Állami Teleki Blanka leánygimnázium, Mezőtúr, 1941
1. TELEKI BLANKA. HALÁLÁNAK 80 ÉVES ÉVFORDULÓJÁRA. 1862. október 25-én hömpölygő, sötét tömeg felett vakító leplekkel borított koporsó úszott Párizs utcáin keresztül a montparnassei temető felé. A sápadt, búcsúzó őszi nap testvércsókjára felsugárzott a világos folt, aztán elröppent a fény, és a második, az örökkévaló börtön magába zárt egy sokat szenvedett, megtört testet. Lassan peregtek a barna hantok, s szelíd öleléssel fogadták maguk közé a lebbenő, rőt faleveleket és a hontalan magyarok hazájukat, halottjukat, önmagukat sirató könynyeit. Azután csendben eloszlott a tömeg, és Teleki Blanka grófnő frissen hantolt sírja fölött csak a keleti, a magyar puszták felől szálló szél beszélt a magyar hazáról, a magyar szabadságról. Megint több lett eggyel azoknak a síroknak a száma, amelyek szerte az egész világon hirdetik, hogy a magyarok hazaszeretete a legnagyobb áldozatot, a legnagyobb szenvedést is kész magára vállalni. Teleki Blanka mindig az élet árnyékos oldalán járt. Két kísérője volt: a lemondás és a bánat. Aki szembe jött vele, mégis csak a mosolyát látta. Ez a lemondás adta őt nekünk, magyar tanároknak és minden neveléssel foglalkozó nőnek. Még égtek szemében a visszafojtott könnyek, még nem hajnallott fel derű az arcán azóta, hogy szülei kívánságára búcsút mondott annak, aki neki a legkedvesebb volt, mikor örökre társtalanná vált, didergő lelkét új eszme lángja kezdte lassan átmelegíteni. Nem volt családja, nem voltak gyermekei, de úgy érezte, neki könyörög a haza, hogy új nemzedék nevelésére méltó nőket, anyákat adjon neki, és felé tárja szirmát szerte az országban sok-sok lélekbimbó, amely úgy nélkülözte az akkori nevelésből hiányzó nemzeti eszméket, mint az üdítő harmatcseppet. Kacagás, boldogság, rajongó lelkesedés, megértő szeretet lakott minden időknek ebben a legvidámabb intézetében és megteremtőjének másokért élni, a hazának használni akaró lelkében minden zugot betöltött a derű és béke. Két éve dolgoztak a lelkes tanárok és tanultak a buzgó növendékek, mikor vihar kelt szárnyra az orosz puszták felől. Áttörte a Kár-.