Magyarság, 1960 (36. évfolyam, 1-46. szám)

1960-09-30 / 35. szám

1960. szeptember 30. MAGYARSÁG MUHI (Folytatás az előző oldalról) legszámosabban voltak köztük a törökfajú tatárok, ezért hívták őket e névről is. Ezt a hadsereget az állandó harc képezte ki, ép­pen ezért vezéreik, tisztjeik a legrátermettebbek vol­tak. Már 1220-ban elküldte Dzsingisz kán két hadosz­tályát Nyugatra Szubutáj vezérével, hogy a kharezmi törökök megvert és menekülő szultánját, Mohamedet kerítsék kézre. Akkor jutottak el már a Krím félszi­getig, meghódítva útközben minden népet.­ Ez alkalommal történt egy mongol vadfegyelmet jellemző eset. Szubutáj a sirváni emírtől alkalmas vezetőket kért, akik seregeit­ a Kaukázus hegység szo­rosain átkalauzolj­­. A kapott tíz fiatalember közül egyet a többi előtt azonnal lenyakaztatott okulás vé­gett, nehogy csapatait­ tévútra merjék vezetni. Ugyan­csak akkor nyerte meg Kötény kún fejedelem két fi­át, Juryt és Dánielt szövetségesül, nagy ígéretekkel. Azután­ őket hajtotta maga előtt a legveszélyesebb harcokban a saját véreik ellen is, az oroszokkal egye­sült kún sereg ellen a Kalka mellett vívott véres csa­tában, amelyben ők is elvesztek. Iven szellemű hadi nép zúdult Európára"1238- ban, u­gyancsak Szubotáj vezérlete alatt és kimon­dottan azzal az utasítással, hogy Németországra tör­jenek. De állítólag orosz fejedelmek biztatására előbb hazánk ellen indultak harcba. Mindenesetre, ha mi nem magyarok, hanem cse­­hek, oláhok, vagy szerbek lettünk volna, akkor a sa­ját bőrünk mentésére még szövetséget is kötöttünk volna a mongolokkal s azt, a Szubutáj-Kruscsevet úgy a keblünkre öleltük volna, mint most Nyugat teszi. Dehát mi kiálló nép voltunk akkor is, mint tör­ténetünk egész folyamán, mint legújabban 1956-ban is. Miért? Mert ez a mi erényünk és végzetünk is. A sajómenti csatavesztésről már sokat írtak, sok szempontból bírálták el a közreható okokat. Én be­jártam az egész terepet Ónodtól Hídvégig s azt álla­pítottam meg, ott helyben, hogy a magyar hadsere­get a terep és az elhagyott ősi taktika révén verték meg. Hősi elszántságban nem volt hiány a magyar táborban, kézitusában feltétlenül leverték volna a mongol hadat, mert a magyar sereg derékhada már páncélba öltözött, de erre a mongol sereg nem volt hajlandó lehetőséget adni. Azért vonult az előre ki­szemelt, részére alkalmas terepre, a Sajó és Hernád folyók szögletébe. A Hernád 10-20 méteres s a Sajó 25-30 méteres vízmedre mögött a tatárok teljes biz­tonságban voltak, mert a magyarok páncélos derék­hada azokon át nem úsztathatott, míg a tatárok ezt­ bármikor megtehették. A sajóhídvégi hidat a magya­rok azonnal elfoglalták, abban a hiszemben, hogy a helyzet kulcsa a kezükbe került. Tehát a tábor nyu­godtan aludt, amikor a tatárok átúsztatva a két fo­lyón, a magyar tábort körülfogták. A magyar hadse­reg tökéletes harapófogóba került s álmából fölriaszt­va ki sem tudott törni szekérvárából. — Hadirendről szó sem lehetett, csak menekülésről. Menekült a ki­rály, a vezérkar, a csapategységek parancsnokai ma­ltikra hagyatva szintén menekülésre adtak paran­csot így a magyar hadsereg veresége teljes lett. A király meneküléséről már írtam, az osztrák herceg aljas magatartásáról is megemlékeztem, aki a szerencsétlen királyt Pozsonyból személyesen ma­gához csalta és mint az utolsó útonálló kifosztotta, három vármegyét is kizsarolt tőle. Rókát írtak már az ország pusztulásának mérvé­ről is. Nekem módom van egykori okmányokat, kirá­lyi okleveleket idézni erre vonatkozólag. IV. Béla a tatárjárás után az Temánd nemzetség­ből származó Endrének adományozott egy fianak nevű falut, mert az a tatárjárás után lakatlan lett. De 1257-ben annak egyharmadát visszavette, mert a réglakosokból — az ő lovásznépéből — többen össze­verődtek. 16 év múlt el, mire a régi lakosság megma­radt része vissza,mert költözni feldúlt otthonába . Az oklevél (V. VII. 456.) ezt a falut Nagy-Csanak néven említi, amelynek híres vásárai voltak. Ma pe­­dig Kis-Csanak néven egy kis puszta, Nagyigmánd határában. Az oklevélben szomszédként említett Tar­jam Csicsó, Beled, Teleki, Árpa és Azélbég falvaknak még a nyoma sem maradt meg. Ezt a vidéket a tatárok huzamosabb időre száll­ták meg, mert a szomszédos Pannonhalmát és Komá­rom várát sikertelenül ostromolták. Ez utóbbinak egy Faluvéne nevű vagy című parancsnoka volt, aki hősies magatartásááért IV. Béla királytól 1245-ben (Fej. TV. 3. 254.) öt ekealj (750 hold) földet kapott Hetény községben, mely a tatárjárás óta lakatlan volt. Győr környéke is sokat szenvedett tőlük, mert a város szomszédságában lévő Hecse község (ma ilyen nevű puszta) még 1282-ben is lakatlan volt s mint ilyet adományozta el IV. László király Geréb fia Já­nosnak (V. IV. 237.). A másik ilyen a tatárjárás ó­­ta lakatlan hely volt Győr megyében a mostani Rába- Szentmiklós, akkor Bika nevű falu,­­ amelyet IV. László 1282-ben adományozott el Osl fia Gergelynek. Ez 41 év múlva is puszta hely volt még, pedig földje igen termékeny.­­ Pozsony környékének pusztulására jellemző az az oklevél, amelyet IV. László 1288-ban adott ki Ja­kab pozsonyi bíró részére. Ebben (W. VT. 319.b 30 ekealj (4500 hold) föld elajándékozásáról van szó, a­­mely még 47 év múlva is puszta és lakatlan volt a ta­tárjárás óta, noha a Pozsony melletti két Vödric pa­tak és Károlyfalva között feküdt oly népes városnak a szomszédságában, amilyen Pozsony volt addig. De az ország többi része is tele volt ilyen lakat­lan helyekkel. Pl. V. István 1271-ben Kengyeltelki, szepesmegyei községet, mint a tatárjárás óta lakatlan területet adta Tamásnak, a király mosónépei ispán­­ jának (V. VIII. 34.). IV. László ugyancsak a sze­­pesmegyei Vörösalma községet, mint a tatárjárás óta puszta helyet adta Péter nevű hívének 1277-ben (W. L­. 465.), mert ennek testvére, Ivánka az előző év­ben az ő oldalán küzdve esett el a tatárokkal való üt­közetben. Amint ez az oklevél bizonyítja, a tatárok 1276-ban nagyobb erővel betörtek az országba, de a király vezérlete alatti magyar sereg kiverte őket. Szabolcs megyében Pap és Jéke szomszédos köz­ségek. Az elsőt IV. László adományozta el 1276-ban, a másodikat pedig 111. Endre idegenítette el 1291. (Fej. VI. 1. 128.). Az oklevél mindkettőt az első ta­­­tárjárás óta lakatlannak mondja, tehát még 50 év múlva is meglátszott hazánk földjén a mongol csiz­ma nyoma. A délvidéken is hasonló volt a helyzet. V. István 1264-ben (II. (). VII. 124.) Marcel fia Andrásnak ad­ta a valkói várhoz tartozó és a tatárjárás óta lakat­lan Szerkény, Csendes és Máté nevű falvakat. Végül I­II. Endre 1290-ben (V. VII. 75.) az Aba nembeli Omodé nádornak adományozta az egész Ung­­megyét, mert már V. István alatt fontos szerepet töl­tött be, a kiskorú IV. Lászlónak sok esetben védő kardja volt, a morvamezei csatában a cseh Ottokár ellen jobbkeze mutatóútját vesztette el, a Hód tónál nyert győzelem oroszlánrésze őt illette s egy ízben a betörő tatárokat a saját seregével visszaverte. IV. Béla az osztrák herceg zsarolása után a so­­mogymegyei birtokára, Segesdre költözött. Oda me­nekült öccse, Kálmán herceg is, aki azonban ott a Sajónál szerzett sebeiben meghalt. Innen próbálta a király a Dunántúl védelmét megszervezni Pál ország­bíró Zalai főispán vezérlete alatt. Ez sikerrel is járt mindaddig, míg 1212 januárjában a Duna csont­­keménnyé nem fagyott s így lehetővé vált az egész tatársereg átkelése. Innen Somogy megye drávántúli részébe ment, ahol egy Budi­a nevű hű emberének volt­­a vendége. Ennek emlékére adományozta neki a Vízköz (Wis­­cuz) nevű királyi birtokot (V. III. 337.). Majd Zág­rábba ment, hogy a nyugati hatalmakkal összekötte­tésbe lépjen. De ott értesült, hogy Kádán mongol ve­zér már a nyomában van s ez egészen Spalatóig ül­dözte. Itt is csak a tenderen bírt előle megmenekülni. Tíz év múlva a sajómenti végzetes csata után híre jött a tatárok újabb nagyszabású hadi készül­eté­nek Magyarország ellen. Ekkor először II. Frigyes német-római császárhoz fordul Béla segítségért, aki­nek még hűbéresi bódulatát is felajánlotta. De amíly szívesen és készséggel segítették meg a német császá­rok a magyar trónkövetelőket a törvényes király el­len, auryira elzárkóztak a törvényes király és az or­szág megsegítésétől. Azután a nap­nak,I TI. Gergelynek is írt egy ko­­moly tartalmú levelet. Ennek rövid tartalma a követ­kező: “Az ország romokban hever, köröskörül, mint farkasok lesnek rá a szomszédok, p oroszok, bolga­(Folytatás a következő oldalon) ­ RÓMA az „örök Város” írja: V I Z I T O R Anyagtorlódás miatt a cikk­sorozat folytatása a lap következő számában jön. — 7. oldal 1955 óta várhatóTM Washington (—) Nikolai Fedorovich Ar­­tamonov, egy megszökött szovjet flotta-kapitány a minap tett vallomásában hangoztatta, hogy határo­zott tudom­ása szerint a Szovjet már 1955 óta egy meglepetésszerű és borzalmas atomháborút tervez az Egyesült Ál­­­lamok ellen. A­­31 éves tanú ismer­tette, hogy­­ minden bé­kenyilatkozata és leszere­lési handa-bandája mel­lett a szovjet haderő pa­rancsa, hogy minden idő­ben készenlétben legyen egy USA elleni háborúra. — Biztos vagyok abban — m­ondta a kapitány, — hogy a Kreml abban a pil­lanatban támad, amint az­zal számolhat, hogy tám­a­dása sikeres lehet. A szovjet diktátor győ­zelmi­­mámort akar és a hatalmát félti. Szemtanú­ja akar lenni annak, hogy az ő “szocializmusa” győ­zedelmeskedjék az USA- ban is. Maga az orosz nép bé­két kíván, de a vörös dik­tátorok ellen a szervezet­len tömeg tehetetlen. A vörös hadsereg ma­gasrangú vezérkari tiszt­jein kívül senki sem is­meri a Kreml támadási terveit,­­ azonban ők is tisztában vannak azzal, hogy az Egyesült Álla­­mok kezdeményező tá­madására hiába várnak. Arthur Holde a neve az illetőnek, aki “Jews in Music” címmel egy $5-ért kapható könyvvel szapo­rította az amerikai könyv m.Tit Kritikusok szerint valóban az a tény, hogy “a zene mostani formá­jának megteremtésében a "P’jó zeneszerzők jelentős mértékben hozzájárultak’ (Kétségtelenül így van­­elég, ha a rádiót, vagy a TV-t bekapcsoljuk.)

Next