Magyartanítás, 2010 (51. évfolyam, 1-5. szám)
2010 / 5 - Könyvszemle
Kemény Gábor: A nyelvtől a stílusig Válogatott tanulmányok, cikkek Tinta Könyvkiadó, 2010 A Tinta Kiadó ambiciózus és lenyűgözően gazdag sorozatának (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához) 100. köteteként megjelenő könyvben a szerző négy évtizedes tudományos pályafutásának a terméséből válogat. Szó ami szó, van miből válogatnia. Mennyiségileg is gazdag ez a termés - minőségileg pedig még inkább. Kemény Gábor az elmúlt évtizedek során a magyar stilisztikai szakirodalom legjobbjai közé került, egyszersmind megújítva ezt a szakirodalmat. Igényességével, filozófiailag is megalapozott (ez a nyelvről szóló tudós esetében nem mellékes körülmény!) fegyelmezett és mélyreható gondolkodásával új korszakot nyitott a stilisztika művelésében, szakítva a korábbi idők gyakorta felszínességre hajló, esszéisztikus, a fogalmi tisztázottság követelményeinek nem mindig megfelelő gyakorlatával. Igazi terepe a szóképek vizsgálata: az e tárgyban írt tanulmányai és könyve nemcsak a magyar nyelvű munkák közül emelkednek ki, hanem nemzetközi viszonylatban is párjukat ritkítják. A kötet 31 tanulmányát három részre tagolja. Az első részben tizenöt cikk és tanulmány kapott helyet „Anyanyelvünk múltjából, jelenéről, jövőjéről" öszszefoglaló cím alatt. Ezek igen különböző tárgyúak; az olvasó hajlamos lenne arra gondolni, hogy a sokirányú tájékozódás a pályakezdő nyelvész útkeresését tükrözi, ám az írások alatti évszámok arról tanúskodnak, hogy Kemény Gábor érdeklődése sokirányú maradt azt követően is, hogy tartósan a stilisztikával jegyezte el magát. A recenzenst ebben a részben tényleg a tematikus gazdagság hozza zavarba. Olvashatunk itt a magyar sportnyelv erejéről és gyöngéiről, a magyar szaknyelv helyzetéről itthon és a szomszédos országokban, a szólásvegyülésről („Nekiesik, mint borjú az új kapunak”) könnyedebb hangvételű, egy-egy konkrét jelenségre irányuló nyelvművelő cikkek, és a nyelvi változások bizonyos irányaira rámutató és e változások gyökereit feltárni és értékelni próbáló elmélyült írások váltogatják egymást. Ez utóbbiak közül különösen figyelemre méltó az „Igekötő-elhagyási tendencia: normasértés vagy normatágítás?”, illetve „A szintetikus és az analitikus kifejezésmód érvényesülése újabb nyelvhasználatunkban”. Ez utóbbi írás nagyon átfogóan és részletezően veszi számba mind a szintetizáló tendenciákat, mind az analitikus, részekre bontó kifejezésmódok megjelenését, s az esetek többségében a szerző véleményt is nyilvánít az adott formákról. E véleményekkel természetesen lehet egyetérteni és egyet nem érteni - e sorok írója általában egyetért velük, amiben bizonyára szerepet játszik az is, hogy hasonló korúak vagyunk, egy városban élünk évtizedek óta, ugyanarra az egyetemre jártunk stb. Nagyon tanulságos (és aktuális!) „A nem latin betűs írású nyelvek neveinek magyar helyesírásáról (Szempontok és javaslatok)” című írás. A kérdéskörnek ezt a tömör, mégis minden vonatkozásra kitérő összefoglalóját Kemény Gábor 1991-ben készítette mintegy belső használatú munkadokumentumként a Magyar Nagylexikon szerkesztői és szerzői számára. Erre a dokumentumra akkor csupán az egyszerre hatalmas nem latin betűs eredetű névmennyiséggel szembesülő lexikonszerkesztőknek és szócikkszerzőknek volt szükségük, a nagyközönségnek még nem, és az újságíróknak is kevéssé, mivel e neveknek (legalábbis a leggyakrabban használt párszáz névnek) kialakult helyesírásuk volt. Azóta azonban több tekintetben is jelentőset változott a világ. I. A cirill betűk ismerete kikopott a magyar írástudók háttértudásából, s az eredetileg cirill betűs nevekkel a magyar újságíró elsőként angol vagy német nyelvű szövegekben találkozik, s fogalma sem lévén a név eredeti formájáról, az angol vagy német átiratot importálja a magyar szövegbe. Így lesz újabban Makszim Gorkijból Maxim Gorky, Vigotszkijból Vygotsky stb. 2. A kínai nevek tekintetében nemzetközi gyakorlat egyre inkább a kínai nyelvészek alkotta pinyin átírás gyakorlatát követi (tehát angolra, németre stb. sem írják át hangzás után a kínai neveket), s ez bizony kétessé teszi a magyarra való átírás jövőjét is. A stabil magyar átírási szabályozás azzal az előnnyel járt, hogy a kínai nevek - Mao Ce-tung, Csou En-laj stb. - minden magyar újságolvasó számára önazonosak s egyszersmind kiejthetők voltak. Hátrányuk persze az volt, hogy ha a magyar újságolvasó más nyelvű szövegben találkozott e nevekkel, csak igen nehezen azonosította őket. A pinyin általános használata a kínai nevek számára megteremti a