Mozgó Világ, 1998. július-december (24. évfolyam, 7-12. szám)
1998 / 7. szám - NOVELLA - Gyurkovics Tamás: Nyál
utána, piszkosnak érezné magát. Márta viszont akarta, nem volt ez így kimondva, idétlenül is hangzott volna, de látszott rajta, ahogy néha belém csimpaszkodott, ahogy rám nézett vagy ahogy nyújtózkodott egyet és a mellein fölugrott a mórári kötöttárugyár alacsony árfekvésű pólója, abban. Erre már, itt fönt, az emberek bizalmatlanok voltak, illetve azok voltak lent is, de itt könnyebben tárgyiasult a gyanakvásuk, mert kevesebb volt, aki csak úgy sétafikált, hosszan utánunk lehetett nézni, anélkül, hogy a látóterükbe más is lépett volna. „Lehet, hogy el kéne engedni egy kicsit a kutyát, Mama” - szólt túlzott artikulációval egy MHSZ-feliratú mackóruci. Kis vödör, habos szivacs: mire leég a Sophi, csillogni fog az ezerhatos (kockalámpa). Mama, a nej, hasa mögé zuhanva szuszogott egy nyugágyban. Mézgáné, csak amaz pozitív hős volt. „Mindig mondom, hogy az embereknek semmi se szent, hiába gürcölünk, nem lehet egy kis nyugtunk” - mondta Mama (ezek szerint mindig). Tamás megállt, vagy inkább csak lassított, széles mozdulattal kijelölt egy teret Mártának, mondván (fennhangon) itt épül majd a Hare Krisnás templom, végül is nem állapot, hogy már ennyien vannak, de nincs egy tisztességes templomuk, Mama szuszogása szaporázott, MHSZ-ruci szájából lekókadt a Sophi, a hamu hangtalanul csobbant a műanyag vödör habos vizében, de ha lett volna is hangja, Tamásék akkor sem hallották volna, mert már kiértek egy apróbb tisztásra, ami Tamás szerint alkalmas volt, noha annak idején mégsem. A férfi tudta, hogy ha két kereszteződéssel később fordul be, előbb odaérhet, mégis az Andrássyt választotta, mert párizsi hangulatot vélt ott, noha még sosem járt a Montmartre és a Quartier Latin városában, és ma már biztosnak látszott az is, hogy - legalábbis ami az alkotói ösztöndíjról szóló egy darabig oly nyakas álma- 98 it illette - nem is fog. Mégis, vagy épp ezért itt fordult be tehát, ténfergett a bérpaloták között, és avval ajándékozta meg a cinizmusát (vagy épp fordítva: a cinizmusa őt), hogy ahogy ez kinéz, neki már be kell érnie párizsi hangulat helyett, a „parizerhangulattal”, mindörökre, ámen. A pincérfiú, aki sosem lesz az a klasszikus főúr, tudod, „Ich zahle, Herr Ober”, mert valójában maga a tulajdonos, aki csak azért szolgál föl itt, reménytelen sutasággal, hogy a pincérek fizetésén is spóroljon, szóval ez a társadalmi rangját tekintve fényévekkel fölötte járó ál-főúr készségesen pattant a helyéről, ahol a Lakáskultúrát vagy a Szép Házakat olvasgatta, mosolyogva köszönt a férfinak, de azért az üdvözlés után megtorpant, nehogy a keresztnévvel kelljen bíbelődnie. Az ál-főúr ugyanis nem tudta a férfi keresztnevét, ahogy azt sem, hogy mit rendel majd. Ráncolt homlokkal, mint akinek kis híja, már épp a nyelve hegyén a szó, hogy mit is, állt oda, egy kicsit segélykérően, amire - már mint e kis színjátékra - semmi szükség nem volt, mert a férfi már rég fölhagyott minden reménnyel és mondta, amit eddig, meg ezután is majd mindig. „Egy sör és egy unikum igenis máris” ismételte a pszeudo-pincér, és a férfi leült a törzsasztalhoz, ahol már a többiek, az alkohollal és a cuccal nyilvánosan és rendszeresen bajlódó, beszédhibás, ifjú és örökifjúságukba úszott költők meg írók ültek, kézirathalmok között, némi elégtétellel az arcukon, mint a nyugdíjas teremőrök a múzeumokban, akiket otthon nem látnak szívesen. Prózát csak egy valaki, ezek ketten hoztak, a fiúét, ez a párocska, akik egymás kezibe izzadva ültek, együtt mozdultak és mosolyogtak, együtt rezzentek, ha úgy érezték, rezzenni kell. Egy igazi szerelmes pár, holdkóros és önző. „Nesze nekem egy szerelmes novella a gimnáziumból” - sajnálta magát a férfi, de nem szólt egy szót sem, csak átvette a dossziét, és ott rögtön, ott a cigarettával, szeszekkel és anyaggal látványosan bajlódó társak közt, ahol nyilvánvalóan nem