Magyarság, 1936. október (17. évfolyam, 224-250. szám)
1936-10-25 / 245. szám
1038 október 25. vasárnap Bísssaass© Torök Sándor: Riport az illúzióról Világért se kicsúfolni akarom a vándorszínészeket azzal, hogy elmondom itt őket, sőt hódolattal szeretnék meghajolni előttük. Valamelyes dicsfényt szeretnék köréje vonni — nem a vándorszínészek, hanem a vándorszínesség köré. A pesti ember és a vidéki városi ember is — jóformán nem tudja, hogy ez még van. Vándorszínész. Archaizáló nyelvezetű visszaemlékezésekben olvassák, hogy: amikor ez, meg amaz a társulat igy meg amúgy „ekhós szekéren járta az országutakat..— s ebből olyan színezete van a dolognak, mintha ma már nem járnák az utakat. Pedig járják. Legfeljebb nem ekhósszekéren utaznak, hanem a vicinálisok harmadik osztályán. Jó esetben. Rossz esetben azonban gyalog is és szivesség-szekéren. De a szellem, gondolom, még ma is ugyanaz közöttük, az életmód is keveset változott és a játék játék maradt. A játék lelke pedig micsoda volna? Illúziókat adni — elhitetni. A színpadi szobának csak három fala van. S ha beülök a nézőtérre, az író a színészeken keresztül valamelyes révületbe kell ringasson, hogy elhigyjem neki, ami pedig itt a három fallal határolt lehetetlen síkon előttem történik, az mind igaz, az maga az élet. Vagy még több annál a játék. Háromszáz ember helyett nyolc A városok kőszínházaiban hatalmas személyzet — s micsoda apparátusok — vigyáznak arra, hogy a közönség ki ne zökkenhessen, hogy a játék — furcsa, de így van —, a játék hitelét ne veszíthesse. Sehol egyetlen, ponton se. Hosszadalmas volna itt felsorolni — bár talán nem érdektelen —, hogy mi mindene van egy nagy színháznak erre a célra. Ehelyett inkább azt mondom el röviden, hogy mi mindene nincs egy ilyen nyolc-tíztagú vándortársulatnak, amilyenről szólni akarok, hát semmijük sínes. És ők ezzel a semmivel egy nyári estén egy baranyai falu kocsmájában a szájtáti publikum elé varázsolták a szemem láttára és fülem hallatára például a Mosoly országát. Amit a budapesti Operaházban — a technikai személyzetet nem is számítva — gondolom, valami háromszáz ember énekel, muzsikál és játszik el, azt ők a kocsmaszobában végigcsinálják nyolcan vagy tizenegy harmónium kíséretével. Naiv dolog volna a két előadást összehasonlítani — pontosabban a két „produkció“-t. De a két eredményt, a nézőtéri hangulatot bátran össze lehet hasonlítani. Ittis volt taps, volt nevelés, ■sőt volt sirás is. Amott háromszáz embert visz magával mondjuk, kétezer másik embert, itt nyolcan visznek magukkal másik negyvenet bizonyos szépségekbe, elfeledkezésbe, révületbe —- szóval illúziót adnak. S ha egy előadásukat megpróbálom végigkísérni, egyformán figyelve a színpadot és a nézőteret is, akkor az elismerést nekik kell adnom. Mert ők igazán a semmiből hoznak mindent, a rájuk feledkező nénik és bácsik elé, díszlet, bútor, kellékek, világítási effektusok nélkül kell megteremtsék azt a feszültséget, ami a nézővel elfeledteli a hiányzó negyedik falatok tehát a legtisztább színházat adják — a legigazabb játékot. A direktor személyesen elsőt csönget, egy kis báránycsengővel. Áll az ivó ajtajában az asztalnál, anely a pénztárt jelenti és csönget Az asztalnál a felesége ül és szedi a krajcárokat. Ám mire idáig elérkezünk, — s hol van még a harmadik csöngetés! — egész sora zajlik le az illúzióromboló jeleneteknek, amivel aztán meg kell birkózniok, mire színpadra lépnek. Királyok és hercegnők Például korán reggel láttam a direktort, amint a hősszerelmessel tejért mentek. Tudom, hogy a gazda, aki a tejet adja nekikestére itt ül a színházban tiszteletjegyével. De az este, ó, az este más! Estére el kell hinnünk nekik — akiket faltunk kannát lóbálva ballagni a porban — estére el kell hinnünk a két ágrólszakadtról, hogy az egyik öreg uralkodó, aki népe és lánya boldogsága között hánytorog és összeroskad a kétségek miatt, mig a másikat herceg Hatfahidy-Pottersteinnak hívják, tegnapelőtt kétszázötvenezer frankot veszített Montekarlóban, saját repülőgépén érkezett ide és Millefleur nevű kis hófehér yachtja megsérült a korfui öbölben. Ám ő mindezzel nem törődik, őt lángoló szerelme hajtotta ide a királyi udvar közelébe, ahol amott a pálmasorban sétál a kényes kis hercegnő , aki az imént szedte be a krajcárokat. Fején nincs korona a kis hercegnőnek, karján, nyakán, vagy homlokán nem csillognak ékszerek, selymek és bársonyok sem takarják testét — délelőtt a házigazdánkhoz jött át négy tojásért — semmi külső jel nem mutatja, csak egyszerűen el kell hinni, hogy ő hercegnő. Mintegy becsületszóra. S a közönség elhiszi. Elvégre vagy játszunk, vagy nem játszunk. Ha játszunk, akkor ő hercegnő. Hát játsszunk. Az egész előadás, ha rendes kőszínházban adódna, végig egyetlen nagy kalamitás. Csupa olyasmi történik, amikből ha csak egy is előfordulna egy budapesti színházban, talán botrány lenne belőle és le kellene engedni a függönyt. Mikor a pár műsorban találkoznak a kis hercegnő és a herceg, vidáman behallatszik a kuglizóból, hogy valamelyik bányászlegény kilencet vágott egy csapásra. Behallatszik és mégsem hallatszik be. Nem tartozik a meséhez, tehát nem veszi tudomásul senki. Itt most szerelem van. Ami ezen kívül történik, nem számít. Nem számít az sem, hogy mire a harmadik csengetésig elérkeztünk a direktor és direktorné, akik talán mondanom sem kell szegélyes uralkodói és hercegnői díszükben állottak már a pénztárasztalnál, kimaszkírozva, mire elkezdődne a játék, kiderül, hogy kicsit várnunk kell, mert egy elengedhetetlen kellék — egy hegedű — hiányzik. Kölcsönkérték valahonnan, de az illető nem hozta még el. Ez roppant egyszerűen és közvetlenül derül ki. A direktor kijön a függöny elé és bejelenti, hogy még nincs itt a hegedű, várjunk egy kicsit. Várunk, öt perc múlva megérkezik a hegedű, s egy szárnysegédfélének öltözött művész ugyancsak a szemünk láttába félrehúzza a függönyt. Azután, mivel még nincs dolga a színpadon, lejön a nézőtérre, mert az álomásfőnök fia intett neki, hogy jó volna kinyitni az ablakot, nagyon meleg van. A szárnysegéd kinyitja az ablakot, aztán felmegy a színpadra és Terepéhez híven jelenti gr agg uralkodónak, hogy a hercegnő őfensége nem hajlandó belemenni a szíve ellenére való frigybe Ha kell a súgó is játszik Elkésve érkezik most a bulgár kertész, aki a társulat főzelékszükségletét szállítja —, megkérdi egy nénitől, mi történt eddig és aztán leül. A csudák hangulata elfogja és fél perc múlva fekete hüvelykujja már a szájában van, úgy lesi, hogy már most mi történik itt az uralkodócsaládban. Folyik a játék. Rendre már én is csak ha nagyon figyelek, akkor veszem észre, hogy például telefon nincs, ebből kifolyólag nem is csöngethet és végszóra mégis telefonálnak. Hopp, a telefon! — mondja a szárnysegéd, s füléhez emeli a semmit és lebonyolítja a darab szerinti fontos beszélgetést. Mindezekhez még a szárnysegéd azt a meghatározhatatlan szinü kimonófélét hordja díszöltönynek, ami tegnapelőtt mint nevezetes „sárga kabát“ szerepelt a Mosoly országa címü operettben és tegnap a Gürl Babában viselte a budai basa. Ma ez a szörnysegédi díszruha. S amint a játék bonyolódik, úgy hovatovább eltűnnek, kisimulnak ezek a zökkenők. Ki törődik azzal, hogy sugolyuk nem lévén az öreg súgó néni egyszerűen álldogál a baloldalon, két deszka között. Kilátszik a cipője, kilátszik szegénykének a hasa is és mindenekfelett kilátszik kezében a súgópéldány. Mindez nem baj, mert hiszen ha arra kerül a sor, akkor úgy is átadja a füzetet valamelyik művész úrnak, akinek éppen nincs dolga a színpadon, s ő álló helyéből belép a színpadra , mint udvarhölgy. Azután ha elmondta az udvarhölgy szerepét, visszamegy súgni. Körülbelül ugyanaz, mintha mondjuk, egy pesti színházban a súgó egyszerre csak kibújna a lyukból, elszavalná a mondókáját és visszaereszkedne súgni. Itt azonban ez nem feltűnő. Ezen a színpadon nincsen éjszaka és nincsen nappal, nincsenek hajnalok és nem alkonyodik soha. Két villanykörte áll kukkra a függöny fölött és a szemünkbe süt. Inkább csak az egyik sírt a szemünkbe, a másikra újságpapírt ragasztottak. És mégis alkonyocsik és mégis besötétedik és mégis dereng a hajnal — mert ők azt mondják és mi azért ülünk itt, hogy elhigyjük, amit mondanak. A primadonna azt mondja például: „Azonnal kedves herceg, csak még át kell öltöznöm az estélyhez...— s kilibben és visszalibben ugyanabban a ruhában, karján egy ütöttkopott Hubertus-kabáttal. Átöltözött. A játék mehet tovább. Minden színháznál szabály az, hogy a darabban szereplő színész közben nem mutatkozhatik — teszem a szünetben — a közönség előtt, s aki az első felvonásban végzett, az nem ülhet be a nézőtérre, így őrzik az illúzióinkat. Ne lássuk az iménti királyokat és koldusokat, bírákat és gyilkosokat, ne lássuk azokat, akiknek az imént elhittük, hogy szerelmes kislányok, féltékeny férjek, hősök, ne lássuk őket civilben. Itt senkit nem zavar az, hogy felvonásközi szünetben a hercegkisasszony leereszkedik a nép közé, sőt cukrot árul. Az. uralkodó maga is megjelenik közöttünk, s fia megkínálják, rágyújt egy Leventére. Azután ismét csönget a kis báránycsöngővel, a cigarettát gondosan eloltja és zsebrevágja — mert hiszen több szünet, mint cigaretta — s aztán visszamennek a színpadra uralkodónak és hercegnőnek. Akik az imént cukrot árultak és a nehéz gazdasági viszonyokra panaszkodtak — azok mások. Akik pedig itt a színpadon ágálnak ismét azok megint mások. Személyek itt már nincsenek — csak mese van Egy jelenet például, ami számomra felejthetetlen élmény: a szegény kislány különböző naiv fondorlatok után bejut a palota féltve őrzött legszebb termébe. A színpad természetesen nem változik, a díszlet — bárhol vagyunk — egyetlen rózsabokor, ő a rózsabokor egyik oldaláról átmegy a másik oldalára. Kitárulnak előtte a nemlétező aranykapuk, ő belép, ámulva körülnéz és bár nem állítom, hogy talán egy utólérhetetlenül nagy színésznőt fedeztem fel benne — de szemében igazán benne van ennek a kincses teremnek minden ragyogásai... S amint a darabnak vége és a függöny utolszór, összecsapódik, a direktor és a direktorné egészen kedvesen, háziasan lejönnek elbúcsúzni a közönségtől, megkérdik, mi hogy volt, milyen volt, tetszett-e, jöjjenek el máskor is, s az ivó ajtajában parolával búcsúz■ nak uralkodók, hercegnők — és a mese hallgatói. S végül egy igen szép dolgot mindezekről Plakátjuk is van. Ők Írják Rajta a darab címe, hogy mikor kezdődik az előadás és menynyibe kerül a jegy. Szóval a legszükségesebbek. Hogy ki irta a darabot és kik játsszák, az nincs. Mire a „mű“ idáig eljut, akkorra már nem szerepelnek a nevek. Amiró beleolvadt a műbe. A mű átmegy a nézőkbe és senki nem kérdi, hogy ki írta mindazt, amit A FILM SZÜLETÉSE ÓTA IL¥EH FILM MÉG NEM VOLT! az UTOLSÓ AKKORD Tasnády Mária, Lil Dagover, Willy Birgel, Theodor Loos és a kis csodagyemek Peter Bosse Hatalmas zenei keret, Beethoven IX. szimfóniája, Csajkovszky Diótörő szvitje és Händel Judás oratóriuma Premier Mien ! MILLIÓS VILÁGFILM! || ü üü 11 Kacagtatóan szellemes szatira a bűnről és az emberi ostobaságról. Ára kötve P 4.80 elmondtak itt. S irta-e egyáltalán valaki? ... Az itt már nem fontos. Itt már csak mese van, a tiszta mese ... A budapesti ügyvédek meghívták Gower angol képviselőt Magyarországra A Budapesti Ügyvédi Kör elnöke, Dési Géza dr. a közelmúltban levelet irt Gower Róbert angol képviselőhöz, az angol párnál ment magyarbarát csoportjának vezetőjéhez, akinek polgári foglalkozása ügyvéd. A levélben a Budapesti Ügyvédi Kör felkérte a képviselőt, valamint a köréje csoportosult angol ügyvédeket, hogy Magyarország revíziós küzidelmét továbbra is támogassák. Az ügyvédi kör ugyanekkor meghívta Gower képviselőt Budapestre.ower Róbert nemrég Dési Gézához intézett levélben válaszolt és közölte, hogy a meghívásnak a legnagyobb örömmel tesz eleget. Levelében többek közt a következőket írja: Parlamenti barátaimmal együtt felszínen fogjuk tartani a revízió kérdését, úgy, hogy az a brit politikában és sajtóban is visszhangra találjon. Hisszük, hogy fáradozásainkat siker, fogja koronázni. Straft»eIS .M R R fémtokban QR V dm gipszbetéttel 1[III. 7 drb sirgyertya .... 19 fillér 24 órás mécses...... 18 „ Üvegsirbura, kereszttel 18 „ Konyhalámpa Og 15-ös számú, teljesen felszerelve.... wV „ M S-MU BR50SSTER 2. József főherceg szállót, an