Magyarság, 1943. március (24. évfolyam, 49-72. szám)

1943-03-03 / 50. szám

Swafta, 1943. március 3. MICHRLift MIT VASSHRT FKflKClflORSgflB a mum­­t Inas as mit (Mn a wasmit kízihi? Az utolsó kedvező alkalom, amelyet Franciaország még megragadhat , írta: Camille Mauclair Felesleges talán, már rámutatni a fáj­dalomra és a szégyenre, amelyet a legutóbbi kegyetlen események idéztek elő mindazok­ban, akiknek még meg volt a francia tisz­tánlátáshoz szükséges érzésük. Ezek az 1940 júniusánál is elszomorítóbb esemé­nyek a gyűlöletteljes­­politikának, a h­ihe­­tetlen hadüzenetnek és a vereség óta an­nak az összeesküvésnek voltak logikus­­kö­vetkezményei, amelynek részesei egyáltalán nem mondtak le arról, hogy feltámasszák a kimúlt, becstelen uralmi rendszert. A tet­tek világosabban beszélnek és fölöslegessé tesznek minden magyarázkodást. A körül­mények és a felelősség kérdése ugyan még nem eléggé tisztázott, de eljön az idő, ami­kor majd minderre magyarázatot kapunk. Mindenesetre egy világos: Franciaország teljesen lefegyverzett állapotban van és minden vonalon tehetetlen. Nincs sem had­serege, sem tengerészete és elrabolták tőle egészen a gyarmatbirodalmát is, azt a ho­zományt, amellyel Franciaország büszkén csatlakozhatott volna az új Európához. Ez az egykor hatalmas állam már a legcse­kélyebb cselekvési eszközökkel sem rendel­kezik. Csak asszisztálni kénytelen két esz­me gigantikus harcában és végül bizakodva megnyugodni a győztes izgalmában. Íme ez a helyzet a maga egyszerűségében és bor­zalmasságában. Ilyen viszonyok között a hidegvérnek és a tárgyilagosságnak kell uralkodnia az ér­zelmek fölött. Ha a gyógyulás és a jólét még egyáltalán lehetséges, fel kell tennünk a kérdést, várjon mitől várhatjuk mindezt. Legelsősorban is a nemzeti ébredéstől, amelynek során követni kell a teljes bel­politikai reformot, a bűnös személyiségek haladéktalan eltávolítását és a megértő, de a legkíméletlenebb eszközöktől sem vissza­riadó új férfiak porondraszólítását. Termé­szetesen ennek a reformnak összhangban kell lennie a külpolitikával, amely csak akkor helyes, ha alkalmazkodik a való vi­szonyokhoz. Jánk éppen úgy harcol, mint magáért, s azt akarja, hogy megtisztuljunk és felépüljünk. Már két év óta nyújtja felénk a kezét és semmi semm csüggeszti el, sem az árulások, sem a gyűlölet, sem a lehetetlen revans­­reménységek, sem a bukott politikusok já­tékai, sem pedig az angolszász rádió hazug fenyegetései. Németországnak lett volna oka reá ,százszor is, hogy elhagyja a tü­relme, s ő mégis csak katonai biztonságá­hoz szükséges nélkülözhetetlen eszközök al­kalmazására szoru­lt''”­k, s ezeknek a rend­szabályoknak szűk ''-rs­égét olyan udva­riasan igazolja, amely nem sérti a francia állam becsületét. Nmetország egyáltalán nincs kötelezve arra, hogy ilyen magatartást tanúsítson. Miért ragaszkodik mégis ehhez az állás­pontjához? Elsősorban, mert szenvedélye­sen kitart a szabad és minden orosz, vagy angolszász fenyegetéstől mentes Európa eszméjénél, azután pedig azért, mert saj­nál minket és többet remél tőlünk, mint amit mi merünk remélni magunktól, továb­bá mert hitet akar önteni beleink. A Führer nagyon helyesen körvonalazta a mi­ helyzetünket mondva, hogy Francia­országban a parasztok, munkások és a pol­gárok milliói óhajtják a francia-német bé­két, mint bajaink orvoslására irányuló egyetlen eszközt. Tudjuk, hogy a mi fog­lyaink túlnyomó többségének,­­ akik haza­­jövetelüket illetőleg N­émetország adott sza­vát lírják — is ez a véleménye. Tudjuk, hogy az a százezer Né­metországban dolgozó francia munkás, akiknek száma állandóan nő, a szeretettel­jes bánásmódnak és a birodalomban talál­ható szervezetek nagyszerűségének lesz ta­núja. Nyugodtan elmondhatjuk róluk, hogy ezek tudják leginkább segíteni a németek­kel együttműködő párisiak munkáját. Soha inkább, mint most... Ami pedig az ellenség által tévútra veze­tettek vakságát illeti, nem szabad elfelej­teni,­ hogy minden forradalmat az erélyes férfiak kisszámú csoportja hajtja végre, akiket a tömeg követ, s nekik engedelmes­kedik, így a más véleményen lévő elemek, mint komoly erőtényezők nem is jöhetnek számításba. Egyébként maga a­ rideg valósáig tanús­kodik arról, hogy egyedül csak Német­ország menthet meg bennünket. Az a biro­dalom, amely Franciaország nagyszerű tör­ténelme iránt illő megbecsülést tanusít. Ezenfeül felajánlja még Hitler országa azt is, hogy segít visszaszerezni birodalmunkat és a népek közötti rangunkat. Soha job­ban nincs összekapcsolva sorsunk a néme­tekével mint most, amikor a fegyverszüneti feltételek sem állanak már fenn. Ez az utolsó kedvező alkalom Franciaország szá­mára. Belül mindent új alapokra kell he­lyezni, kívül pedig igent kell mondani Né­metországnak, vele együtt menetelve. Ha nem, a várakozás — az emésztő romlottság révén­ — egyenlő értékűvé válik a nemzeti­­ingyilkossággal. g­y mi lenne, ha a tengely ellenségei győznének? Meg vagyunk ugyan győződve a tengely­­hatalmak győzelméről, mégis nem árt, ha jobban boncolgatva a kérdést, megnézzük, vájjon milyen következményekkel járna Franciaországra nézve a tengely ellenségei­nek győzelme. Ez mindenesetre maga után vonná az emigránsok és az árulók győzel­mes visszatérését, valamint annak a parla­mentarizmusnak felújítását, amely a nem­zeti katasztrófához vezetett, a kommunista terror, nemkülönben a zsidók és szabad­kőművesek bosszúját, amelynek példáját Észak-Afrikában láthattuk. Tekintve, hogy a lakosság jelentékeny része elszánta ma­gát arra, hogy nem viseli el az ilyen fe­nyegetéseket, a polgárháború kirobbanása elkerülhetetlen lenne és a zűrzavar állan­dósulna. Az 1871 évi kommün idején és az 1940-ben történtek elhalványodnának azok mögött, amit látni és megélnünk kellene. Ha az angolszászok érdekükben állónak véln­k , visszaállítani a letűnt rendszert, ez egyet jelentene a leérlelhetetlen gazdasági rab­szolgaság megszervezésével. Nézzük most a másik esetet, feltételezve a tengelyhatalmak győzelmét .Mit akar és mit nem akar Németország? Nekünk már nem egyszer megmondotta és ismételte is, amit akar, s nincs okunk kételkedni igaz­mondásában. Németország nem gyűlöl ben­nünket, míg ugyanakkor volt szövetsége­seink és csalárd barátaink eléggé kimutat­ják utálatukat velünk szemben. A provo­kált és győzelmes Németország megsem­misíthette és széttagolhatta volna orszá­gunkat, azonban nem szűnt meg megértő és emberies magatartást tanúsítani, s min­den alkalmat megragadott, hogy bebizo­nyítsa tapintatát és nagylelkűségét. Ma­kacsul ismétli Hitler, hogy nem vesztette el a francia-német megbékélésre irányuló re­ményét, amit az új Európa szempontjából szükségesnek tart A Harmadik Birodalom nem akarja, hogy Franciaországot újból a romlott parlamentarizmus, a szabadkőmű­vesség és a zsidóság igájába fogják be. A mi mérhetetlen szerencsétlenségünkben Né­metország olyan magatartást tanúsít ve­lünk szemben mint valami pártfogó. Ér­ ­ Mi történik a kávé hazájában ? Semmi sem eladó — Chilében e­gy újabb Chile alakult Rengeteg embert érdekel hazánkban mit csinálnak és hogyan élnek Délameri­­kában azok a magyar telepesek, akik sok évvel ezelőtt elhagyták hazájukat, mert a liberális gazdálkodás kereteiben megélni nem tudtak? Braziliában 33.000, Argentí­nában 10.000, Uruguayban 3000 magyar él kivéve azokat a zsidó elemeket, amelyek még jóidőben, mikor a Délamerikával való közlekedésnek nem volt akadálya, menekülésszerűen áttették székhelyüket Magyarországból Délamerikába s akik a mi szempontunkból nem számítanak, mert hiszen ezek ott éppen olyan otthonosan érzik magukat, mint a világ bármely más részén. A kérdésre most egy német tudósítás felel meg. Az úgynevezett ABC államok, nevezetesen Argentína, Brazília és Chile magyar és német lakosságának sorsát ecseteli a feltétlenül hiteles tudósítás az alábbiakban:­­ Brazília nem sokkal kisebb egész Euró­pánál, lakosságát 50.000.000-ra becsülik. Argentina ennek egyharmada, 13 millió lakossal és Chile a brazil­ tér csupán egy­­tizedét teszi ki legfeljebb 5.000.000 lakos­ai. Míg az első kettő inkább mezőgaz­dasági értelemben gazdag, a harmadik a bányászatával foglal el igen előkelő helyet a nemzetek sorában. A németség természetesen a legrégibb bevándorlást elem­z mindhárom országban. Már több mint egy évszázaddal ezelőtt hívta meg Don Pedro brazil császár a né­met telepeseket. A magyarokkal együtt a németek is különösen a három déli ál­lamban, Rio Grande de Sul, Santa Chata­­rina és Parana államokban telepedtek meg. Ösztönösen összetartott mindig is Délamerikában a magyar és a német­ elem. A németek száma Brazíliában több mint egymillió fő. Legtöbbje a magyarokkal együtt gazdálkodó és telepeik a világ leg­jobban berendezett, legszebb birtokait ké­pezik. Soha brazil államügyekbe be nem avatkoztak. Most meglehetősen éreztetik velük azt, hogy Brazilia a tengelyhatalmak ellenfeleinek táborában áll és hogy az Egyesült Államoknak kell dolgoznia. A termelés azonban nyugodtan folyik tovább s senki sem tud arról, hogy bárkinek a ha­ja szála is meggörbült volna a megválto­zott helyzet miatt. Ellenben a Brazilia nyakára szabadított nemzetközi zsidóság és a telhetetlen ame­rikai ügynökök megkeserítik ezt a lojális munkaközösséget. A zsidók egyre nagyobb tért szorítanak ki maguknak a kormány­nál és főtevékenységük az üzleteskedésen kívül az izgatás. A magyar és német ele­meknél azonban minden kísérletük hajó­törést szenved. Nem sikerül belevonni a telepeseket a napi politikába. Még a há­ború előtt a Brazíliában élő zsidóság San­­tosban és Sao Paoloban kommunista zavar­gásokat robbantott ki. Néhány bevándor­­lott részt vett ezekben. Meg is fizettek érte, azóta semmit sem hallani róluk. mnmmmmmnm­ammmmmmmmmmmmmmM­ma.mn—i—mm.................. Brazíliában mintaszerű iskolák állnak a telepesek rendelkezésére. A legellenzékibb ember sem állíthatja, hogy a magyar kor­mányok nem viseltek volna elegendő gon­dot kínnélő véreinkre, a magyar és német kapcsolatok pedig csak megerősítették ezt minden tekintetben. Argentínában sokkal jobb a magyarok helyzete, mert mint tudjuk, ez az állam nem hajlandó az USA szolgálatában min­denét odaadni és háborút viselni. 150.000 német él ott tízezer magyarral szoros ba­rátságban és ültetvényeik az egész ország mintabirtokaiként szerepelnek. Chilében sincs semmi baj. Ott a németek már 1846- ban jelentek meg a délchilei Valdivia te­rületén. Csupa iparos él ott máig is és az a húszezer német, aki ott és a bányászatot igen magas fokra emelte. Magyar csak ke­vés vetődött oda, legfeljebb ezer fő, ezek­nek a gyermekei a német iskolákba jár­nak, munkájukat, megélhetésüket nem za­varja semmi, a zsidók nem jutnak szóhoz ellenükben és a chilei kormány nagyon ügyel arra, hogy egyszer a háborúnak is­ vége lesz s akkor megint szüksége lesz er­re a sok kiváló szakemberre. Valdiviában, Délchile legfontosabb kikötőjében bár csak egytizede a lakosságnak a bevándorlóti elem, de vala­mennnyi in­ári üzemben vezető­szerepet visznek . 1920-ban, a chilei me­zőgazdasági és ipari kiállításon Don Is­mael Tocornal, az akkori chilei belügymi­­niszter­ kijelentette, hogy a kormány leg­nagyobb örömére a bevándorlottak Valdi­viában egy új Mintachilét állítottak fel... Az „Ultimo rincon del mundo”-n, a vi­lág végén, a Cordillerák lábánál békében és nyugodtan él a magyarok kis serege. Visszatérve a brazíliai helyzetre, meg­állapítható, hogy bár a háborús helyzet meglehetősen nagy áldozatokat és fokom­t munkát kíván magyar és német testvé­reinktől, s bizonyára nem mentes ez az együttes a zsidóság okozta bosszantások­tól sem, a brazil kormány legalább is je­lenleg igen ügyel a bevándorlottak vagyo­ni és jogi helyzetének érinthetetlenségére. Az USA kapitalistái hiába kellemetlen­kednek. Dolgozunk tovább! A helyzet je­lenleg megnyugtató, senkinek bántódása nem esik, s ha majd lehetséges lesz a postai közlekedés az ott élő és a városok­ból tömegével a vidékre vonult magyar­ság maga is igazolni fogja, hogy a hábo­rúból elég keveset érzett. Magyarország kormányzóját ünnepelték Pest­ vármegye kisgyűlésén Közeledik a tavasz és gondoskodni kell a mező­­gazdasági munkáshiány megszűntetéséről Pestvármegye törvényhatósága kedden délelőtt a Vármegyeházán tartotta márciusi kisgyűlését. A kisgyűlésen Viczián István dr. főispán el­nökölt és megnyitó beszédében a kisgyűlés tag­­jainak viharos lelkesedésétől kísérve a követke­zőket mondotta: — Az évforduló alkalmából emlékezzünk meg — mondotta — arról a történelmi napról, ame­lyen az ország törvényhozása azóta dicsősége­sen országló Kormányzó Urunkat az ország élé­re állította. Ez a választás is azt bizonyítja, hogy nemzetünket sorsdöntő időkben nem hagyja cserben az államalkotó bölcsesség, mert ez a választás a nemzetet és annak fejét olyan lelki egységbe fűzte, ami egyedül tette lehetővé, hogy a nemzet erkölcsiekben és anyagiakban, sőt területben is a legnehezebb időkben erős és céltudatos fejlődésnek indulhatott. — Az évforduló alkalmával adjunk hálát Is­tennek, hogy nekünk kiválasztott vezért adott és kérjük Isten áldását az ő dicsőséges munká­jára, s arra, hogy ezt a munkáját nemzeti füg­getlenségünk, szabadságunk és felvirágzásunk végleges biztosításával sikeresen befejezhesse. Isten áldása kísérje Főméltóságú Kormányzó Urunkat és az ő családját a további sorsdöntő időkben is. A kisgyűlés tagjai helyükről felállva, hosszan ünnepelték Magyarország kormányzóját. Napirend előtt Kádas Mihály szólalt fel és szóvátette a mezőgazdasági munkáshiányt és sür­gős intézkedéseket kért mert közeledik a tavasz és nem szabad megengedni, hogy a­ földek meg­­műveletlenek maradjanak. A munkáshiány leg­főbb oka, hogy a megyéből rengetegen jönnek Budapestre és a gyárakban helyezkednek el, ahol magasabb fizetést kapnak és a gyárak gondoskodnak ellátásukról is. A kormányintéz­kedések biztosítani kívánják a mezőgazdasági munkálatok elvégzését, azonban sokan vannak, akik nem hajlandók szerződést kötni. Inárcsi Farkas Elemér megállapította, hogy a mezőgazdasági munkabérek elmaradtak az ipari munkabérek mögött, ugyanakkor az ipa­ri árak magasan állanak a mezőgazdasági ter­­melvények árai felett s ezért özönlik vidékről mindenki lehetőleg a fővárosba. Kérte a főis­pánt, tegyen lépést, hogy az árkérdést rendez­zék az illetékes hatóságok. Kijátszák a rendeleteket A felszólalásokra az elnöklő Viczián István dr. főispán válaszolt. Rámutatott arra, hogy­ nemcsak Magyarországon, hanem­ az egész vi­lágon tapasztalható a vidéki lakosság városba özönlése. Ezt nagyon nehéz megakadályozni, hacsak vissza nem állítják a jobbágyok rög­höz kötöttségét, ami természetesen keresztül­­vihetetlen. A kormány minden lehetőt meg­tesz, hogy a mezőgazdasági munkálatokat el­végezhessék, azonban nemcsak a kormányon múlik minden. A termelés biztosítása érdeké­ben kiadott rendeletek szerint a mezőgazdasá­gi munkások kötelesek elszegődni, más mun­kát nem vállalhatnak. Ezeknek a rendelkezé­seknek kell, hogy meg­legyen az eredménye, természetesen ott, ahol a hatóságok végre­hajtják a rendeleteket és a gazdák becsüle­tesen alkalmazkodnak azokhoz. Minden gaz­dának kötelessége bejelenteni az illetékes ha­tóságoknál, ha felmond egy cselédnek, ugyan­csak be kell jelenteni azt is, ha a gazdasági cseléd eltávozik. Aki nem engedelmeskedik, a termelést biztosító rendelkezéseknek, hon­védelmi munkára fogják és­­munkatáborokba kerülnek. Ahol nincs elegendő munkaerő, azt igényelni lehet és kirendelik a munkaerőket a munkásosztagokból. A közönség jól teszi, ha maga is figyeli a rendeletek végrehajtá­sát és azokat, akik szabálytalanságokat kö­vetnek el, fel kell jelenteni. A mezőgazdasági cselédek megrendszabályozása máris ered­ménnyel járt, kevesebben hagyják el munka­helyüket. Emelt hangon jelentette ki a főis­pán, hogy sajnos, vannak sokan ezekben a há­borús, nehéz időkben, akik kérkednek azzal, hogy kijátszák a rendeleteket és szabályta­lanságokat követnek el. Ezek ellen meg kell tenni a megtorló intézkedéseket, mert haza­­fiatlanság s a nemzet elárulása minden olyen eljárás, amely veszélyezteti a termelést. Fog­jon össze a közönség a hatóságokkal, erőteljes erkölcsi köztudatra van szükség ezekben a há­borús időkben. A főispán válaszát a kisgyűlés tudomásul vette, majd a napirendre tűzött, közel három­száz ügyet tárgyaltak le. D* ANNUNZIO SZOBROT KAP D’ Annunzio halálának ötödik évfordulóján a Duce elrendelte, hogy a minisztertanácson terjesszenek elő törvényjavaslatot a nagy olasz költő és katona emlékének szülővárosában tör­ténő megörökítésére Az emlékművet a háború után fogják felállítani

Next