Miskolczi Napló, 1913. június (13. évfolyam, 124-148. szám)

1913-06-10 / 131. szám

XIII. évfolyam Miskolcz. 1918 junius 10. Kedd. 181. (8498.) szám POLITIKAI (IHPN­il) ELŐFIZETÉSI árak : Helyben: Egész évre 16 kor. Fél évre 8 „ Negyed évre 4 fi.gyes szám ára 6 fillér. — Kapható minden hirlapelárusítónál. Vidékre: Egész évre 20 kor. Fél évre 10 „ Negyed évre 5 Felelős szerkesztő: HUBERTH JÁNOS. Szerkesztőség: Hunyadi-utca 2-ik szám. Telefon 315. Kiadóhivatal: Hunyadi-utca 2-ik szám. Telefon 114. A lap szellemi részét illető közlemények a­­szerkesztőséghez ; előfizetéses hirdetések és felszólalások a kiadóhivatalhoz intézendők. Hétfői Mho, Miskolcz, június 9.­­ Hétfőn nem jelenik meg a Buda­pesti Közlöny, mert akkor talán már a mai napon közzétennék a legfelsőbb királyi kéziratot, hogy a király gróf Tisza Istvánt nevezte ki miniszterelnökké. De ami késik, nem múlik. Ha ma nem, holnap. Ha holnap nem, legkésőbb holnapután, de az bizo­­nyos, hogy Lukács László utóda a minisz­terelnöki székben ugyanaz a gróf Tisza István lesz, aki június 4-ikét megcsinálta, a magyar alkotmányt rongygyá tépte és saját beismerése szerint megsértette a tör­vényt; ugyanaz a Tisza István, aki rend­őröket vitt be a képviselőház üléstermébe és kihurcoltatta az ellenzéki képviselőket; ugyanaz a gróf Tisza István, a­ki egy egész hadsereggel, bakákkal, huszárokkal, csendőrökkel vétette körül a képviselőhá­zat; ugyanaz a gróf Tisza István, aki a fővárost ostromállapotba helyezte és lo­vascsendőröket küldött a fővárosi polgár­ság nyakába; ugyanaz a gróf Tisza Ist­ván lesz Magyarország miniszterelnöke. Magyarország életében most egy nagy dráma játszódik le. Sápadtan a belső indulattól, dermedten nézi a nemzet ezt a drámát. Amelynek egyik fejezete — és nagyon valószínű, hogy a legborzalmasabb fejezete most kezdődik a Tisza miniszter­­elnökségével. Lukács László hallatlan formák kö­zött bekövetkezett bukása maga egy meg­rázó dráma, a legmeglepőbb fordulatok­kal. Utána ez a botrányosan gyors, ijesz­tő hamarsággal lefolytatott kormányvál­ság, amely Tisza kinevezésével nyert be­fejezést. Egy kipróbált drámai rendező se tudná az izgalmat jobban fokozni és meg­lepőbben beállítani, mint a­hogy az ese­mények most lefolynak. Most már csak az a kérdés, hogy ebben az idegrázó drá­mában kinek jut a tragikus sors, a bukás: gróf Tisza Istvánnak, vagy a nemzetnek? Mert senki sem kételkedjék abban, hogy na­gyon komolyba megy a játék. Közönséges kifejezéssel élve: nem babra játszanak. Tagadhatatlan tény, hogy maguk a munkapárt tagjai túlnyomó nagy részben megdöbbenéssel és sápadt nyugtalanság­gal fogadták Tisza István megbízatásának első hírét. Mindenki érezte, hogy elég volt a harcból és hogy ez az ország békére vá­­gyakozik. Persze, most már, amikor bi­zonyossá lett Tisza kinevezése, egyszerre elhallgattak az aggodalmaskodók és úgy tesznek, mintha nagyén kedvükre volna Tisza miniszterelnöksége. Pedig az igazi, őszinte megnyilvánulás az volt, a­mikor féltek Tisza megbízatásától. A mostani megnyugvásuk csak a változhatatlanba való belenyugvás. Ne tévesszen meg sen­kit a válság boszorkányosan gyors lefo­lyása, ne magyarázza ezt senki úgy, mint a király tüntető bizalmának megnyilatko­zását. Ennek a rémes, sőt ijedt gyorsaság­nak egészen más oka van. Olyan ez, mint amikor egy épületet két oszlop tart, ame­lyek közül az egyik kidől és ezáltal az épü­let­ összeomlással fenyeget. Ilyenkor a leg­gyorsabban alátámasztják a bedőléssel fe­nyegető házat. Ez a mostani válság képe. A munkapárti épület alól kidőlt az egyik oszlop, Lukács László; hamar alá kel­lett támasztani, nehogy összedüljön az egész. Ez a magyarázata a szokatlanul gyors lefolyású válságnak. A kérdés most csak az, hogy nem történt-e a számítás­ban hiba. Mert nagyon könnyen meg le­het, hogy éppen Tisza István, akit a mun­kapárt fentartó oszlopának szántak, fogja a munkapártot és úgy, mint a szabadelvű­pártot megsemmisíteni. Ha az összes ellenzéki lapok, kivétel nélkül, úgy írnak Tisza miniszterelnöksé­géről, mint mi, az ellenzéket feltétlen bi­zonyossággal egy táborba fogja terelni, viszont a kormánypártot alighanem a meg­semmisülésbe viszi. Igen jellemző erre vonatkozólag a bécsi Neue Freie Presse vasárnapi ve­zércikke. Ebben a cikkben ki van fejtve, hogy volt egyszer egy miniszterelnök, aki az uralkodójának, midőn egy győzelmes há- A vonat elindult. — A „Miskolczi Napló“ tárcája. — Krizsanec János, egy kis felvidéki szárny­vonal kalauza, a gócpont nagyvendéglőjé­ben indulás előtt még fölhajtott két pohár sört, évődött, tréfálkozott az ismerőseivel, régi vicceket mondott el, azután kiment a pályaudvarra, hol már több vonat állott in­dulásra készen. Kissé kábult volt Krizsanec a sörtől s a vendéglős füstös levegőtől. A vonatja felé tartott, amely rendszerint a budapesti gyorsvonat mellett levő vágányon várt in­dulásra. A budapesti gyorsvonat még ott állott, előbb az indul, előkelő fejek néztek ki a kocsik ablakaiból, szánakoztak a szegé­nyes, kis pályaudvaron és látszott rajtuk, hogy már szívesebben lennének Budapesten. Ezen túl kellett volna lennie a Krizsanec vo­nalának. De nem ott állott. Az a szerencsétlen tolató más vágányra állította a félötöst, a Krizsanec vonatját. Így történt azután, hogy amikor megadta az ismert jelt az indulásra a vonat, amely előtt állott, nem akart elin­dulni. Azonban elindult egy másik vonat ,é­s ki is robogott az állomásb­ól: a Krizsanec vonatja. Senki sem vette észre, hogy baj van: egyedül ő. A haját tépte, káromokodott, — szidta a tolatót, aki most bizonyára elbújt, mert érzi, hogy bűnös. Azután — mit volt mit tennie — elkezdett szaladni a vonat után. Az emberek röhögtek rajta, amíg csak ki nem ért a pályaudvarról. Hová szalad ka­lauz­ul? — kérdezték tőle gúnyolódva. — Talán elveszítette a vonatját? — mondták neki. Gúnyos arcok vihogtak, vigyorogtak feléje, ő azonban ezt már nem hallotta, ha­nem szaladt a vonatja után. — Jaj! Soha még ilyet! No, most mi lesz velünk? — nyögte Krizsanecz. — El fognak csapni. Talán még nyugdíjat sem adnak majd. Jaj, a gyerekeim, a feleségem, mi lesz velem! Még látta a vonatot, most kanyarodott be a szomszéd falu határába. És ő még csak­­ itt van nem messze a pályaudvartól. — És most már egész erejéből futott tovább a pá­­­­lyán. Most kétségbeesve harcolt Krizsanec­ , az bizonyos dolog, hogy bármely nemzetközi­­ versenyen az első díjat vitte volna el távfu­­­­tásból, őszi vetés ideje volt éppen és künn voltak a gazdák a földeken. Krizsanec oda se nézett, egyrészt, mert félt, hogy nevetsé­gessé válik, másrészt pedig úgy vélte, hogy időveszteség az is, ha félrebillenti a fejét. És futott tovább. Hátha valami szerencsétlenség történik a pályán, máskor megremegett erre a gon­dolatra, most azonban szinte szerette volna, ha valami — tudja Isten micsoda — véletlen játszanék közre s nyílt pályán megállana a vonat. Így legalább rendbe jönne minden, az üzletvezetőség nem tudná meg a dolgot. De így, de így! Rettenetes. Már a Garamhídnál volt, amelyen las­san szokott átmenni a vonat: neki itten is rharolt KOBRÁK Miskolcz, Széchenyi­ utca 14. Első Magyar Biztosító Társaság palotában. 9 119 tartósak elegánsak kényelmesek Megyei telefon 499.

Next