Magyarság, 1942. szeptember (23. évfolyam, 197-221. szám)

1942-09-30 / 221. szám

._________ MAGYARSo­ft Szerda, 1942. szeptember 39. Hatvan éves a Szent Gotthárd alagút A francia Favre és a német Koppe nyolc évi emberfeletti küzdelme Európa leghatalmasabb hegytömbjével 1882-ben, tehát hatvan esztendővel ez­előtt robogott át az első menetrendszer személyvonat a modern technikának egyik legremekebb, leghatalmasabb alkotásán,­­ tizenöt kilométer hosszú Szent Gotthár alagúton. Hatvan évvel ezelőtt ez még olyan csodának számított, olyan nagy vívmány Volt, amely előtt az egész akkori kultúrvi­lág megilletődve állt meg. Hatvan eszten­dő múltán is azonban még mindig csodája illeti meg azokat, akiknek szorgalma, láng­elméje és hatalmas kitartása ezt az azó­ta sem nagyon túlszárnyalt és még ma is Nagyszabású technikai bravúrt létrehozta. A Szent Gotthárd alagútnak az építése amivel a Németország és Olaszország kö­zötti, az ezelőtt napokra terjedő utat hét órára kurtították meg, nyolc küzdelmes esztendeig tartott és ennek az alagútnak ; megépítése egyike a legfantasztikusabb teljesítményeknek, amelyek az építésze történetében valaha is előfordultak. De egy­­ben az emberi tudás, akarat és kitartés legfényesebb bizonyítéka is. Nem érdektelen, ha most hatvan esztendő múltával visszanézünk és filmszerűen ma­­gunk elé vetítjük a Szent Gotthard alagút keletkezésének hősi eposzát. Az ácslegény karrierje Jules Favre nevű egyszerű ácssegéd dol­gozott egyszer régen a Paris—Lyon között építésre kerülő vasút munkálatainál. Ép­­pen e­gy hidat kellett építeni, amikor szin­te leküzdhetetlen nehézség bukkant fel, a­melyet a mérnökök nem tudtak leküzdeni és már-már megállt az építkezés, amikor a a húsz esztendős fiatalember vállalkozott arra, hogy a legkiválóbb építészmérnökök által lekü­zdhetetlennek minősített nehézsé­geket és akadályokat, legyűri. Vállalkozá­sát siker koronázta és ez természetesen biz­tosította számára a karriert. Ettől az idő­ponttól kezdve a legnehezebb feladatok tel­jesítésével bízták meg és munkája révén ne­ve egyre ismertebb lett Európában. Nem ismert akadályt és a legkomplikál­tabb vasútvonalakat, hidakat építette meg, a legnehezebb alagútak fúrására is vállal­kozott sikerrel úgyhogy nevével és hírével együtt vagyona is növekedett. Amikor még mindig nem akart nyugalomba vonulni, ak­kor írták ki a Szent Gotthárd alagút meg­építésére a pályázatot, 1871 november 3-án. Ezelőtt soha még nem bíztak technikusra ilyen hatalmas építőfeladatot. A pályázatot a viág valamennyi kultúrállamában közzé­tették. A feladat nagyságát és nehézségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az egész földkerekségről az alagút megépíté­sére csak hét tervpályázat érkezett be s ezek közül is öt már eleve kikapcsolódott, mert nem feleltek meg a pályázat követel­ményeinek. Döntésre tehát csak két pálya­munka került és e kettő közül Jules Favre munkáját fogadták el, mivel ő az egész alagút megépítését a saját felelősségére volt hajlandó átvállalni és ajánlata 12 millió frankkal olcsóbb volt, mint a másik vállal­kozó ajánlata. A munkálatok helyes és pon­tos elvégzését, ezenkívül nyolcmillió fran­cos kaució lehelyezését is garantálta. A vakmerő vállalkozás­ t. A szerződést a Gotthard vasúttársasággal és annak igazgatóságával 1872 augusztus 7-én kötötte meg Favre. Még ma sem lehet megérteni, hogy miképpen mehetett bele ebben a szerződésbe Jules Favre, aki élete legvakmerőbb feladatát vállalta magára. . Szerződésileg mindenért felelősséget vállalt, még az esetleges természeti katasztrófákért is. Igaz ugyan, hogy minden olyan napért, amellyel az alagút elkészülésének szerződés­ben lefektetett napját megelőzné, ötezer frank külön dotációt ígértek neki, azonban­­‘■ugyanennyi kártérítést kellett volna fizet­nie a vasútigazgatóságnak, minden napért, amivel később készül el. Ha az építés hat hó­nappal a megállapított határidőre nem ké­szül el, akkor a konvencionális büntetés­­napi t­ízezer frankra emelkedik és ha a nyolc évben megállapított építési idő elteltével­­t még egy év után sem készülne el, teljesen­­az alagút, úgy Jules Favre elveszíti a le­idéibe helyezett nyolc millió frank óvadékot. ■Ennek a szerződésnek elfogadása már szin­tte az őrültség határán járt. És Jules Favre­­ a legkisebb félelem nélkül, nyugodtan és hi­­­degvérrel írta alá ezt a szerződést.­­ Jules Favre a szerződés megkötése alkal­mával azokban a messzire ható tökéletesí­­ítésekben bízott, amelyek a fúrási technika terén rendelkezésére állottak. Azt hitte,­­hogy a robbantásoknál nagy előnyt ér el,­­ha a fekete por hayett dinamitot használ, bizakodott az előbb alaposan elvégzett ge­ológiai vizsgálatban. De bizony mindezek­ben az előfeltételekben keserűen csalódott. mt Csupán egyben nem csalódott. Németor­­k szágból szerződtetett nagyszerű szakembe­­­­rében Hans Koppe mérnökben, akinek tu­­d­­ása, felkészültsége, lelkiismeretessége és­­ alapossága- megmentette a nagy vállalko­­­­zást. Hans Koppe ugyanis a legnagyobb hó­­­viharok idején is éjjel-nappal ott volt a­­ munkálatoknál, egy vékonyfalú tábori sá­­t­­orban aludt és egy ízben eltört lábbal ka­­­paszkodott fel szakadékok, völgyek között a egy csúcsra, csakhogy idejében elkészüljön s a rája bízott mérésekkel. Koppe mérnök olyan nagyszerűen dolgozott, hogy amikor végre nyolcévi futómunka után a hegy kö­­­zepében a futócsapatok összetalálkoztak,­­ Koppe mérnök mérései és számításai annyi­­­­ra pontosaknak bizonyultak, hogy a 11.998­­ méter alagúthosszúság mellett csupán öt cen- 3 timéternyi magaságbeli és 22 centiméternyi­­ oldalsó eltolódás mutatkozott. Ennek a nagyszerű és hibátlan mérnöki­­ munkának köszönhette minden téren Fav­re, hogy a sok sikertelenség, csalódás és szer­­­rencsétlenség közepette a nagyszerű alagút­­ mégis elkészült.­­ 1873 október 2­1-én kezdte meg Favre és Koppe a fúrási munkálatokat. Ennek az évnek a végén még csupán 18,90 méternyi utat tett meg a fúrógép a tulajdonképpeni­­ alagútban. Közben a fúrógépek felmondták­­ a szolgálatot s a munkások, akik eleinte ti­­­zenkét órás váltásban dolgoztak, összerop­­­pantak, nem bírták az őrületes munkatem­­­pót s ezért három váltást kellett bevezetni,­­ nyolc-nyolc órás munkaidővel. De új aka­­­­dály is jelentkezett. Másodpercenként 305­­ liternyi vízmennyiség tört elő a fúrók nyo­­­­mán és elárasztással fenyegette a dolgozó ■ munkásokat. Amikor , nagy nehézségek árán ■ sikerült végre a vizet kiszivattyúzni, akkor – egy hatvannégy méter magas és negyven ■ méter szélességű agyagtoldalékhoz értek, a­­­melyet a hegy nyomása folyton előrenyo­­­­mott és így az alagutat állandóan eltorla­szolta. Két teljes esztendeig tartott, amíg­­ ezt a veszélyeztetett részt sikerült befa­­­­lazni. lábon járó kísértetek, mintha eszméletüket vesztették volna odalent. A szerencsétlenségek és kellemetlenségek sorozatát csak növelte és hosszabbította az, hogy a Göschenenben felépített dinamit­­raktár rövid idő alatt ötször is a levegőbe repült. Favet és Koppét azonban nem akadályoz­hatták meg fanatikus munkájukban a soro­zatos szerencsétlenségek. Minél több volt az akadály és minél nehezebb a munka, an­nál fokozottabban dolgoztak és küzdöttek. Folyton újabb és újabb fúrógépeket próbál­tak ki, de mindez csak ideig-óráig segített. Végül 280 különböző rendszerű fúrómasiná­­ból álló kollekció gyűlt össze s ennek ellené­re sem ment úgy a munka, ahogy kellett volna. De nem csüggedtek. Mindig újabb gépe­ket és futószerszámokat kont­ruáltak meg éjjel és nappal, állandóan az alagútban vol­tak­ és folyton bátorították a munkásokat. Favre állandóan hangoztatta: — Csak elbánunk ezzel az átkozott Gott­­harddal! Nem hagyjuk magunkat. A Gottharddal valóban el is bántak a vé­gén, de nem tudtak elbánni az intrikákkal, amelyeket Parisban, Genfben és másutt is szőttek ellenük. Csak azért, mert látták, hogy nincs az az akadály, amelytől vissza­riadnának és mindjobban közelednek tűzött céljuk felé. A halál sem akadály 1879. július 19-én Favre egyik barátjá­val Stockasperrel és egy francia mérnökkel megszemlélte a készülő alagutat. Mindent tövéről-hegyére megnézett és megmutatott a két látogatónak. Közben múlatott azon, hogy két barátja nem tudja elviselni a di­namit szagát. Mikor visszatértek, fájdal­makról kezdett panaszkodni és kisé vissza­maradt vendégeitől. Mikor érte mentek, öt perc múlva, egy sziklához támaszkodva ta­lálták, amint feje mellére kókadt. Halott volt már. A szakadatlan munkában, izgal­makban és küzdelemben szíve felmondta a szolgálatot. De munkatársa Koppe mérnök tovább folytatta a megkezdett nagy mun­kát és 1880 február 28-án a tunet déli ol­dalán dolgozó fúrómasina átszakította a vá­lasztófalat. 1880 szökőév volt és február 29-én a ha­­zágok és érdekeltek jelenlétében hajtották végre az utolsó robbantást. S a támadt nyi­lason először egy fémdobozt nyújtottak át, amelyben Jules Favre képe volt. A befejezési munkálatok elvégzése után elsőnek egy tehervonat haladt át az új alag­­úton s a menetidő két óra volt Göschenan­­ből Airolóba. Favre ezt már nem érhette me, de akarata, kitartása meghozta halála után is a gyümölcsét. Hatvan és után, ma az elektrizált Gott­­hard-gyorsvonatok száguldanak át 12 perc alatt Európa legu­talmasabb hegytömegé­nek a Jules Favre és Hans Koppe által le­győzött Gotthardnak a gyomrán. Donna Ervin­­ tak be, nyár vége felé észrevettem, hogy ezüsttestű halacskák úszkálnak a tavunk■b­ban, mint apró, fényes nyilak. Lám, valami hogy így keletkezhetett a Földön az élet egykoron a látszólagos Semmiből! Volt egy nagy víz, abban az élet méhe lüktetett s a víz anyateste valósággá táplálta azt a ti­­tokzatot, amely velünk ajándékozta, vagy verte meg a világot, m­ás ahányszor a ta­vacska partján lézengtem, mindig elmélyedt bennem az értelem, hogy megkíséreljem megmagyarázni önmagamnak önmagamat. Egyik este a házbéliek felriadtak. Fur­csa hangokat adott a Tó, rekedt, éles kiál­tásokat és a béres lelkendezve rontott be hozzánk: — Tekintetes űr! Megjöttek a rucák! A vadrucák! . Ha a tó eddig kellemetlen alany volt, most megtaláltuk benne a tárgyat is. A testesedő hajnal megmutatta, hogy az élet csak úgy zsong a tavunk körül! Emlékezem, éppen vasárnap reggel volt, meleg, verőfé­­nyes ünnepi hajnal, amelynek levegőorgo­náján pacsirták és fecskék voltak a kánto­rok; messziről idehalatszott a falu ha­rangjának búgó ének­e és a tavacska vizé­ben most már az egész világ dolgozott, élt és látott a maga feladata után! Bogarak, füvek, virágok, madarak sürgölődtek, a víz kimosta a humuszból a köveket s ezek most tisztán csillogtak a fenéken. A kövek kö­rül halak úszkáltak és gólya lépegetett fon­toskodóan a túlsó part kövér füvében, itt­­amott hízott békák mutatták be tudományai­kát, széles, merész ívben vetették magukat felemás elemükbe. Nem mentek el békanyál­­telepük közeléből. S minderre mint kék cu­kortartóra borult a még kékebb ég­fedő, amely alatt minden megtelt harangzúgás­sal és belső megelégedésem nagy­ himnuszos vasárnapjával. Most már örültünk a tavunknak és a tisztelendő győzelme teljes volt. Még ki is prédikálta határtalan diadalát, amikor megállapította, hogy Isten mindig csak ér­tékeket hint közénk, ha ez értékeket az ember örömként vagy csapás gyanánt fogja is fel. Talán éppen e beszéd kapcsán ment hire tavacskánknak a vármegyében. Ennek aztán megint más következményei lettek. Mindenekelőtt valaki vékony füzetet kül­dött nekem. Ebben valami német ember azt írta meg, hogy a nádból ma már cellulózot csinálnak, akinek tehát tenyérnyi állandó állóvize van, kötélrevaló, ha az okvetlenül megjelenő nád miatt panaszkodik. Lám, a mi tavunk egyik szögletében máris megje­lent néhány szál élénkzöld nádvessző. (Bizo­­nyos, hogy jótétlelkű angyalkák hintették oda éjszaka idején.. Nemsokára ezután megírták nekem hazulról, hogy valami ókuláros bécsi professzort Sie jelentkezett, hogy szúnyoglárvák és csikorbogarak gyüj­­tésére kérjen engedélyt. Egy kassavidéki földbirtokos levelezőlapot írt s megkér­­dezte, mennyiért lőhetne ki néhány vadru­cát? Valakitől egy nyomtatott cikket kap­tam: kolozsvári egyetemi tanár írta meg abban, hogy a békanyálból nagyszerű pár­­natölteléket lehet készíteni. Egy gráci étteremtulajdonos ki tudja, hogyan talált meg bennünket, de megtalált és felkért, szállítsunk neki hizlalt békákat. Mindjárt mellékelte is a hizlalás módszereiről szóló elmés kitanítást. Kissé ütődötten néztem azoknak a köny­veknek a hátát, amelyekről annak idején megemlékeztem s rájöttem, hogy a mi szakmunkáink többsége megállt valahol, egy bakterháznál, miközben elrobogott mel­lette az új rendszerű mezőgazdasági gyors­vonat. Lemaradtunk s a köldökünk megint piros a vakaródzástól, míg a haladók lába­­ujjait rendre elveri a sok kő, amibe roha­nás közben belebotlanak. A mi tavaink ott vannak az ország minden részén, de hasz­talan. Senki sem veszi észre gyakorlati ér­téküket. Csak gyűlölik, mint vadvizeket. Lám, nálunk már a zsidó is jelentkezett, szívesen épít strandfürdőt. Kemény eluta­sításban volt része. Mert mi nagyon sze­retjük a kis tavunkat s a benne, rajta, fö­lötte nyüzsgő életet s boldogtalan lennénk, ha a vizek meggondolnák magukat, hogy vendégszereplésük után visszahúzódjanak oda, ahonnan jöttek. A mi tavunk ma már nem vadvíz, hanem hivatás, nem kellemet­lenség, hanem adomány. És ezt az ajándé­kot mindennap meg is köszönjük, akár a nyár aranyfénye csillogtatja meg benne az életet, akár a vihar haragvása tükrözteti meg vizén nálunknál nagyobb hatalmak erejét. Megköszönjük dolgos hétköznapo­kon és harangzúgásos vasárnapokon egy­aránt, mert hétköznap a tó kenyeret ad, vasárnap pedig színeket. Arra tanít, hogy a gyorsvonat után iramodjunk és átformál­­juk egész gazda életünket. Mert, ahogy ez a víztömeg kizárta nekünk az ősvilágok erejét, a mi dolgunk, hogy ez ereket a mai ember haladottságához képest használjuk fel. Nem szabad a porban hagyni a gyé­mántot, hogy mások végleg a porba tapos­sák! Megindul az emberfeletti küzdelem Mennél tovább haladtak a hegy belseje felé, annál elviselhetetlenebb lett a forró­ság. A temperatu­ra maximuma már 38,4 Celsius fokot tett ki. Ebben a vízgőztől és dinamit gázoktól terhes levegőben hovato­vább lehetelenné vált az emberek és állatok munkája és erőfeszítése. A munkások tö­­megesen betegedtek meg az úgynevezett tunnel-betegségben. Amikor az alagútból napvilágra kerültek olyanok voltak, mint a A MI TAVUNK Irta: Farkas István Mikor tavalyelőtt tavasszal megindult a hóolvadás és beálltak a hetes esőzések, riadtan láttuk, hogy földecskénk közepe­táján, távol minden folyóvíztől, csinos kis tavacska képződik. Álltunk a házunk tor­nácán s meg­állapítottuk, hogy a magassá­gok és mélységek, — nem tudni miért, — magáramaradt özvegyasszonyok módjára bőven könnyeznek és válságba viszik gaz­dálkodásunkat. Haszontalan libe­rális aranyemberek világszemléletével szem­ben bár nehezen oldódott fel a magyar lé­lek, hogy megtagadva önmaga restségét, új utakon induljon a jövő felé,­­ de azért, ha botorkálva is, elindult. Nem így a ma­gyar föld, amely hozzászokhatott elhanya­goltságához, mérsékelt kihasználásához, vagy a másik véglethez: földerő-rablók ga­rázdálkodásához. Nem akartak a rögök azon a tavaszon sehogysem felmelegedni. A ta­laj forradalmat csinált s mivel más módot erre nem talált, ránk zúdította ősvizeit. Mintha arra készült volna, hogy kibosz­­szantson bennünket innen. Lám, a mi ta­vacskánk is fenyegető intőjel gyanánt je­lent meg éppen a birtokunk legterméke­nyebb részén s hiába magyarázta váltig házunk gyakori vendége, a tisztelendő, hogy ezen a Földön mindennek megvan a maga értelme: nem hittünk neki és a ta­vacskában alkalmatlan, kárttevő vendéget láttunk csupán. Vártuk, hogy a koranyári napfény majd csak elbánik a tóval. De a tó minden su­gárzó rekkenés dacára a helyén maradt. Mit kezdjünk vele? Hiába ástunk csatorná­kat, vízlevezető árlakat, hiába irányítottuk el vadvíznek csúfolt hullámait. A föld méhe makacsul pótolt a tőle ellopott vizet. Így Itt természetesen belenyugodtunk jelenlétébe és elkezdtük tanulmányozni a talajvizekről, szikesekről, vadvizekről szóló igen tiszteletreméltó irodalmat. Egyik könyv ahelyett, hogy a vadvizek gyakor­lati felhasználásáról értekezett volna, épp­úgy, mint a másik­­, arról akart meg­győzni bennünket, hogy az ember csak té­velygő lény a hatalmas kozmikus fejlődés­ben, de mint a világmindenség legmaga­­sabbrendű, legbonyolultabb teremtményére, a folytonos fejlődés irányítása vár reá. Ehhez képest a gazdálkodás fejlesztését is megkövetelte a könyv, de elfelejtette meg­mondani, mit is kezdjünk a vadvizünkkel filozofálás helyett. Egy másik mű arról regélt, hogy új időket élünk, kell tehát, hogy félretegyük a faekét és nemesített vetőmagot adjunk át a hálás anyatalajnak, ha hasznot kívánunk őserejéből. Egy har­madik nemesveretű könyv szerzője kijelen­tette, ha vadvizekkel van dolguk, az eljá­rás egy­szerű: ár kölni kell és el kell vezetni a fölösleges folyadékot. Nos, ezektől a művektől nem lettünk oko­sabbak, lefeljebb a tárcánk soványodott meg mivel Magyarországon a szakmunkák kiadói ugyancsak borsos árakat szabnak kiadványaiknak Nem úgy van ez Németor­szágban, ahol éppen ezek a szakmunkák a legolcsóbbak! Félretettük hát a könyveket is és figyeltük, mi történik a tó körül. Mindenekelőtt megállapítottam, hogy in­gyen jutottunk olyan naplementéhez, ami­neknek szomszédaink nagyon is hijján vol­tak. Tavacskánkban mosakodott a Tűzbóly­­gó, mielőtt nyugovóra tért. Tisztálkodása látványos volt és gyönyörű! Nyáresteken szunyograjok döngicséltek a tó partjain, — ki tudja, honnan és hogyan jöttek oly ha­mar —, de itt voltak és eszünkbe juttatták a Dunát, Tiszát, ami sünén nem utal­ó do­log. De az igazi csodák csak később ott-

Next