Mozgó Képek, 1985 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1985-07-01 / 7. szám
r ________________________________13 A népirtás változatos módszerei A budapesti születésű Ata Kandó, a világhírű fotóriporternő az S. O. S. címet adta könyve, A hold véréből című útirajz egyik fejezetének, amelyben elmondja, hogyan szerzett tudomást a brazíliai indián népirtásról. Idézzük Ata Kandót: „SEGÍTSÉG! Emberek, segítsetek, tegyünk valamit az ostoba és képtelen szörnyűségek ellen. Hiszen ez még csak nem is háború. Ezek az indiánok senkinek sem ártanak, maniókán és banánon élnek, soha senkitől semmit el nem vettek. Miért kell egy értékes népcsoport utolsó pár százezernyi maradékának mocskos gyilkosok kezétől elpusztulnia?” A világ az utóbbi évtizedek során a Mato Grosso-i vérengzésekkor figyelt fel arra, hogy milyen rendszeres kegyetlenséggel gyilkolják Brazília indiánjait. Mato Grosso 1968-ban valóságos indiántemetővé változott. Gumiban, ásványi kincsekben gazdag területeire börtönből megszökött gonosztevők, hivatásos gyilkosok felbérelt serege zúdult, és a földek gazdáit, az indiánokat, akik a brazil alkotmány 4. cikkelye értelmében teljes mértékben jogot formálhatnak arra a földterületre, amelyen élnek, egyszerűen kiirtották. Tapaiuna és Pataxo település például eltűnt a térképről. Az egyik törzset arzénos cukorral mérgezték meg, a másikat himlővel oltották be. Másutt cukroszsákokat dobáltak le, azután a cukrot kóstolgató indiánokat - férfiakat, asszonyokat, öregeket, gyerekeket - dinamittal felrobbantották. A vérengzések után egy-egy törzsről ilyen adatok jelentek meg a brazil sajtóban: „A bororo indiánok a század elején több tízezren voltak, ma kilencvenketten élnek ebből a törzsből.” Egy olasz újságíró röviddel a vérengzések után ellátogatott a túlélők közé. Az egyik indiánfőnök arra a kérdésre: hogyan vélekedik a gyilkosságokról? - így válaszolt: „Mi nem értjük ezt a háborút, ez a háború félelemmel tölt el bennünket. A mi törzsünk sok háborút vívott, de a fehérekkel nem tudunk háborúzni.” Az olasz újságíró számos neves brazil személyiséget megszólaltatott. Érdemes egymás után idézi három riportalanyának válaszait. Alberto Pizarro Jacobino, brazil újságíró: „A Mato Grosso-i gyilkosságok felelősei: Felinto Müller, az állam egykori kormányzója, és Jurasi Magalháes, a hajdani külügyminiszter.” Joao Franchs ezredes: „Az indiánokkal a fertőzések végeznek. Természetes folyamat ez. Senki sem akarja meggyilkolni őket. Mi büszkék vagyunk indiánjainkra.” Omar Paranho Montenegro, antropológus: „1980-ra egy indián sem marad Brazíliában. Húsz év alatt végeznek velük. Egy-két indián marad csak, mutogatni való példány az állatkert számára.” Az indián népirtás a hetvenes években állami szinten folytatódott Amazóniában. Paulo R. Schilling brazil közgazdász adatokkal bizonyította be, hogyan szolgáltatta ki Brazília ezekben az években Goiás, Amazónia, Mato Grosso területeit különféle észak-amer brazil film cselekményéből megtudjuk, hogy az indiánok számos megaláztatást, súlyos faji megkülönböztetést kénytelenek elszenvedni. E cikkkünkből pedig kiderül, hogy századunk második felében sem szűnt meg az indiánok tömegirtása arikai nagyvállalatoknak. Az egykori brazil belügyminiszter, Albuquerque Lima is kénytelen volt bevallani: „Kétségkívül hatalmas nemzetközi érdekek nehezednek Amazóniára, mialatt mi csekély ellenállást fejtünk ki ellenük.” 1971-ben Pará állam indiánjait a brazil Nemzeti Indián Alapítvány megbízottjai fertőzött ruhákkal irtották ki, hogy megkönnyítsék az United Steel Co. fiókvállalatának, a Companhia Meridional de Mineira útépítő munkálatainak gyors elvégzését. Az Amazóniában véghezvitt gyilkosságokat leleplező Jornal da Tarde azt írja: „Az indián törzsek pacifikációja után az ott élő indiánok 50%-a halott lesz.” Ugyanezt a Nemzeti Indián Alapítvány expedíciójának vezetője így fogalmazza meg: „A parakan indiánok a készülő transzamazóniai országút számára kijelölt vidéken élnek, és a mi feladatunk az volt, hogy megakadályozzuk az elképzelhető összetűzést az indiánok és az útépítő munkások között.” Brazília történetében először alkalmazta egy indián ügyekkel foglalkozó hivatalos szervezet a brazil földbirtokosok, illetve észak-amerikai vállalatok ismert módszerét: himlővírusokkal megfertőzött ruhákat osztottak szét az indiánok között. Az „elképzelhető összetűzésekre” valóban nem került sor, egy hónap múlva mindannyian halottak voltak. A világ nemigen figyelt fel a segélykérő jelzésekre. Az indiánokat Pizarro és Cortes óta egyfolytában irtják, Brazíliában Martim Alfonso de Sousa hódította meg őket, majd irtózatos tömegeik pusztultak el a XVI. században, az ország hétéves, nagy indiánháborúja során. A brazíliai indiánokat Hitler gázkamrái után negyedszázaddal ipari eszközökkel kezdték irtani, és gyilkolják őket napjainkig. Simor András Gajdos János Gajdos János, a magyarországi naiv festészet egyik jeles alkotója 1912-ben született Geszteréden (Szabolcs-Szatmár megye). Szakmai előképzettség nélkül, csupán természetes tehetségére hagyatkozva kezdett festeni. Képei külföldre is eljutottak, 1938-ban például egy, hollandiai kiállításon szerepeltek. Ő maga szegényen, olykor a legmélyebb nyomorúságban élt. 1949-ben felvették a Képzőművészeti Főiskolára, de néhány hónap múlva járványt hozó zarándokok 1972 márciusának első napjaiban egész Jugoszlávia három Koszovó tartománybeli faluval foglalkozott. Macedóniától a tengerpartig huszonnégy óra alatt megismerték Orahovac, Prizren, Gyakovice nevét. Gyakovicéban kezdődött és villámgyorsan terjedt - először a másik két faluban, majd az ország más városaiban - a feketehimlő-járvány. Jugoszlávia soknemzetiségű lakosai között szép számmal vannak muzulmánok is, akik minden évben részt vesznek a mekkai zarándoklaton. Több ezer ember indul útnak ezekben a napokban. A jugoszláv állami szerveknek egészségügyi okok miatt rendkívüli gondot okoz ez a minden éves népvándorlás. Szigorú egészségügyi előírások vannak, amelyeknek megszegőit jelentős büntetésekkel sújtják, de hiába. A zarándoklat résztvevőinek többsége elkerüli az orvosokat, némelyek még attól sem riadnak vissza, hogy hamis papírokat gyártsanak, amelyekkel igazolják: már megkapták a kiutazáshoz szükséges védőoltásokat. Rendszerint megkapják az utazási engedélyt, és visszatértükkor az országba hurcolják a kolerát, a himlőt, a járványos bőrbajt, a különböző gyomor- és bélfertőzéseket. Ez történt 1972-ben is. A fekete himlő bacilusát egy 35 éves gyakovicei zarándok vitte be az országba. Jugoszláviában 42 évvel azelőtt volt utoljára feketehimlő-járvány. Az eltelt időben felnevelkedett orvosnemzedék csupán könyvekből ismerte e szörnyű betegséget, így történhetett meg, hogy a fiatal körzeti orvos azt hitte: a férfi valamilyen kisebb fertőzést kapott. Ekként is kezelte - penicillininjekciókkal -, amitől a himlős ember sokkot kapott. Csak ekkor került a kórházba, ahonnan a jelentkező kiütések miatt továbbküldték egy másik kórházba, ahol bőrbetegeket kezeltek. Végül egy idős orvos ismerte fel a bajt, de addig a himlős beteg már több kórházat megjárt, orvosok tucatjai tapogatták, vizsgálgatták. És a járvány elterjedt. A betegség felismerése után azonnal megtörtént a fertőtlenítés és az elkülönítés, de már késő volt. A faluban a megfertőzött családtagok, a kórházakban ő maga és a vele foglalkozó egészségügyi személyzet terjesztette tovább a járványt. A feketehimlő egyszeriben több helyen is felütötte a fejét. A legtöbb beteg a már említett három faluban volt. Az egészségügyi minisztérium néhány napon belül hetven orvosból álló brigádot küldött a fertőzött területekre. Az orvosból fertőzést kapott, és 1950-ben meghalt. 1982-ben Kecskeméten, majd Nyíregyházán emlékkiállítást rendeztek műveiből. Bánszky Pál tavaly megjelent nagy összefoglaló művében - A naiv művészet Magyarországon - részletesen ismerteti Gajdos és a hozzá hasonló sorsú alkotók életútját és művészetét. Gajdos János sok zárlat alá helyezték a három falu lakosságát. Koszovó azonban Jugoszlávia egyik legelmaradottabb területe, ahol még ma is tízezrével élnek írástudatlanok. Hiába volt tehát a házak falán a falragaszokon a felszólítás, az utazások megtiltása, amikor az emberek hírét vették a járványnak, felpakoltak, és elindultak az ország más helységeibe, „menekülve a bajtól”, így hurcolták végig a himlőt nagy területeken. Néhány nap elteltével már kétezer-ötszáz embert kellett karanténba vinni az ország különböző helységeiből. A járvány tovább terjedt. Különleges bizottság alakult az egészségügyi miniszter vezetésével, neves orvosprofesszorokból. Naponta adtak helyzetjelentést a betegség terjedéséről és az oltások időpontjairól. De ekkor már tizenegy ember halt meg feketehimlőben. A bizottság minden orvost kötelezett: a lehető leggyorsabban készítsen listát azokról, akik a fertőzöttekkel érintkezhettek, így sikerült több száz embert, ha késve is, de karanténba zárni és megakadályozni, hogy bolyongásukkal az országban továbbhurcolják a betegséget. A rendkívül súlyos helyzetet tovább nehezítette, hogy a védőoltás csak négy-öt nap múlva hatott, és addig a lakosság védtelen volt a fertőzéssel szemben. A környező országok is aggodalommal figyelték a jugoszláv egészségügyi szervek megfeszített küzdelmét, és erejükhöz mérten igyekeztek segíteni is. Gyógyszert, egészségügyi cikkeket küldtek, és kötelezővé tették a védőoltást a Jugoszláviába utazók számára. Belgrádban eközben a kijelölt kórházak előtt ezrek várakoztak a védelmet nyújtó oltásra. Az orvosok napi 16-18 órát dolgoztak. A rettenetes zsúfoltságban egy talpalatnyi hely sem volt a kórházban és a környező utcákban. Az újságok, a televízió és a rádió naponta többször is adtak híreket arról, hogy a járvány mely országrészekben erősödik. Felelősségre vonást is követeltek. Pedig akkor már dolgozott az a bizottság, amelyik kiderítette, hogyan hurcolták be a szörnyű kórt az országba. A mekkai zarándoklat megkezdése előtt ugyanis Irakban kolerajárvány kezdődött. A jugoszláv hatóságok a zarándoklat időpontja előtt néhány héttel felkérték a muzulmán hívőket, hogy útjukat kizárólag repülőgéppel és csak a szükséges oltások megszerzése után tegyék meg. A hívők egy része eleget is tett ennek a kérésnek. Egy kis városban, Bitolában akadt azonban egy élelmes üzletember, aki sokat akart keresni a hívők vallásosságán. Bérbe vett néhány autóbuszt, és ezekkel ezer embert indított útnak. Útközben a zarándokok több faluban megálltak pihenni, így kerültek néhány olyan falu közelébe, ahol feketehimlő-járvány volt. Erről senki sem világosította fel őket, és sokan az ottani üzletekben vásároltak. Az utasok között volt a már említett gyakovicei férfi is, aki az egyik faluban kaphatta meg a fertőzést. Múltak a hetek, és április vége felé jelent meg az első olyan közlemény, amely hírül ,adta, hogy a járványt sikerült megfékezni. A sok ezer beteg közül mindössze huszonöten haltak meg feketehimlőben hat hét alatt. A nagy felháborodás, amely az ország lakosait a törvényeket megsértő zarándokok ellen eltöltötte, végül is arra volt jó, hogy elérjék a mekkai ünnepségekre látogatók évente történő szigorú ellenőrzését. Ma már csak repülővel lehet oda- és visszautazni. Az országot sújtó járványt, amelyet a felelőtlenség és a pénzéhség zúdított az emberekre, a Politika című lap vezércikke így ítélte meg: „Olyan rossz, amelynek a jó oldala kényszerítette az ország illetékeseit a törvények betartására.” Nyárádi Éva Egy bororo indián - a 92 túlélő egyike Himlőfertőzéses brazíliai indián A nyambikara törzs két életben maradott tagja Kis körmenet (1937) 1985. JULIUS