Mohács és Vidéke, 1897 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-03 / 1. szám
A dalárda estélye. Boldog karácsony másnapja, sok dicsérettel köszöntlek és meleg szívességgel veszlek a tollam hegyére, mely bötülvel esztendők óta annyi lapját felirótta már az estélyek krónikás könyvének . . . Ebben a krónikás könyvben csupa ünnep éneklődött meg, bálok, estélyek, vigalmak napja, hadd kerüljön közéjök a legújabb fényes este is . . . Szóljon a dicséret legelsőbben a közönségről, mely annyiszor mostoha volt már nálunk a jókedvű esték iránt, de amelynek most mintha eszébe jutott volna, hogy Rómeó és Julia szerelmi története egy estélyen kezdődött és azóta ostoba dolog a mulatságokkal hadilábon állni . . . Mondhatom, egészen csinos „anabázis" volt, mikor karácsony másnapján este Mohács társadalma nagy sokadalmakban végigvonult az iparos-kör hosszú folyosóján s aztán a helyiségek minden zegétzugát, a hatalmas termek minden talpalatnyi terét megszállotta. Tetszetős, elegáns kép volt, amelyik előttünk élt, nyüzsgött, mozgott; a „felsőbb tízezrek“ szinte domináló számmal lepték el a sűrű széksorokat, melyeken ritka élvezet volt a szemünkkel végigszaladni. Akinek a mihez kedve volt, gyönyörködhetett csinos, divatos estélyi toalettekben, elegáns, karcsú asszonyalakokban, mosolygó, édes szemű leányokban. Csudálatos, milyen mohó vágygyal szaladtak végig a férfi szemek a terem mindedik részén ! Sok-sok néznivaló volt, de mintha a szemek egymás után makacsul meg-megállapodtak volna más-más ponton ; mindenki megtalálta, amit lázasan keresett, a saját gusztusa szerint való „pontot“: egy érdekes, barna Mérődé-frizurát, egy koszorúba font, elfelejthetetlen szőke hajat, egy édes, szende arcot, egy leányalakot, amelyik bájos, mint valamilyen virágzásba borult orgonafaág, vagy egy asszonyt, akinek a szeméből csillagok világítanak .... Fölhúzták a függönyt, s a mohácsi dalárda énekelni kezdett, csinos, zengzetes dalokat, víg, pattogó verseket és bús, ábrándos hangulatba ringató nótákat. A dalárda nótás kedvében volt és mi szívesen tapsoltuk pirosra a tenyerünket, mert az ének meleg hangja belecendült a fogékony szívünkbe, s éreztük, amint a mély megindultság és a hevülő lelkesedés vegyesen szétárad a bensőnkben . . A dalosok nagy hatást keltettek : egy-egy éneknek olyan volt az előadása, hogy a dal szárnyán lelkünk a magas szférákba repült, könnyedén, de azért terhesen meleg indulatoktól és természetes érzésektől. Kiváló piéce volt a „Barna kis lány, mert vagy olyan szomorú“ nótának, ennek a legdúsabb magyar dalnak szívbejátszó, precíz előadása; a vignóták közül pedig a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs“ tetszett leginkább csengő, összevágó, ritmikus hangjával. De a dalárda előadásának egyéb pontjai is, a dongókar, a duett, a szólóének is sikerültek és nekem rögtön eszembe jutott, hogy mindennek okáért szinte csudálattal kellene a mi dalosainkra tekintenünk. Mert a mohácsi dalárda imhol alig kelt életre, máris — feltűnő hirtelenséggel — túl van az újszülöttek „pólyás“ korszakán s kevély örömmel, az egyszeribe felnőttek hivalkodó önérzetével áll ki a gátra mutogatni az erejét, az izmosodó tehetségét és az életrevalóságát. holdat bámulta éjszakánkint és kit hamarosan leszoktattam erről. Akkor mi haragban voltunk, mert egy kicsit megszidalak azért, hogy a „postilion d'amour“ szerepére szántál Mégis csak borzasztó, hogy milyen nagy szamárnak néztél engemet. Nem tudom, olvastad-e ebben az időben JohnStuart Mill-nek a noemancipációról írott híres művet, de valami nagyon hatott rend. Egyszerre eltagyta a gyerekes fogásaidat, szerettél volna komolyan beszélni (ha tudtál volna), a tudományt istenítetted s a férfiakat lenézted, a mi mind igen rosszul állott neked. Később annyira mentél, hogy szerettél volna nadrágban és kávéházba járni, szivarozni s azt hangoztattad erősen és gyakran (bár ki se kérdezte), hogy sohase megy férjhez. Ha jól emlékezem, ez úgy tél táján volt, amelynek képe annyira hatott reád, hogy erős fantázia kellett hozzá, de hát ez nálad nem hiányzott. Mindenki rád hagyta, amit mondottál, most megvallom, — az én tanácsomra. Ez bántott. Szerettél volna egy ki- diszharmóniát. Ekkor közbejött valami , ezer ilyen történik naponta a földön. Egy napon — mely épen olyan volt, mint a többi — megláttál egy fiatal embert sima fehér arccal, álmatag szemekkel, aki nem olyan volt mint a többi, legalább a te szemeidben nem, akinek égő pillantásától elhalványodtál, megremegtél, magad sem tudtad, miért. Mikor elment hozzátok látogatást tenni (magyarul : vizitel), haragudtál reá, hogy eljött és szeretted volna, ha Ítélet napig beszél veled a szalon sarkában édeshomályos semmiségeket, melyekben többet mond a szemek ragyogása, ajkak remegése, mint a legékesebb frázis. Talán nem igy volt ? Hiába rázod aranyfürtös fejecskédet, én tudom, hogy igy volt. Aznap eltörtem egy szép virágtartót, amikor az etázsert akartad rendezni s még jobban összeA műsor egyik nagyobb kaliberű pontja volt „Az ajánlott levél“ c. vígjáték (Labich Jenőtől) előadása. A műkedvelők derekasan megállották a helyüket. A hölgyek közül Reiner Laura k. a. szinte fényes hatással játszott, mondhatnám, hibátlanul, nagy rutinnal, kedvesen és szerepéhez való, mérsékelt kacérsággal. Reberics Mariska k. a. a fess, szemrevaló és úgynevezett érdekes szobacicások tipikus alakját mutatta be grációzts játékban. A kisasszonyoknak volt egy egy figyelmes gavallérja, akik csinos (talán vallomásszámba menő) virágbokrétákkal tépték meg őket — a publikum élénk helyeslése között. A darab mulatságos jeleneteit állandó derültség és hangos kacagás kísérte, amiből legtöbb a Kondor Ferenc színjátszásának jutott ki. Kondor egy élclapba illő, érdekes amerikai urnák furcsa figuráját mutatta be, akinek az eszét félszeg hóbort bántja, a szívét pedig veszedelmes szerelmi láz égeti. Kondor kacagtató játékában fényeseit bebizonyította, hogy a hóbortosoknak — kivitt, ha amerikaiak — kár szerelmeseknek lenni,és a jelen volt hölgyek gondolkozván a szerelemről, bizonyára úgy találták, hogy az európai szerelmesek sokkal többet érnek az amerikaiaknál. Egyébként Kondort, aki feltűnő könnyedséggel tud mozogni a jelentős deszkákon, sok komikumnál teli játékáért hatalmas tetszészajjal és makacs tapsolással honorálta a közönség. . T o p á l o v i’t s János finoman és eleganciával töltötte be szerepkörét, játéka természetes, fellépése otthonos, megjelenése korrekt volt. A műkedvelő előadásoknak Topálovits régtől fogva egyik kipróbált erősége. A darab rendezője dr. Riis Béla, anohácsi dalárda elnöke volt, akinek idáig csak a egyéb zsánerű tehetségeit ismertem, ellenben a legújabb, fényesen bevált talentumáról mit sem sejtettem. Dr. Rüill Béla pompás rendezőnek bizonyult; az előadás összevágó volt és épp oly jól sikerült, mint a műsornak bármelyik pontja. Némethy György mint szavaló mutatkozott be a közönségnek : Kiss József „Simon Judit“ c. költeményét adta elő nagy hatással. A költemény drámai motívumai meleg hangon csendültek meg tllöttünk, lüktető, lázas cselekvényébe a szavalóbeleöntötte lelke érzéseit s az érzések hullámzását kitünően festette. Sikere egyike volt a legnagyobbaknak, a melyeket műkedvelő színpadon el lehet érni. Az eladás utánnzene következett, mely buzgósággal a reggeli órákig tartott. Az estély tiszta jövedelme 138 frt 71 kr. Különfélék, van alkalmasabb nap, mint Szilveszter napja, amikor az ember önkéntelenül is érzi, hogy itt egy életszak vége. Csudálatos, de úgy van, hogy e nap estéjén az ember olyanokat is láthat a templomban, akik máskor tájára sem mennek. Minek jöttek oda? A kíváncsiság nem hozta őket oda, mert látványosságra nem számíthattak, s mégis miért olyan szokatlanul telt az Isten háza, hogy sokan kinn is szorulnak még? Kérdezzétek meg az emberi szívet, az megmondja: a Sylveszter-est az önmagába szállás estéje. Mohácson úgy a katholikusok, mint a reformátusok templomában mint mindig, hálaadó isteni tisztelettel rekesztették be az ó évet. Mind a három templom a szorongásig tömve volt. — Újévi tisztelgés. A helybeli kir. járásbíróság bírói és kezelői személyzete testületileg tisztelgett új év napján Materényi János kir. járásbirónál, a járásbíróság vezetőjénél. A tisztelgők szónoka Tornai Gyula járásbiró volt, ki rámutatva a helyes és tapintatos vezetés amaz eredményeire, melyeket a mohácsi kir. járásbíróság fejlődésében az utolsó évek felmutattak, boldogságot és erőt kivánt a járásbiróság vezetőjének terhes feladata további munkájához. Materényi János járásbiró meleg szavakkal köszönte meg a jó kiváltatokat. — Hymen. Novits Janka kisasszonyt, Novics Mór helybeli izr. kántor leányát, karácsony másod napján eljegyezte Rosenred Lajos pécsi kereskedő. — Herr Miklós nyugalmazott tanitó jegyet váltott özv. Fogler Adolfné úrnővel. — Atlétáink farsangja. Még csak rövid idő, s a száműzött vig herceg ismét elfoglalja „pünkösdi királyságát“, hogy alattvalóinak, kiket még nem ejtett hatalmába a századvégi blazirtság, tehát az arany ifjúságnak és a kedélyes embereknek kárpótlást nyújtson hosszú távolmaradásáért és tétlenségéért. Közéig az idő, midőn a leányok telve édes sejtelmekkel, boldogan ujjongják majd: itt a farsang. A Farsangban pedig sok szokott történni. Karneváli hercegsége nálunk is megrázta már sapkáját 8 szer, hogy tudassa városunk és a vidék mulatni vágyó közönségével, miszerint január 9-én este tartja meg ünnepi bevonulását és fogadja elsőnek kedves híveinek, a mohácsi atlétáknak hódolatnyilvánítását. — Félre azonban a mókákkal Mint a herceg heroldja tudomásul hozom, hogy januárius 9 én tartja meg a „Mohácsi Tornaegylet“ álarcos táncvigalmát az „Iparosok Olvasókörében.“ — Felesleges fejtegetnünk, hogy milyenek a mi derék, lovagias és gavallér atlétáink. A közönség már előnyösen ismeri őket. Ahol szép, jó és kedélyesről van szó, ott sohasem hiányoznak tornászaink és annyira leleményesek, hogy mindig újabb és nagyszerűbb dolgokat produkálnak. Most sem ismernek semmi akadályt, nem kimérnek időt, fáradságot és költséget, csakhogy minél jobban sikerüljön mulatságuk és hogy az kielégítse a legvérmesebb reményeket is. Rajta hát, jó közönség, jutalmazzák meg az atlétákat azzal, hogy sokan, nagyon sokan mennek el mulatságukra, nehogy Karnevál herceg megijedni legyen kény-, , jelen. Végre is kárba vész ott minden jószándék és akarat, ahol a közönség visszahúzódik. Magába zárkózik és hideg marad. Annyit elárulhatok, hogy sok minden lesz e mulatságon ; a többi kis virágos ágyam szomjúhozza a vizet s én nem hullatok mást rá, csak keserű könnyeket! „Olykor engek jó atyám kéréseinek s dalolni kezdek ... de ez a dal is oly baj, oly érzelem s vágytól dagadó ! és csakhamar az is elhal, mert érzem, hogy ismét egy könny szökik végig halvány arcomon ..." így panaszkodott kicsi szived a hajnalnak, a szellőtől ingó lomboknak, a csicseregve ébredő madárkáknak. Az illatos jázminok és reszkető mimózák ámulva hallgattak, a liliomok ingtak a légben, mimita fejecskéjüket csóválnák a szív csodás szavain.* Engedd meg, hogy élted legszebb pillanatára emlékeztesselek. Az éj szép volt, az éj csillagos volt. A légben valami titkos bűbáj honolt, valami lelket mérgező édes párázat, melyet csak azok éreznek, a kik szeretnek, a kik ábrándoznak . . . A parkot ábrándos köd ölelte át, ... . sűrűiből ezer ártatlan hang zenélt a boldogságról — szerelemről s amit elfeledett a madáraik, elmondotta azt a virágok illata, a csillagok ragyogása, a szférák zenéje . . . Éppen a kis gyeppadon ültél, közel a smaragd, rubint s ametiszt szynű kövecsekkel tarkázott forrás mellett, midőn a kert ajtaja kinyilt, csendesen.........zajtalan . . . egy árny, egy fantom suhant be rajta, kinek látására szived úgy megdobbant, hogy attól féltél, meghasad. A padról felkelve hátráltál, majd egy fába kapaszkodtál, mert féltél, hogy erőd fogy. Ő volt. Ne kívánd, hogy leírjam mit érzél, mikor imád tárgya, nyugalmad elrablója, eszményképed előtted állt és ezeket mondá: „Bocsássa meg, hogy itt vagyok. Szivem túltelt. Talán most megvet, a miért szentélyébe merészkedtem, de engedje kimondanom, hogy ha M. V. — Szilveszter estéje. „Omniasunt caduca,“ mondja egy latin szálló ige, ami magyarul azt jelenti, hogy minden múlandó. A szegény Szilveszter bácsi is csak olyan siráló, aki eltemette összes atyafiságát, rokonságát és azután maga is oldalba rúgja ezt a keserű világot s itt hagyja örököseinek. Hadd bajlódjék tovább vele az, aki tud. Akárki gondolta ezt igy ki, jól van, mert számolni mégis kell valamikor, s az ilyen úgy másokkal, mint magával való leszámolásra alig hánytad. Egész nap olyan voltál, mint a holdkóros, Kábult agygyal remegve reméltél. Mit? Ismeretlen dolgokat Este lefuttál a parkba, felkerested lege..hágatottabb sűrűjét, ahol a csalogány dalol s nézted a fák lombjain keresztül az éetioh csend mélyén kigyult csillagok miliárdjait. Menj"! az ábrándozás ideje, a szerelem tavasza véd - gyötrelmekben gazdag óráival, perceivel. Bárhogyan igyekeztél is érzelmeidet a szerelmesek ösztönével rejtegetni, atyád észrevette, hogy egy kissé nagyon szerelmes vagy, és mivel Laci ekkor még csak „ideiglenes minőségben kinevezett díjtalan segédfogalmazó gyakornokjelölt“ igen, de partkieképes nem volt, hamarosan kinézte a házból. (Oh! a papák is tudnak ám számítani, nemcsak a mamák!) Mindennapi dolog az életben, és a te szomorúságod mégis nagy volt. Nappal szobádba zárkóztál, este pedig lementél a parkba, azt mondtad üdülni. Pedig tudom, milyen kínosan hatottak reád a képek, melyek egykor gyönyörbe ringattak: a lombok titokzatos homálya, a szent némaság, melybe csak olykor vegyült bele egy végtelenül kedves hang : a csalogányé. Nyugtalanul átvirrasztott éj után, amikor a nap aranyos ágyából kikelve a szellők szárnyain útra kél, te már a kert rózsás labirintjai között imbolyogva gondolkoztál érzelmeiden, azon érzelmeken, melyek újak s ismeretlenek voltak előtted. S várjon mit szólt a szív? „Oh! miért is vagyok én oly szomorú, miért reszket könny a szememben ? Ha kérdi jó atyám : miért vagy oly halovány gyermekem ? Én megölelem, megcsókolom s hallgatok . . . „Kis madárkám oly csengve, oly hívogatólag csicsereg, nincs, ki vele játszik többé ....