Reggeli Hirlap, 1924. december (33. évfolyam, 276-299. szám)
1924-12-07 / 281. szám
írók az előadóemelvényen Vasárnap délelőtt 11 órakor három magyar író lép a miskolci színház pódiumára, hogy az újabb magyar irodalom, művészet életéről számot adjon. A fiatal írógárda három értékes reprezentánsa: Kodolányi János, Szabó Lőrinc és ■Gergely Sándor tartanak előadást és olvasnak fel verseikbe , illetve nőve'ÓV'ből. Kis eladáson személyesen részt nem vevő költők: Erdélyi József, Foor József és SárközyGyörgy verseit Holló Klára pesti előadó művésznő szavalja. A programomban Kodály Zoltán, Ady és Ber-Szabó Lőrinc zsenyi verseire írt zenéje is szerepelt — Tarruly Béla, a miskolci színház kiváló művésze éneseli a dalokat, amelynek zenekíséretét Venetianer Sándor Látja el, a mai időik harcos fanatikusa, de az elhivatott művész nyugtalan feszültségével akar szolgáin az új, nagy építésnek. Hí, szeretet, vagyon, dicsőség, sallang. A megdönthetetlen lelki nyugalom, mint a legtöbb jó — áll vezérelvül a maiak előtt. Egy uj gyakorlati filozófia, amelyet a tanítói pálya állandó vállalása adhat meg. Egy uj atbaresia, amely a klasszikus stoikus bölcsek szent fájdalmát a mai idők nagyszerű tartalmával tölti meg. Első nyilvános szereplése ez a mai fiatal írógárdának!s vidéken még nem nézett a szemébe közönségének, amely csak szórványosan találkozott nevükkel. Hiszen a mai művészetsorvasztó idők nem adnak hajlékot. A napilapok elvetélt irodalmi közleményei inkább nyomortanyák benyomását keltik és a kis számú folyóiratok részint elzárt csoportok gyűjtőhelyei, részint extrermtásba csinnadrattázó tehetetlenek. Akik ma MV-skotoon pódiumra lépnek, nevükkel nem hurcolnak magy ismertséget, de érték mindannyi és büszke, higgadt, dacos úttörő kattonái az új magyar kultúrának. Gergely Sándor. Előszó az irodalmi matinéhoz Leszakadt az ország testéről Nagyvárad, Kolozsvár, Kassa, Pozsony... városok, amelyek ölelő hajlékot adtak a magyar kultúrának, ahonnan rajokban indultak az ország szívébe, Budapestre fiatalok, hogy a megvénhedt főváros elerőtlenedett kultúráját rászorítsák a rohanó idők vágányára. Ma ezek az utánpótló otthonok távol estek tőlünk, ma a csonki ország ezernyi vérző sebbel hányódik példánul, önssanyargatóan és agonizáló eszmélete szinte süketen siklatja el maga mellett a kultúrát hozók a megújhodást, hitet, tudást hozók harsogó szavát. Ma Nagyvárad szegett szárnyakkal gunyaszt idegen impérium alatt és csonka Magyarországmég nem örülhetett egy uj Várad megszületésének. Talán, lehet, a mai kicsi ország Váradját Misk,kinek hívják és ennek az uj, lüktető életű, négy vidéki város fogta meg elsőnek a mai idők jelzését, hogy mennyit jelent a rekonstrukció nagy munkájában - kultúra. Ennek a nagy vidéki városnak, a csonka ország északi fővárosának nem lehet közömbös az új irodalmi élet megszületése. Minden kultúrember tudja, hogy az ádáz verseny, amely hazal mas értékeket szökkent a világiba gazdasági téren és termel uj értékeket, korszerűeket és időállóikat, a kulturális téren is meg van és a "helyes, józan út az, hogy uj értékeknek bizonyult fiaiba hajtásokat gondos, szerető kézzel óvják és támogassák a jövő elé. Nem tapsokért és babéros pillantásokért küzd Gergely Sándor Zümmölő, kalandor sugarakon Írta: Szabó Lőrinc Köröttem rajzanak — vén fa vagyok én — vad rétek méhei, mind: hordják odúmba a mézet s részeg sugarak szemeimbe a szint Zümmögő, énekes sugarak, indulók és érkezők, — mesélik: ősz van Tátraszerte s persze Nápolyban is szépek a nők . , , Szállnak, szállnak kis hírnökeim , kis gondolatok, hűségesek — Ma minden országot kirabolnak s holnap már itt a fény, csók, üzenet. Csordidó szívvel hallgatom, mit zsong ez az örök zene: Óh élni! élni! . . . S lombkoronámat az ifjúságnak rázza rakoncátlan szele. — Óh élni! . . . Vér mocskolta évek után jönnek híveim, kis aviatikusok: sose nőtt ily buján az ember s a tenger egész megfiatalodott! . . . Köröttem rajzanak — Szédülök — Méz! mámor! — Csalogató szelek! . . . Rózsák tolonganak szemeimben s minden rostomban édes tűz bizsereg: elszórom lelkem csörgő aranyát kőbe, patakba, virágba s zümmögő, kalandor sugarakon testtelen, parttalon, gazdagon szétszálok a világba. . . A kádi tanácsa írta: Kodolányi János Tavaszi virulósok idején, a Mekkába való nagy elinduláskor Csönd-hegyek között találkoztam a bölcs kádival. — Szálénál — üdvözöltem őt. — Megbocsáss a háborgatásért. — Beszélj, fiam. Hallgatlak, — mondta szelíden, miközben fehér füstöt eresztett a csibókból, megsimogatta szakállát s szemöldökeit bölcseség-szarvas homlokára szalajtotta. — Mekkába iparkodom, óh kádi, hogy én is hadsi lehessek. De nem tudom az utat. Igazíts el, kérlek. A bölcs kádi kivette szájából a csilakot, szemöldökeit ismét levonta a szemére, majd így szólt: — Fiam, nehéz útra, hosszú útra indított Allah. Nem hiszem, hogy meglásd Mekkát. Hanem azért megmondom, merre menj. Hát nézd: a Csönd-hegyekből egy sivatagra érsz, azon vágy át mindig abban az irányban haladva, amely az árnyékoddal ellenkezik. A sivatag homokja sárga és fonó, sárga az ég is, de mégis legforróbb az éjszaka. Kin lesz a járás, de ne aludj, menj, menj, szünet nélkül előre. Akkor egy oázishoz érsz, ahol gyönyörű hurt vízzel kínál . . . — Hm? — Igen, fiam, a legszebb, mert legelső. De te mege, lásd, menj tovább. — Tovább! kőből oeuuiuu-jY aoi uxuM *-¡■ w,—-nak, meztelenre vetkőztetnek, úgy bocsátanak el. De te ne félj tőlük, mert csupán azt akarják, ami rajtad van. Add nekik. Ám találkozol szíves, barátságos törzsekkel is, ezeket kerüld. Ezek azt akarják, ami benned van. — Értem. — Hallgass, fiam. Azután apáddal fogsz találkozni, aki az útszélen hever, aki nyomorék, aki soha meg nem látja a próféta városát. És vizet kér tőled, ne adj neki. A botodat kéri, ne add neki. Menj tovább. Majd az anyád könyörög, hogy ne siess, fogd le haldokló szemeit, melyek im nem látták meg a Várost. Ne állj meg, ne hallgassd meg. Találkozol férfiakkal, akik melléd szegődnek s kidőlnek az úton, meg ne állj eltemetni őket; asszony szegődik melléd, aki drága lesz neked, mint a nyíló cseresznyéiig s megtermékenyül a szemedtől s az útszélen vajúdván, nem lesz többé a te társad, meg ne sirasd. És . . . — És?! — Hallgass, fiam. Akkor kemény les® a talpad és nem égeti a homok, fekete a bőröd és nem pattog föl többé, mélyre húzódik a szemed és erős lesz, mint a sasé, vékonyak a zs inaid, mint az acél és kemények ... a vár Kodolányi János lad nem érzi fájdalmaid terhét. De vissza ne nézz, míg meg nem láttad Mekka minaretjeit. Most menj. Allah vezessen. Megköszöntem a bölcs tanácsot és elbúcsúztam, illedelmes hajlongással. És hallottam, — már messze járván — amint utánam kiáltotta a legbölcsebb tanácsot: — Fiam, vissza ne nézz! Csak vissza ne nézz. És csakhamar kiértem a sivatagba. Holló Klára jött, hirtelen Senki sem tudta még néhány év előtt, ki ő, mi ő. Ma ünnepelt, fiatal, hites művésze a szóalak. Senki sem tudta, merre jár merre néz, az emberrengetegek milliónyi csoporjában szürke volt, ember és váratlan nagy örömre gyullasztotta szavai zenéjével meglepett hallgatóit. Nem tudni jövő útját. Ha nagy értékei teljesen kiteljesednek, az új magyar költészet hivatott előadóra, talált benne... Holló Klári