Magyarság, 1942. szeptember (23. évfolyam, 197-221. szám)
1942-09-30 / 221. szám
._________ MAGYARSoft Szerda, 1942. szeptember 39. Hatvan éves a Szent Gotthárd alagút A francia Favre és a német Koppe nyolc évi emberfeletti küzdelme Európa leghatalmasabb hegytömbjével 1882-ben, tehát hatvan esztendővel ezelőtt robogott át az első menetrendszer személyvonat a modern technikának egyik legremekebb, leghatalmasabb alkotásán, tizenöt kilométer hosszú Szent Gotthár alagúton. Hatvan évvel ezelőtt ez még olyan csodának számított, olyan nagy vívmány Volt, amely előtt az egész akkori kultúrvilág megilletődve állt meg. Hatvan esztendő múltán is azonban még mindig csodája illeti meg azokat, akiknek szorgalma, lángelméje és hatalmas kitartása ezt az azóta sem nagyon túlszárnyalt és még ma is Nagyszabású technikai bravúrt létrehozta. A Szent Gotthárd alagútnak az építése amivel a Németország és Olaszország közötti, az ezelőtt napokra terjedő utat hét órára kurtították meg, nyolc küzdelmes esztendeig tartott és ennek az alagútnak ; megépítése egyike a legfantasztikusabb teljesítményeknek, amelyek az építésze történetében valaha is előfordultak. De egyben az emberi tudás, akarat és kitartés legfényesebb bizonyítéka is. Nem érdektelen, ha most hatvan esztendő múltával visszanézünk és filmszerűen magunk elé vetítjük a Szent Gotthard alagút keletkezésének hősi eposzát. Az ácslegény karrierje Jules Favre nevű egyszerű ácssegéd dolgozott egyszer régen a Paris—Lyon között építésre kerülő vasút munkálatainál. Éppen egy hidat kellett építeni, amikor szinte leküzdhetetlen nehézség bukkant fel, amelyet a mérnökök nem tudtak leküzdeni és már-már megállt az építkezés, amikor a a húsz esztendős fiatalember vállalkozott arra, hogy a legkiválóbb építészmérnökök által leküzdhetetlennek minősített nehézségeket és akadályokat, legyűri. Vállalkozását siker koronázta és ez természetesen biztosította számára a karriert. Ettől az időponttól kezdve a legnehezebb feladatok teljesítésével bízták meg és munkája révén neve egyre ismertebb lett Európában. Nem ismert akadályt és a legkomplikáltabb vasútvonalakat, hidakat építette meg, a legnehezebb alagútak fúrására is vállalkozott sikerrel úgyhogy nevével és hírével együtt vagyona is növekedett. Amikor még mindig nem akart nyugalomba vonulni, akkor írták ki a Szent Gotthárd alagút megépítésére a pályázatot, 1871 november 3-án. Ezelőtt soha még nem bíztak technikusra ilyen hatalmas építőfeladatot. A pályázatot a viág valamennyi kultúrállamában közzétették. A feladat nagyságát és nehézségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az egész földkerekségről az alagút megépítésére csak hét tervpályázat érkezett be s ezek közül is öt már eleve kikapcsolódott, mert nem feleltek meg a pályázat követelményeinek. Döntésre tehát csak két pályamunka került és e kettő közül Jules Favre munkáját fogadták el, mivel ő az egész alagút megépítését a saját felelősségére volt hajlandó átvállalni és ajánlata 12 millió frankkal olcsóbb volt, mint a másik vállalkozó ajánlata. A munkálatok helyes és pontos elvégzését, ezenkívül nyolcmillió francos kaució lehelyezését is garantálta. A vakmerő vállalkozás t. A szerződést a Gotthard vasúttársasággal és annak igazgatóságával 1872 augusztus 7-én kötötte meg Favre. Még ma sem lehet megérteni, hogy miképpen mehetett bele ebben a szerződésbe Jules Favre, aki élete legvakmerőbb feladatát vállalta magára. . Szerződésileg mindenért felelősséget vállalt, még az esetleges természeti katasztrófákért is. Igaz ugyan, hogy minden olyan napért, amellyel az alagút elkészülésének szerződésben lefektetett napját megelőzné, ötezer frank külön dotációt ígértek neki, azonban‘■ugyanennyi kártérítést kellett volna fizetnie a vasútigazgatóságnak, minden napért, amivel később készül el. Ha az építés hat hónappal a megállapított határidőre nem készül el, akkor a konvencionális büntetésnapi tízezer frankra emelkedik és ha a nyolc évben megállapított építési idő elteltévelt még egy év után sem készülne el, teljesenaz alagút, úgy Jules Favre elveszíti a leidéibe helyezett nyolc millió frank óvadékot. ■Ennek a szerződésnek elfogadása már szintte az őrültség határán járt. És Jules Favre a legkisebb félelem nélkül, nyugodtan és hidegvérrel írta alá ezt a szerződést. Jules Favre a szerződés megkötése alkalmával azokban a messzire ható tökéletesíítésekben bízott, amelyek a fúrási technika terén rendelkezésére állottak. Azt hitte,hogy a robbantásoknál nagy előnyt ér el,ha a fekete por hayett dinamitot használ, bizakodott az előbb alaposan elvégzett geológiai vizsgálatban. De bizony mindezekben az előfeltételekben keserűen csalódott. mt Csupán egyben nem csalódott. Németork szágból szerződtetett nagyszerű szakemberében Hans Koppe mérnökben, akinek tudása, felkészültsége, lelkiismeretessége és alapossága- megmentette a nagy vállalkozást. Hans Koppe ugyanis a legnagyobb hóviharok idején is éjjel-nappal ott volt a munkálatoknál, egy vékonyfalú tábori sátorban aludt és egy ízben eltört lábbal kapaszkodott fel szakadékok, völgyek között a egy csúcsra, csakhogy idejében elkészüljön s a rája bízott mérésekkel. Koppe mérnök olyan nagyszerűen dolgozott, hogy amikor végre nyolcévi futómunka után a hegy közepében a futócsapatok összetalálkoztak, Koppe mérnök mérései és számításai annyira pontosaknak bizonyultak, hogy a 11.998 méter alagúthosszúság mellett csupán öt cen- 3 timéternyi magaságbeli és 22 centiméternyi oldalsó eltolódás mutatkozott. Ennek a nagyszerű és hibátlan mérnöki munkának köszönhette minden téren Favre, hogy a sok sikertelenség, csalódás és szerrencsétlenség közepette a nagyszerű alagút mégis elkészült. 1873 október 21-én kezdte meg Favre és Koppe a fúrási munkálatokat. Ennek az évnek a végén még csupán 18,90 méternyi utat tett meg a fúrógép a tulajdonképpeni alagútban. Közben a fúrógépek felmondták a szolgálatot s a munkások, akik eleinte tizenkét órás váltásban dolgoztak, összeroppantak, nem bírták az őrületes munkatempót s ezért három váltást kellett bevezetni, nyolc-nyolc órás munkaidővel. De új akadály is jelentkezett. Másodpercenként 305 liternyi vízmennyiség tört elő a fúrók nyomán és elárasztással fenyegette a dolgozó ■ munkásokat. Amikor , nagy nehézségek árán ■ sikerült végre a vizet kiszivattyúzni, akkor – egy hatvannégy méter magas és negyven ■ méter szélességű agyagtoldalékhoz értek, amelyet a hegy nyomása folyton előrenyomott és így az alagutat állandóan eltorlaszolta. Két teljes esztendeig tartott, amíg ezt a veszélyeztetett részt sikerült befalazni. lábon járó kísértetek, mintha eszméletüket vesztették volna odalent. A szerencsétlenségek és kellemetlenségek sorozatát csak növelte és hosszabbította az, hogy a Göschenenben felépített dinamitraktár rövid idő alatt ötször is a levegőbe repült. Favet és Koppét azonban nem akadályozhatták meg fanatikus munkájukban a sorozatos szerencsétlenségek. Minél több volt az akadály és minél nehezebb a munka, annál fokozottabban dolgoztak és küzdöttek. Folyton újabb és újabb fúrógépeket próbáltak ki, de mindez csak ideig-óráig segített. Végül 280 különböző rendszerű fúrómasinából álló kollekció gyűlt össze s ennek ellenére sem ment úgy a munka, ahogy kellett volna. De nem csüggedtek. Mindig újabb gépeket és futószerszámokat kontruáltak meg éjjel és nappal, állandóan az alagútban voltak és folyton bátorították a munkásokat. Favre állandóan hangoztatta: — Csak elbánunk ezzel az átkozott Gottharddal! Nem hagyjuk magunkat. A Gottharddal valóban el is bántak a végén, de nem tudtak elbánni az intrikákkal, amelyeket Parisban, Genfben és másutt is szőttek ellenük. Csak azért, mert látták, hogy nincs az az akadály, amelytől visszariadnának és mindjobban közelednek tűzött céljuk felé. A halál sem akadály 1879. július 19-én Favre egyik barátjával Stockasperrel és egy francia mérnökkel megszemlélte a készülő alagutat. Mindent tövéről-hegyére megnézett és megmutatott a két látogatónak. Közben múlatott azon, hogy két barátja nem tudja elviselni a dinamit szagát. Mikor visszatértek, fájdalmakról kezdett panaszkodni és kisé visszamaradt vendégeitől. Mikor érte mentek, öt perc múlva, egy sziklához támaszkodva találták, amint feje mellére kókadt. Halott volt már. A szakadatlan munkában, izgalmakban és küzdelemben szíve felmondta a szolgálatot. De munkatársa Koppe mérnök tovább folytatta a megkezdett nagy munkát és 1880 február 28-án a tunet déli oldalán dolgozó fúrómasina átszakította a választófalat. 1880 szökőév volt és február 29-én a hazágok és érdekeltek jelenlétében hajtották végre az utolsó robbantást. S a támadt nyilason először egy fémdobozt nyújtottak át, amelyben Jules Favre képe volt. A befejezési munkálatok elvégzése után elsőnek egy tehervonat haladt át az új alagúton s a menetidő két óra volt Göschenanből Airolóba. Favre ezt már nem érhette me, de akarata, kitartása meghozta halála után is a gyümölcsét. Hatvan és után, ma az elektrizált Gotthard-gyorsvonatok száguldanak át 12 perc alatt Európa legutalmasabb hegytömegének a Jules Favre és Hans Koppe által legyőzött Gotthardnak a gyomrán. Donna Ervin tak be, nyár vége felé észrevettem, hogy ezüsttestű halacskák úszkálnak a tavunk■bban, mint apró, fényes nyilak. Lám, valami hogy így keletkezhetett a Földön az élet egykoron a látszólagos Semmiből! Volt egy nagy víz, abban az élet méhe lüktetett s a víz anyateste valósággá táplálta azt a titokzatot, amely velünk ajándékozta, vagy verte meg a világot, más ahányszor a tavacska partján lézengtem, mindig elmélyedt bennem az értelem, hogy megkíséreljem megmagyarázni önmagamnak önmagamat. Egyik este a házbéliek felriadtak. Furcsa hangokat adott a Tó, rekedt, éles kiáltásokat és a béres lelkendezve rontott be hozzánk: — Tekintetes űr! Megjöttek a rucák! A vadrucák! . Ha a tó eddig kellemetlen alany volt, most megtaláltuk benne a tárgyat is. A testesedő hajnal megmutatta, hogy az élet csak úgy zsong a tavunk körül! Emlékezem, éppen vasárnap reggel volt, meleg, verőfényes ünnepi hajnal, amelynek levegőorgonáján pacsirták és fecskék voltak a kántorok; messziről idehalatszott a falu harangjának búgó éneke és a tavacska vizében most már az egész világ dolgozott, élt és látott a maga feladata után! Bogarak, füvek, virágok, madarak sürgölődtek, a víz kimosta a humuszból a köveket s ezek most tisztán csillogtak a fenéken. A kövek körül halak úszkáltak és gólya lépegetett fontoskodóan a túlsó part kövér füvében, ittamott hízott békák mutatták be tudományaikát, széles, merész ívben vetették magukat felemás elemükbe. Nem mentek el békanyáltelepük közeléből. S minderre mint kék cukortartóra borult a még kékebb égfedő, amely alatt minden megtelt harangzúgással és belső megelégedésem nagy himnuszos vasárnapjával. Most már örültünk a tavunknak és a tisztelendő győzelme teljes volt. Még ki is prédikálta határtalan diadalát, amikor megállapította, hogy Isten mindig csak értékeket hint közénk, ha ez értékeket az ember örömként vagy csapás gyanánt fogja is fel. Talán éppen e beszéd kapcsán ment hire tavacskánknak a vármegyében. Ennek aztán megint más következményei lettek. Mindenekelőtt valaki vékony füzetet küldött nekem. Ebben valami német ember azt írta meg, hogy a nádból ma már cellulózot csinálnak, akinek tehát tenyérnyi állandó állóvize van, kötélrevaló, ha az okvetlenül megjelenő nád miatt panaszkodik. Lám, a mi tavunk egyik szögletében máris megjelent néhány szál élénkzöld nádvessző. (Bizonyos, hogy jótétlelkű angyalkák hintették oda éjszaka idején.. Nemsokára ezután megírták nekem hazulról, hogy valami ókuláros bécsi professzort Sie jelentkezett, hogy szúnyoglárvák és csikorbogarak gyüjtésére kérjen engedélyt. Egy kassavidéki földbirtokos levelezőlapot írt s megkérdezte, mennyiért lőhetne ki néhány vadrucát? Valakitől egy nyomtatott cikket kaptam: kolozsvári egyetemi tanár írta meg abban, hogy a békanyálból nagyszerű párnatölteléket lehet készíteni. Egy gráci étteremtulajdonos ki tudja, hogyan talált meg bennünket, de megtalált és felkért, szállítsunk neki hizlalt békákat. Mindjárt mellékelte is a hizlalás módszereiről szóló elmés kitanítást. Kissé ütődötten néztem azoknak a könyveknek a hátát, amelyekről annak idején megemlékeztem s rájöttem, hogy a mi szakmunkáink többsége megállt valahol, egy bakterháznál, miközben elrobogott mellette az új rendszerű mezőgazdasági gyorsvonat. Lemaradtunk s a köldökünk megint piros a vakaródzástól, míg a haladók lábaujjait rendre elveri a sok kő, amibe rohanás közben belebotlanak. A mi tavaink ott vannak az ország minden részén, de hasztalan. Senki sem veszi észre gyakorlati értéküket. Csak gyűlölik, mint vadvizeket. Lám, nálunk már a zsidó is jelentkezett, szívesen épít strandfürdőt. Kemény elutasításban volt része. Mert mi nagyon szeretjük a kis tavunkat s a benne, rajta, fölötte nyüzsgő életet s boldogtalan lennénk, ha a vizek meggondolnák magukat, hogy vendégszereplésük után visszahúzódjanak oda, ahonnan jöttek. A mi tavunk ma már nem vadvíz, hanem hivatás, nem kellemetlenség, hanem adomány. És ezt az ajándékot mindennap meg is köszönjük, akár a nyár aranyfénye csillogtatja meg benne az életet, akár a vihar haragvása tükrözteti meg vizén nálunknál nagyobb hatalmak erejét. Megköszönjük dolgos hétköznapokon és harangzúgásos vasárnapokon egyaránt, mert hétköznap a tó kenyeret ad, vasárnap pedig színeket. Arra tanít, hogy a gyorsvonat után iramodjunk és átformáljuk egész gazda életünket. Mert, ahogy ez a víztömeg kizárta nekünk az ősvilágok erejét, a mi dolgunk, hogy ez ereket a mai ember haladottságához képest használjuk fel. Nem szabad a porban hagyni a gyémántot, hogy mások végleg a porba tapossák! Megindul az emberfeletti küzdelem Mennél tovább haladtak a hegy belseje felé, annál elviselhetetlenebb lett a forróság. A temperatura maximuma már 38,4 Celsius fokot tett ki. Ebben a vízgőztől és dinamit gázoktól terhes levegőben hovatovább lehetelenné vált az emberek és állatok munkája és erőfeszítése. A munkások tömegesen betegedtek meg az úgynevezett tunnel-betegségben. Amikor az alagútból napvilágra kerültek olyanok voltak, mint a A MI TAVUNK Irta: Farkas István Mikor tavalyelőtt tavasszal megindult a hóolvadás és beálltak a hetes esőzések, riadtan láttuk, hogy földecskénk közepetáján, távol minden folyóvíztől, csinos kis tavacska képződik. Álltunk a házunk tornácán s megállapítottuk, hogy a magasságok és mélységek, — nem tudni miért, — magáramaradt özvegyasszonyok módjára bőven könnyeznek és válságba viszik gazdálkodásunkat. Haszontalan liberális aranyemberek világszemléletével szemben bár nehezen oldódott fel a magyar lélek, hogy megtagadva önmaga restségét, új utakon induljon a jövő felé, de azért, ha botorkálva is, elindult. Nem így a magyar föld, amely hozzászokhatott elhanyagoltságához, mérsékelt kihasználásához, vagy a másik véglethez: földerő-rablók garázdálkodásához. Nem akartak a rögök azon a tavaszon sehogysem felmelegedni. A talaj forradalmat csinált s mivel más módot erre nem talált, ránk zúdította ősvizeit. Mintha arra készült volna, hogy kiboszszantson bennünket innen. Lám, a mi tavacskánk is fenyegető intőjel gyanánt jelent meg éppen a birtokunk legtermékenyebb részén s hiába magyarázta váltig házunk gyakori vendége, a tisztelendő, hogy ezen a Földön mindennek megvan a maga értelme: nem hittünk neki és a tavacskában alkalmatlan, kárttevő vendéget láttunk csupán. Vártuk, hogy a koranyári napfény majd csak elbánik a tóval. De a tó minden sugárzó rekkenés dacára a helyén maradt. Mit kezdjünk vele? Hiába ástunk csatornákat, vízlevezető árlakat, hiába irányítottuk el vadvíznek csúfolt hullámait. A föld méhe makacsul pótolt a tőle ellopott vizet. Így Itt természetesen belenyugodtunk jelenlétébe és elkezdtük tanulmányozni a talajvizekről, szikesekről, vadvizekről szóló igen tiszteletreméltó irodalmat. Egyik könyv ahelyett, hogy a vadvizek gyakorlati felhasználásáról értekezett volna, éppúgy, mint a másik, arról akart meggyőzni bennünket, hogy az ember csak tévelygő lény a hatalmas kozmikus fejlődésben, de mint a világmindenség legmagasabbrendű, legbonyolultabb teremtményére, a folytonos fejlődés irányítása vár reá. Ehhez képest a gazdálkodás fejlesztését is megkövetelte a könyv, de elfelejtette megmondani, mit is kezdjünk a vadvizünkkel filozofálás helyett. Egy másik mű arról regélt, hogy új időket élünk, kell tehát, hogy félretegyük a faekét és nemesített vetőmagot adjunk át a hálás anyatalajnak, ha hasznot kívánunk őserejéből. Egy harmadik nemesveretű könyv szerzője kijelentette, ha vadvizekkel van dolguk, az eljárás egyszerű: ár kölni kell és el kell vezetni a fölösleges folyadékot. Nos, ezektől a művektől nem lettünk okosabbak, lefeljebb a tárcánk soványodott meg mivel Magyarországon a szakmunkák kiadói ugyancsak borsos árakat szabnak kiadványaiknak Nem úgy van ez Németországban, ahol éppen ezek a szakmunkák a legolcsóbbak! Félretettük hát a könyveket is és figyeltük, mi történik a tó körül. Mindenekelőtt megállapítottam, hogy ingyen jutottunk olyan naplementéhez, amineknek szomszédaink nagyon is hijján voltak. Tavacskánkban mosakodott a Tűzbólygó, mielőtt nyugovóra tért. Tisztálkodása látványos volt és gyönyörű! Nyáresteken szunyograjok döngicséltek a tó partjain, — ki tudja, honnan és hogyan jöttek oly hamar —, de itt voltak és eszünkbe juttatták a Dunát, Tiszát, ami sünén nem utaló dolog. De az igazi csodák csak később ott-