Református Leánygimnázium, Miskolc, 1922

Koszorús név. De a koszorúhoz nem tapad semmi földi szenny. Ha könnyen ide-oda hajló, csak szürke pártpolitikus lett volna is, körülrajongotta volna a hízelgés s fényes kitüntetésekkel pompázó ünneplés. A magyar és épen protestáns tanár 25 éves életemésztő szolgálatára: csak isteni kéz tesz koszorút elismerésül. Épen ezért ez a koszorú tiszta, értékes, ez a koszorú dicsőséges! Mert Domby László, református leánygimnáziumi igazgató 25 éves mun­kássága abból a világos és tiszta öntudatból fakad, amely tudja és érzi, hogy mivel tartozik a kultúrának az, akit isteni megbízatás hívott el annak szol­gálatára. Ez az öntudat abból áll, hogy híven és tisztán őrizze meg azokat az örök igazságokat, amelyek sem embereknek, sem földi hatalmasságoknak nem állhatnak a szolgálatában és amely igazságokat a haladó idő igazolt. Abból áll ez az öntudat, hogy tovább keressen a szellem szabadságával újabb igaz­ságok után és az öröklött nagy igazságokat ezekkel az újakkal gazdagítva, művészettel és erkölcsi­­s felelősséggel az isteni örök tervek szerint, plántálja át az emberiség örök életébe, így a maga egész életével, áldozatos munká­jával tegyen vallást Isten hitéről. Ez a tiszta keresztyéni, kálvinista öntudat tette Domby Lászlót emberré, keresztyénné, kiváló pedagógussá. Ennek a 25 éves munkának az elismerésére tette az isteni gondviselés ünnepnappá 1923. június 21-én, az évzáró ünnepélyt. Isten keze maga fonta az ő hív munkatársa számára az elismerésnek koszorúját. Tűzte pedig leg­szigorúbb kritikusainak, tanártársainak elismeréséből, tanítványainak hálájá­ból, fűzte a most már igazán elhagyatott, szegény, megalázott magyar nép sorsáért még aggódni tudó, azoknak a magyar embereknek a mélységes tiszteletéből, akik meg vannak győződve, hogy „Nagy Magyarország“ csak a kultúra emelkedése útján valósulhat meg. Ennek a hív kultúrmunkásnak „fény nevére, áldás életére“! Demes Péter: DOMBY LÁSZLÓ 1898—1923.

Next