Maros-Vidék, 1883 (13. évfolyam, 1-62. szám)

1883-08-02 / 38. szám

XIII-ik évfolyam •5^-ik szám. Maros-Vásárhelytt, 1883. augusztus 2. r. Előfizetési díjait : „ Egész évre.............6 frt — kr. 0 0 Félévre......................3 frt — kr- ® 0 Negyedévre............1 frt 50 kr. 0 S Egyes szám ára 14 kr. ^ 1 9§76Yj---------——' -Marostordamegye és Maros-Vásárhely sz. kir. város társadalmi, közmivelődési, közgazdasági, közigazgatási érdekeit képviselő szépirodalmi közlöny. Megjelenik minden csütörtökön. ^(5^ -------P ^ Hirdetéseit díja: ^ ^ Egy háromszor hasábozott garm. 0 sor vagy annak térmértéke 51 kr. já •V Bélyegdij minden beigt. után 30 kr. -v- U Nyilttér soronként 25 kr. 0 g A hird. és nyiltt. dijak előre fizetendők. ^ á1^ --------TM Szerkesztői szállás Szentgyörgy utcza(H)rt. számi há/naL A lap szellemi részét illető küldemények a szerkesztőséghez, pénzküldemények a kiadóhivatalhoz bérmentve küldendők. Kiadóhivatal az ev. ref. lotanodai nyomdában. Két czikk. M.-Vásárhelyit, 1883. aug. 1. XI. Igaza van Hólyag András komámnak midőn igy szól: „De félre az enyelgéssel és tréfával, szóljunk a dologhoz teljes objectivitással; — az idő nagyon komoly, terhes felhők kezdenek fel-feltünedezni fejünk felett, ha való azon aggasztó hír, melyet a távirójelez Franczia- és Angolországból, hogy Marseilleben és Londonban kiütött volna az egyiptomi cholera, hisz ez majdnem annyi, hogy küszöbünk előtt van ! És fájdalommal kell constatálnunk, hogy ezen közveszéllyel szemben leszámítva égalji előnyünket — nem vagyunk kellőleg felfegyverkezve , mert rendőrhatóságunk, mely elsősorban van hivatva megtenni mindazt, mi ezen közveszély, távoltartására szükséges, mostani szervezete és munka halmazánál fogva arra képtelen, miután ember felettit várni, annyival kevésbé követelni nem lehet. S mi lesz ennek a következménye, ha a veszély nem csak fenyeget, hanem tényleg meg is ragad ? az, hogy Hólyag András komám szerint nagyon sokan elfütyülik: „sic transit gloria mundig — kik máskülönben még évek hosszú során át hasznos polgárai lettek volna szeretett hazánknak ; s másfelől, mellünket verve, jajveszékelni fogunk, hogy rendőrhatóságunk a közegészségügyért nem tesz semmit, itt is — ott is baj, de nincs ki elintézze, s akkor látjuk be, hogy mily tehetetlenek vagyunk. S talán ekkor az okosok is, kik városunk ügyeit vezetik és igy közvetve sorsunk felett is dirigálnak, be fogják látni, hogy hol rejlik a hiba, melyet korrigálni kell. Emlékezzünk csak vissza az 1876. ápr. 12-iki tűzvészre. Midőn a tűzős pulczában dühöngött. Mindenki fejét vesztette s tehetetlenségében minden baj okát a rendőrségben kereste, mert kellett és lett is áldozatul egy „bűnbakk.“ S csak miután a kedélyek lecsillapodtak és előtérbe lépett a józan ész, vettük észre, hogy hát hol rejlik a hiba, hogy a veszély ellen fegyverünk nincs és mégis kívántuk, követeltük, hogy rendőrségünk egy parancsszóval minket megvédelmezzen. Ez a hiány, a veszély hatása alatt kiköszörültetett. Nem titok előttünk, hogy városunk háztartásában, a közelebbi években a tapasztalatlan, sőt mondhatni vétkes gazdálkodás — súlyos csorbát ejtett, minek kiépülésére egy pár évtized kell és e mellett a város „járó“-vall behálózása is jövedelmét rendkivülileg igénybe vette és igy rendőrségünket úgy szervezni, mint azt valóban kellene — a pénz hiányzik, jóllehet ez csak látszat; úgy de, anynyira még sincs kimerítve városunk jövedelme, hogy egy „vállal“többre ne helyezzük, ne helyezhetnék a rendőri igen-igen fontos teendőket. Mert hogy rendezheti és ellenőrizheti az a főkapitány a közegészségi ügyet, ki szobájához ragasztva most nyegget egy nyakon csípett tolvajt, nyomába elővezetnek egy másikat, ki valamely rendőri áthágást követett el, s ezzel nem is végzett s már előtte áll egy pálinka csempész siralmas pofája. Tessék aztán még ezen jelenet közzé beékelni naponként 20 —30 rövid szóbeli panaszt, s mikor ezt igy mindvégig élveztük, jó keresztyénhez illőleg bizonynyára igy kiáltunk fel: ments meg Uram a gonosztól és ne vigy minket a főkapitány úr irodájába. Gyötrelem és égedelem besza! ránk nézve pedig siralmas állapot. Nem mondjuk s talán? nem is követelhetjük, mint vidéki cívisek, ámbár a létjog édes egy, hogy részünkre mint a rendőrség állíttassák, mert hát a pénz didai, de azt méltán elvárhatjuk, hogy ezen a tarthatatlan,helyzeten legalább egy rendőrbiró felállításával valahára már segítve legyen. Kérésünk tehát nem nagy: egy rendőrbiró ; ez a város cassáján sem fog nagy sebet ejteni, s mi ettől haladást remélünk. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy ha a bűnügyi előnyomozatok, rendőri áthágások, csempészeti ügyek stb. levétetnek a főkapitány nyakáról, fog lenni annyi megtakarított ideje, miután akarata és tehetsége van, hogy az általunk megjelölt után javulást hozzon létre. Kérdezhetné valaki, hogy ezen ügyek nem volnának beoszthatók a két alkapitány teendői közé? Nem bizony, mert azok eléggé terhelve vannak, s épen ebből foly, hogy Marosvásárhelytt külső rendőr nem létezik, ami pedig szerfelett szomorú különösen most, midőn mindenre nézve kétszeres figyelem, vigyázat szükséges és nincs ki, hogy egyszer is megvizsgálja; továbbá azért sem osztható be az alkapitányok rovására, hogy a rendőri állomások egyáltalán gyengén vannak díjazva, nem véve ki a főkapitányi állomást sem, miből következett az, hogy az alkapitányi állomások nem jogász emberekkel töltöttek be, miután ezek magukat távol tartották és Huszonnégy óra Szovátán. (Rajz.) Okos ember volt az mégis, aki a törvénykezési szünetet feltalálta. Az apróbb hivatalnoksereg ugyan cseberből vederbe hágott, hanem szó a mi ezó: csak inkább lehet egy kis egérutat kapni most, mint ezelőtt, mert hát a „szüneti tárgyak“ elintézésével nem öljük meg magunkat. Hátha még a nemes publikum is átérti idővel a „szünet“ valódi értelmét!... Váltólejárati terminust arra az időre nem tesz senki; nem lesz óvatolás, s végrehajtás; a németnek minden kereskedő fizet; nem lesz bukfencz; a vérmes, helyre legények vizet isznak; nem lesz vérontás; a csirkefogók siestát tartanak stb. — akkor aztán — úgy megcsappannak a „szöneti tárgyak,“ hogy akár ki is „czédulázhttjuk“ a hivatali helyiségek nagy részét. Amint ekként animálnám magamat a „Bolyaiutcza” felé, szentori hang üti meg füleimet. — Narancs!! — Visszapillantok. Pompás négyes fogat előttem. Csinos urfi kocsi, a bakkon meg az erdélyi jó kocsisok egyik legjobbika. — Hová, hová, László barátom ? — Ma ide, holnap Szovátára. Gyere velem. — Hm nem merek, ideges ember vagyok, félek az ismeretlen helytől, — hátha valami bolondot követek el.. .. — Ott leszek én. Aztán úri szállás a Tholnay udvarban, a kompánia: derék, víg fiúk, akinek mind „kutyabaja.“ Hát még a hölgyek! meganynyi liliomszál. — Jaj, jaj ! Az asszonynéptől már igazán féltem teljes életemben.... — Gondold t meg. Ha menjek, ne menjek? Négyes fogat, úri szállás, jó kompánia, liliomszá!........Megyek. Másnap, a felkelő nap útban talált. „Narancs“ szólt oda László barátom az ostorhegyesnek s a quodlibhet mint négy madár repített Szereda felé. Előbb, igaz, a gyeplőst szólította meg, de annak a nevét nem teszem papírra. Milyen vidék, uram Isten! Ilyet csak költői ihletében alkothatott a Teremtő. Hát még a levegő!.... Móra alatt egy egész évi iroda penészt kikerget akármely beamterből. Megérkeztünk. Alig vertük le az úti port menjünk, nézzünk szét a telepen, hadd bámuljam meg, azt az imposáns sószikla rengeteget. Valóban meglepő. Mennyit uyalhatna itt, kit az Isten annak teremtett! Pedig teremtett eleget mindenféle kiadásban....... Hát amint befordulnánk a „Ketrecz“felé, felirat ötlik szemembe: „A bemenet fürdőjegy nélkül tilos.“ — Van jegyed László ? — Nem is kell. Nem akarunk mi fürdeni, csak a sósziklákat megnézni. — Már az nekem mindegy. Jegy nélkül én egy tappodtat sem. Nálunk is az áll egy ajtón „feleknek tilos a bemenet,“ s én regulás ember vagyok. Nem volt mit tenni, mint jegyet hozni, aztán haladtunk tovább. A „Szakarát“ patakán áthaladva, elmés kis maschinéziát pillant meg az ember. Áll az egy malomkerékből en miniature, mely egy dióverő rudat mozgat fel és le. — Hát az az ördög-motolla mi, te Laczi . — Ez emeli a vizet a zuhany számára. — Avanti. A mennyire időnk engedő, megtekintettünk minden nevezetesebb vagy festőibb parthiet. A „feketetó“ valóban regényes. Az a megható csend, mely ottan, különösen a reggeli órákban uralt, izgatóan hat a finomabb érzésű kedélyre. Ha végig fut a tekintetünk a tó kékes tükrén, elszáll vele gondolatunk messze, messze tájra, az ábrándok arany honába, hol, sok évvel ezelőtt, a mi légváraink is a fellegekig emelkedtek, s most?... most romban hevernek: csalódások halmaza__ „Ábránd az élet megrontója,“ mondja Vörösmarti. Igaza van. Csakhogy a realizmus mostani kifejlettsége mellett, a mai kor gyermekei közül nem soknak zavarja meg eszét az ábrándozás.