessenyey Györggyel Bécsben. A nagyvilági élet s a divatos európai szellemi és művészi áramlatok sodrában, hazájától távol, magyarságára eszmél és magyar művészi hivatására. A magyar vezető társadalmi rétegek, a magyar arisztokrácia felületes, ragyogó külsőséges életmódja mögött megérzi egy nagy hanyatlás jeleit s keresni kezdi mélyreható, finom ösztönnel a letűnő osztályok helyett a magyarság jövőjének új erkölcsi és szellemi biztosítékait. Közben Budapesten megpróbálkozik vele, hogy maga köré gyűjtse a magyar arisztokrata fiatalság akkori szinet-javát, hogy rávigye őket a politikai, szociális és irodalmi mozgalmak iránt való intenzivebb érdeklődésre s fölkeltse bennük egy magasabb szellemi élet s Széchenyiéhez hasonlóan egy felelősségteljes társadalmi hivatás érzetét. Ugyanilyen céloktól vezettetve, megpróbálkozik egy nagy magyar folyóirat megindításával, amelynek munkatársai közé akarja vonni Mednyánszky Lászlót, a festőt, Baksay Sándort, Zichy Mihályt, Szabolcska Mihályt, Czótbel Istvánt és másokat. „A puszta könyveiben, melyet a magyar és a francia kritika is nagy elismeréssel fogad, már egész érdeklődésével a magyar népélet felé fordul, hogy Gányó Julcsa című regényében aztán ezt a szociális és vallási mozgalmaktól megrendített paraszttársadalmat s ennek hőseit tegye műve központjává. Justh Zsigmond az első, aki a nazarénus-szocialista alföldi parasztság alakjait, ezek lelki világát a szeretettől átfűtött naturalizmus színeivel irodalmi témává avatja, hogy fölfedje bennük, mint Faguet megjegyezte, a magyar tolsztojanizmus egész különös világát. Amint betegsége előrehalad, szinte abban a mértékben nő vonzódása és szeretete a magyar föld s a magyar parasztság iránt, ő, akit a párisi szalonokban a tenyerükön hordoznak, aki beutazza közben, betegségére gyógyulást keresve, Egyiptomot, Törökországot, Algériát, Tuniszt, Marokkót, eljut Lahoren túl India belsejébe, miután már előbb sokat időzött Angliában és Németországban, otthon, szenttornyai kúriájában, olyan csodálatos közelségbe kerül az alföldi néppel, mint egy Jókai-regényhős. Magáévé teszi nemcsak összességében, de szinte egyénenként, külön-külön a falu lakosainak minden gondját, baját. Ezek olyan szeretettel és ragaszkodással vannak iránta, hogy mikor az inasa meghal, összegyűlnek egymás között, megjelennek nála és fölszólítják, hogy válasszon közülök új inast maga mellé, válassza azt, akit akar, mindnyájan készek elkísérni és mellette maradni, mindenütt, akármerre visz az útja, hogy gyógyulásában ápolják és segítsék. Akit aztán kiválaszt közülök, az István inas, csakugyan úgy kiséri, mint egy odaadó, hűséges árnyék. Róla írja egyik levelében: „Úgy állt mellettem, úgy vigyázott rám, mintha érezte volna, hogy távol a magyar földtől, az ő személyében testesül meg számomra az egész magyar nép, amelyet annyira imádok.“ Ezekről az emberekről írja egyik könyvében: „Nézd az Alföldet és nézd a földet túró népet. Az övék a magyar jövő, ők az igazi magyarok érzéseikben, lábukkal mélyen az anyaföldbe gyökerezve, magasba néző tekintetükkel. A magyar parasztban a ka- .................. 1 . A filemilék védelmében Írta: Szilárd János Már apró gyerekkoromban megtanítottak arra hogy vannak madarak, amiknek a fészkét kötelesség és ismét vannak madarak, amiknek a fészkét gyalázat kiszedni. Házunkban a fészektani tanszék nyilvános rendes professzora előadója Bódog bácsi volt, az öreg kertész, az egyetlen és legszorgalmasabb hallgatója én s a tanterem, ahol ezek a fészektudományi előadások elhangzottak, az üvegház. Igen, itt tartotta meg az óráit Bódog bácsi a fészekisméből akkora tudományos lelkesedéssel, hogy ha a szarkák, a karvalyok, a héják és az egyéb becstelen szárnyas férgek fejezetéhez érkeztünk, a vén professzor mindig leejtett egy-egy muskátlicserepet izgalmában, viszont a cinkék, pipiskék és pintyőkék alosztályának a taglalását sohasem tudta megkezdeni anélkül, hogy a bütykösből — melyet állandóan a zsebében hordott — mélyen elérzékenyülve nagyot ne húzott volna, így ismerkedtem meg aztán a filomilével is. Ott a szelázsin. A muskátlik között. Ahonnan a fészektudományi előadásokat szájtátva figyeltem. És vesékig megrendültem, amikor az agg természettudós a maszatos öklét az égre emelve, átkot szórt mindazokra az elvetemült fattyujára, akik a cinkék, a pipiskék, a pintyőkék és a filemilék fészkéhez hozzányúlnak, viszont könnyezni kezdtem a meghatottságtól, ha az igazságos Isten áldását kérte azokra a drága, jó gyerekekre, akik felkutatják, madzagra fűzik és nekik elhozzák a szarkák, a karvalyok és a héják tojásait. ‘ Bódog bácsi a filemisének egy egész napot szentelt. Soha még akkora átkokat nem hallottam és soha még akkora elérzékenyült kortyokat nem láttam, mint ennél a fejezetnél. És még ma is fülemben csengenek az ősz professzor záró szavai, amidőn a kerti után s a téli alkonyban hazafelé tántorogván, Petőfi Sándort idézte, aki Péter Pál napján egy egész verset írt a filemiséhez, mondván, hogy jobbról is nekem fütyül és balról is nekem fütyül, persze csak akkor, ha a kötélre való zsivány kölykök nem szedik ki a fészkét, appardon — mondá ekkor Bódog bácsi s irodalmi ismereteit a bütykösből újabb korttyal felfrissítvén, ama gyanújának adott kifejezést, hogy ezt a verset alighanem Arany János írta Petőfi Zoltánkához, hogy hallod-e, Zoli te, jer ide ... mégpedig minden valószínűség szerint „Ürge“ címmel. A professzor úr ugyanis roppantul büszke volt rá, hogy ő nemcsak olyan félmüveit sarlatán, mert ő három egész osztályt kivégzett a selmeci líceumban s ezt soha sem mulasztotta el fitogtatni. Ilyképpen az ürgéhez, illetőleg a gerinces emlősök fejezetéhez érkezvén, Bódog bácsi azonnal rátért a macskára, mint a filemile fészkek hírhedt és rettegett haramiájára s miközben megfogódzott a kilincsben — mert már ott álltunk a csöndes hóesésben, a kertészház előtt — lelkének egész felháborodásával hozzám fordult s nagyot kiáltott: — Dögöljön meg minden macska!.. ... Nos, aztán kitavaszodott. Virágba borult a kert, meglombosodtak a fák, a lombok közé az első filemilék is megérkeztek és fészket raktak és a professzor úr már nem ért rá, hogy nekem fészektudományi előadásokat tartson, mert a virágágyakban gyomlált reggeltől estig és könyökig maszatosan. De hogy jó tanítványa voltam , hogy a téli oktatások ott az üvegház bágyadt napsugarában nem múltak el fölöttem nyomtalanul, azt leginkább bizonyították a filomilék érintetlen fészkei, na és az a legmélyebb meggyőződésem, hogy minden macskának egy, de nagyon sürgős kötelessége van: megdögleni. Ja! Hogy el ne felejtsem. Karácsonyra flóbertpuskát kaptam. Igazit. Durrant és magja is volt. Erről már februárban meggyőződtem, amikor a kocsisok cirmosát célbavettem és a fülén egy takaros kis lyukat csináltam. Félt is tőlem, de úgy, hogy pillanat alatt a legmagasabb fa tetején volt, ha megpillantott. Én tehát, birtokában e rettentő fegyvernek, elhatároztam, hogy hatalmamat a filemile-béke és nyugalom szolgálatába fogom állítani. És jaj minden macskának, mely az orgonabokrok és az ezüstfenyő vidékén mutatkozik. Úgy az egyikre, mint a másikra pompás kilátás nyílt részben a hálószoba ablakából, részben a lugasból, a padlásról pedig a filemilefészkek legbensőbb családi életébe isalkalmam volt bepillantani. Kivált akkor, amidőn az apró tojásokból a pelyhes fiókák is kikeltek és én elloptam az édesapám látcsövét. A védelmi berendezés, mondhatnám, tökéletes volt s én akkora lelkiismerettel végeztem az őrszolgálatot, hogy ha a holdvilágos éjszakákon — amidőn a kertünk csak úgy zengett a filemileszótól — valamelyik boldog filemile-apa hirtelen félbeszakította a trilláját és elhallgatott, szüleim arra ébredtek, hogy valaki meztelen talpakkal végigszalad a sötét szobán, felrántja az ablakot és kidurrant rajta. Emlékszem, az utolsó ilyen riasztó lövés valóban nagy riadalommal járt, mert megfeledkeztem róla, hogy aznap tették fel az ablakra a szúnyoghálót, mely a lövés tüzétől lángra kapott és majd felgyújtotta az egész házat. Az esedékes és jól megérdemelt atyai ütlegek azonban pillantig sem ingattak meg abban az elhatározásomban, hogy ha már az éjszakai őrszolgálatról fájó szívvel le is kell mondanom, de annál nagyobb odaadással védelmezem a filemiléimet nappal. Most már igazán nem emlékszem, hogy csatározásaim közepette hány macska menekült lyukas fül-, lel a hadszíntérről, de hogy a környéken még a kutyák is mind megsántultak, arra ma is pirulva gondolok. A professzor úr persze mindezt látta, figyelte és gyomlálás közben a bütyköséből nagyokat húzva, hallgatólagosan, de sugárzó arccal jóváhagyta, sohasem mulasztván el, hogy a macskáknak egy-egy hangosabb jajveszékelését cseresznyével és eperrel jutalmazza. Ilyenkor barackot is nyomott a fejemre és büszkén igy szólt: — Csak a fejébe bele a bestiának!... őszintén szólva, engem már kimondhatatlanul bosszantott, hogy Bódog bácsi folyton arra uszít, hogy csak a fejébe bele a bestiának és én a macskáknak mindig és következetesen csak a fülét találom el. Volt olyan elszánt kandúr a faluban, amely a fülén már három lyukkal fizetett rá a vakmerőségére, olyan is akadt, amelyiknek mind a két fülét egyszerre átlőttem, de még sohasem adatott meg nekem az a nagy és diadalmas öröm, hogy egy jól irányzott fejlövéssel a macskát végérvényesen leterítsem és a farkánál húzva, győzelmei ordítással vigyem a professzor úr elé. Mondom, őszintén és mélyen el voltam keseredve. Míg aztán ... Míg aztán egy szép napon a lugasban arra lettem figyelmes, hogy az ezüstfenyőn — de halkan, mint a kísértet és alattomosan, mint a kígyó — egy tigrisszőrű macska sompolyog, mászik, kúszik, aztán meglapul, a farkát kéjelegve Ára 24 fillér