Mohács és Vidéke, 1907 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1907-01-06 / 1. szám

2. oldal­ ­ok és halálozások arányszámainak tanulmányo­zásával. Tudván tudjuk, hogy a magyar fajt a rázú­dult veszedelmek közt az enyészettől vitézségén fölül leginkább nagy termékenysége mentette meg. Fajfentartó ösztöne mindig élénk volt és a tatár, török, osztrák pusztításai, Kelet és Nyugat ziva­tarai nem irthatták ki meg­ megritkult sorait, mert a fajszeretet mindenkor gondoskodott a régi he­lyébe lépő új ivadékokról. Megvan-e még vagy kiveszett-e ez a f­asze­­retet ? Él-e, lüktet-e a nemzetföntartás ereje a magyarban, vagy sutbadobta-e már nemes erényét, amelyről mindig híres volt ? Egy-két évtizede még dicsekedtek statisztikai kiadványaink, hogy a szín­­magyar vidékeken örvendetesen nagy a termékeny­ség. Akkoriban volt, hogy míg Franciaországban 1 millió lakosra évenként 24.080 születés és Ausztria német részében 38.000 születés esett, addig Magyar­­országon 1 millió lakos után 45.000 volt az újszü­löttek száma. Szereti-e a magyar ma is a­­ gyermeket ? Ha nem, az nagy nemzeti veszedelem lenne, sírja nemzeti nagylétünknek, dicsőségünknek, jövő évez­redekre fönmaradásunknak. A Tisza partján ma is azt vallják a magyar családok: „a­ bögre és a gyerek soha se sok.“ Van is arra­felé istenáldás, a statisztika szürke adataiból szinte himnuszi fölmagasztosulással szól hozzánk a fajföntartáson őrködő nemzeti géniusz. De nem úgy a Duna mentén, amint az erre mifelénk kanyarog, nem úgy tovább befelé, Pannó­nia szive irányában. Szittya-ősök tiszta maradékai a mi mohácsi és baranyai reformátusaink. Szép, értelmes fajta. A magyar nép szine-javához tartozó. Bár sokkal több lenne belőle, kivált ezen a tájon, hol az al­földi és tuladunai nagy magyar medencék össze­függését német és szláv helységek meglazították s ahol a magyarság két nagy tömege közt csak erős­ erőtlen szigetképződmények alkotják a laza összekötő rétegzetet. E szigetképződmények közé kell soroznunk Baranya vármegye keleti és déli részének kálvánista népét. A vármegyénkbeli idegenajkú lakosság megmagyarosodása nehéz munka lesz, ha ez a szerteágazó magyar réteg erőteljessé nem válhatik, ha ez a rétegzet omlataggá és dülékennyé gyöngül. Pedig a református magyar nép, nemzeti létünknek — a kától, magyarság mellett — ez az erős vára, ami vidékünkön megingott. Élete fájának gyökereit kór támadta meg, törzsét a szu­eszi, virágja hervadó, gyümölcse fonnyadt. Ami jó kálvinista magyar népünk, a nemzeti jellem és szellem sok-sok törzsökös erényével ékes, — immár hűtlen lett az ősök egyik erényéhez: a fajfentartó ösztönhöz. A baranyai és mohácsi refor­mátusban ma már nincs meg fajunk régi ereje, a termékenység­ fázik a népes családtól, fél a gye­rekáldástól, alig is van gyermeke, egy-kettő leg­följebb. Ha az első gyermek fiú, annak már nem igen lesz testvére. „A­hány telek, annyi gyerek.“ A mi református magyarunk fél a kis birtoka föl­­aprózásától, aztán a menyecskének is kiég a szeme, ha az utoljóbeli öreg asszonyok csúfot űznek be­lőle, amiért egynél-kettőnél több gyereke született. Végig mehetünk a baranyai református falvak nagy tömegén és nem akadunk olyan tűzhelyre, amelyet — derék alföldi szokás szerint — 6—8 — 10—12 gyerek rajzana körül. Pedig a szaporaság mesterséges korlátozása, ha ez általánossá válnék, tönkretenné, elbuktatná nemzetünket. Nézzük meg elsőben Mohácson a reformált felekezet híveit. Hiteles számadatok panaszos si­ráma szó­­fagyásukról, pusztulásnak indulásukról. Mohácsnak 1840-ben — miként ezt Fényes Elek derék földrajza tanúsítja — 1765 református la­kosa volt. Az ország népének átlagos szaporodási arányszáma alapján 60 év alatt ez 1765 léleknek körülbelül 2900- 3000 lélekre kellett volna növe­kednie. De mi történt ? A mohácsi kálvinisták nem­csak az általános szaporodásnak evvel a mérté­kével nem sokasodtak meg, hanem egyáltalán nem szaporodtak, de sőt — minden igaz hazafi mély búbánatára — megfogytak. Az 1900. évi népszám­láláskor ugyanis számuk csak 1 502 főre rúgott; veszteségük tehát 263 lélek, holott voltaképpen 1.200 főnyi nyereségük lehetne. Hullámzásuk 60 év alatt is ez. Számuk volt. Fogynak, következetesen, egyre fogynak. Ha a népmozgalomnak ez az iránya a jövőre is állandó maradna, azon valamennyiünknek kétségbe kellene esnünk, mert megroppanna vele a mohácsi magyar­ság dereka és 150—200 év múlva begyöpösödnék a református templom küszöbe: hírmondó se ma­radna a mohácsi református eklézsiából. * Hogy ez e­kkora erővesztesége a magyar fajnak, azt fölös és részletesen taglalni. Tudni­való ugyanis, hogy elszomorítóak viszonyaink a szomszédban is, a­hol reformátusok laknak, egész vidékünkön kerekátaljában. Ruccanjunk át Kölkedre, szép szál magyarjaink közé. Nézzük meg, van-e látható eredménye köz­ö Itt szerkesztői tollal közbevetőleg megjegyezzük, hogy református körökből eredő híradás szerint­­ a mohácsi viszo­nyok legújabban javulásnak indultak. A pécsi katolikus egy­házmegyének 1906. évben megjelent sematizmusa szerint is mintha elszűnőben lenne a reformátusok elnéptelenedése , ugya­­­nis most 1521 református lakosa van városunknak; ez az 1900. évi népszámlálás eredményéhez képest — az esetleges ván­dorlások beszámításával — 19 főnyi növekedést jelent. Nagyon kevés javulás, de akarjuk remélni, hogy a stagnálás után a közel­jövőben gyarapodás fog következni. A szerke­ tűk a fajszeretetnek. Statisztikájuk szomorú. Volt ugyanis Kölkeden református: 1840-ben........................................786 1880-ban........................................785 1890-ben........................................718 1900-ban........................................668 A születések szám Kölkeden haladványsze­­rűen csökken, maholnap talán egészen is divatját múlja és a kölkedi cigányokra hárul a falu becsületének megmentése. Kölkeden ijesztően ke­vés a gyermek. Az egész 867 főnyi lakosságból 1900. évben 504 házas és 93 özvegy embert számláltak összes ezen aránylag nagy számmal szem­ben nőtlen s hajadon egyén csak 270 akadt! Pél­dátlan gyermekszegénység! Volt ugyanis: 6 évnél fiatalabb gyermek ... 64 és 6 —12 éves gyermek . . . 65. Hogy a fejletlen korú gyermeknek ez a 129-re rugó száma mennyire kirívóan csekély, azt szem­betűnővé teszi a más hasonló nagyságú falvak gyermekbőségével való összehasonlítás. Találomra ime néhány helység az ország ama tájairól, ahol a termékenység elfojtása széltére még nem divatozik. Megjegyzendő, hogy e falvak tiszta magyar la­­kosságúak, egyik részük református, másik részük katolikus, valamennyi akkora, mint Kölked, 800-nál több, de 900-nál kevesebb lélekszámmal. Van 12 évesnél fiatalabb gyermek: Kölkeden............................... . 129 Olcsván (Szatmár) .... . 324 Bekölcén (Heves) .... . 303 Makrancon (Abaúj) .... . 302 Komorón (Szabolcs) .... . 352 Péterfalván (Ugocsa) . . . . 301 Pétermonostoron (Pest) . . . 305 Gergelyiben (Bereg) . . . . 334 Erdőtarcsán (Nógrád) . . . . 300 Andódon (Nyitra) .... 314 Újhután (Borsod) .... 342 A mohácsi járásban még csak egy faluban vannak kálvinisták jelentékenyebb számmal: Ba­barcon. Sajnos, innen nemsokára kipusztul a refor­­mátusság. Volt t. i. Babarcon református: 1840-ben.........................................223 1880-ban........................................174 1890-ben.........................................159 1900-ban.........................................120 Ez az enyészet útja. Az egész mohácsi járásban a reformátusok népmozgalmának képe a következő összeiratott református: 1880-ban ............................... 2­854 1890-ben ...............................2690 1900-ban ...............................2­ 517 Bárhogy csoportosítjuk tehát a statisztika beszédes adatait, Mohácson és a mohácsi járásban a református lakosság tért veszít, visszaesik, pusz­tulásnak ered. Saját maga öli el faját. Vajjon ki­józanodik-e öngyilkos indulatából és megállva a 1840-ben ........ 1 765 1880-ban....................................1.661 1890-ben.........................................1.546 1900-ban ...............................1.502 újévet. A villamos telepről irányított elsötétítés kissé zavarba hozta a kis társaságot, de a lámpák kigyulása után annál iigabban folytatták és három órán is jelezték az újév beállását. Ezzel az előadások sorozatának vége szakadt s kezdetét vette a vidám tánc, mely csak a reggeli órákban ért véget. A mulatságon megjelent a Ka­szinó közönségének szine-java s az ott töltött estét bizonyára legkedvesebb emlékei közé fogja sorozni és hálásan fog megemlékezni a Kaszinó derék igaz­gatójáról, dr. Andrits Tivadarról, aki fáradhatatlanul dolgozott az est sikere érdekében. Befejezésül megemlítjük, hogy a következő hölgyek voltak jelen, még­pedig asszonyok : dr. Andrits Tivadarné, Auber Istvánné, dr. Auber Tivadarné, Armuth Mórné, Bálint Mórné, özv. Bárány Gézáné, Beck Mariska, Brand Edéné, Eötvös Gusztávné, dr. Flesch Árminné, Freund Sándorné, özv. Frommer Miksáné, Guoth Lajosné, özv. Jurcsek Gézáné, Kammerer Miksáné, dr. Kaufmann Józsefné, övz. Keller Antalné, Klomnbauer Antalné, dr. Koncz Adolfné, Kovács Károlyné, Krivitz Tamásné, özv. Landauer Józsefné, Margitai Péterné, Mayer Vil­­mosné, Milassin Ignácné (Szabadka), Miskolczy Sándorné, Német Károlyné, Német Lipótné, Neu­­brunn Tóbiásné, dr. Philipp Ferencné, dr. Radnai Emilné (Pécs), dr. Réder Károlyné, Reisz Bertalanná, ifj. Schmidt Károlyné, özv. Schuller Mórné, Szirmay Béláné, Szinkovich Károlyné, Tauszik Antalné, Turkovics Jánosné, Vida G­yuláné, dr. Vida La­josné, Weisz Lajosné és Wolf Zsigmodné; leányok: Blauhorn Margit (Pécs), Flesch Irma, Jámbor Ella, Kaufmann Blanka, Krivitz Mariska, Kugyerny Terus, Milassin Mariska (Szabadka), Mayer Irén, Mayer Mariska, Schelly Böske, Turkovics Annuska, Wolf Gitta, Wolf Melitta, Jávorka Adám Ixiuuauq­ua v­iue&a Kabaré-nyögések. — A „Mohács és Vidéke“ eredeti tárnéja. — Irta: Sikerült Hümér. Akik nem ismernek, tudják, hogy humorista vagyok. De akik ismernek, azok se sejtik — óh Egek! — hogy humoristaságom mindjárt zsenge kezdetén — óh Borzalom! — kettős tragédiával kólintott fejbe. Vidámnak rágalmazott pályafutáso­mat két sötét folt gyászosítja. A sors sújtó ökle­­.­i. arra a komiszságra kárhoztatott, hogy meg­fosszam szenvedő embertársaimat két olyan csáb­­gyönyörtől, melyek mindegyike elegendő lett volna, hogy akárki cserébe adja érte a lelke üdvösségét, — a földi kincsek hivságairól nem is beszélve. Vétkes mulasztásom mardosó önváddal harapdál és a lelkiismeret nádpálcája kényszerit rá, hogy bűnömből jóvá tegyek annyit, amennyit a könyö­rületes megbocsátása engedélyez. Az áldott kabaré zúdította fejemre a fejvesztő vétket. A bájos kicsike maga talán ártatlan benne. De a papái feleljenek érte majd az Úr ítélőszéke előtt. Bűnöm őket is terheli. Ők voltak hozzá a cimboráim. A fölbujtóim. A nevüket még máglyán se gyónom meg. Annyit kikottyantok, hogy fölkent tagjai a „Gyorsaság nem boszorkányság“ nevű ér­demdús társaságnak, mely egyetlen alkotó „Legyen!“ szóval teremt mulatságot, hozzá műsort, szereplőket és minden kelléket. Lábbal tapossák a hagyomá­nyokat. Megvetik Lassú Gáspár, Késő Menyhért, Nesiess Boldizsár avult szokását, akik őrült, konok rabjai voltak az előítéletnek, hogy előadásokat nem lehet kábító egy-kettővel a föld alól előteremteni. Ők albérletbe vették a fürgeséget, árendába kapták a kutyafuttát és darabokra szaggatva minden teke­tóriát, máról hónapra a sziklából parancsolnak elő üdítő, buderiten csörgedező forrásokat. Mágikus erővel hipnotizálnak és a médiumnak engedelmes­kednie kell. Sokkal lágyabb gyermek vagyok, semhogy szembe mernék helyezkedni. Sokkal szerepelni­­vágyóbb vagyok, semhogy ne rohannék a furulyaszó után. Sokkal nagyobb malasztnak tartom elmém szüleményeit, a világ elé tárhatni, semhogy lesújtó „nem“-mel tudnék válaszolni, ha feketézés közben, egy-két könyörgő, szirénhangú „az se lesz baj“-jal megbabonáznak, így pottyantam abba a szédítő szerencsébe, hogy megadatott nékem a kegyes en­gedetem, vasárnap éjjel írni és megtanulni egy prológust a hétfői vigalomra. Fascinálva, bűbájozva a Gondvrelés e pél­dátlan kegyétől, észveszejtően megírtam és csodá­latosan megtanultam a nagylelkűen engedélyezett prológust. De mikor a pódiumon reszkedve eszembe ötlött, hogy ez örökre szóló művet egyetlen fél­éjjel negyednyi idejében tudtam nyélbesütni, e kábító gondolattól annyira megszeppentem, hogy csak üggyel bajjal tudtam a nagy művet betetőzni. Kicsinységem tudata nyomasztólag gyötört és kevés híjjá: a páratlan föladat megoldatlan marad. Ennek, csakis ennek az öntudatbeli ijedelemnek lett követ­­kezménye az a rettendő csapás, hogy műremekem csak csorbítva került a közönség lábai elé. Ett pár gyöngyszem legurult a zsinórról és — Regy­ü­lem ! — agyontapostam. Sokkal jobban érzem a veszteség horderejé, semhogy abba könnyű szerrel bele tudnék nyu­godni. Áthatva az áhitatos meggyőződéstől, hogy az emberiség kára, örök mulasztása lenne minden szó, ami munkámból veszendőbe menne, ezennel kény­telen vagyok az egészet itt átadni a halhatatlan­ságnak. Nem szívesen teszem, de nem vehetem évi­ jauuam­o­t.

Next