Mozgó Világ, 2000. január-június (26. évfolyam, 1-6. szám)
2000 / 6. szám - INTERJÚ - Rádai Eszter: A szegénységről - Beszélgetés Gönczöl Katalinnal, Lengyel Lászlóval és Várszegi Asztrikkal
A szegénységről Gönczöl Katalinnal, Lengyel Lászlóval és Várszegi Asztrikkal beszélget Rádai Eszter - A szegénységről készülünk beszélgetni. Gönczöl Katalin ombudsmanként az emberi jogi szempontokat képviseli, jogász professzorként pedig a kriminológiáét. Várszegi Asztrik főapát úr megközelítése erkölcsi (ő a szeretet és a karitász hangját hozza a beszélgetésbe), Lengyel Lászlóé pedig politikai-gazdasági. Első körben mégis a privát szempontokról és a magánérzelmekről kérdezem önöket: ki hogyan él együtt ezzel a megszokhatatlan jelenséggel? Ki mit gondol értelmiségiként, „ alanyi jogon” a szegénységről és a szegényekről? Gönczöl Katalin Számomra a szegénység nem új élmény, én nagyon meszsziről jöttem, olyan környezetből és olyan vidékről, ahol a szegénység mindennapos jelenség volt. 1944-ben születtem, és módom volt megtapasztalni az ötvenes évek szegénységét. Abban a szűkösségben azonban rengeteg pozitív összetartó élményt lehetett gyűjteni. Olyan gyerekkort mondhatok magaménak, amit bizonyos szempontból nagyon-nagyon gazdagnak tartok. A mostani, az új típusú, a rendszerváltás utáni szegénységben kriminológusként és kutató emberként a városi szegénység vágott mellbe, benne a gyerekszegénység. Ezt az különbözteti meg a falusi nincstelenségtől, hogy a régi önemésztő szegénység volt, és semmiképpen nem nyilvánult meg kifelé agresszióban, hanem sokkal inkább öngyilkosságokban. Ez a „belehalok, de megmaradok becsületesnek és tisztességesnek” típusú szegénység volt. A bűnözés növekedését mi is jósoltuk már 85 óta, de az új típusú városi szegénységet, benne a gyerekszegénységet - bár ezt a nyugati, fejlett demokráciák kriminológusai előre jelezték - én mégsem tudtam elképzelni. Most ugyanis a családok, munkaképes emberek és gyerekeik szegénységéről, kiszolgáltatottságáról és éhségéről van szó. Mindez a városban jelenik meg, ahol az anonimitás uralkodik, és a szolidaritás hiányzik. Ahol nincs közösség, nincs hovatartozás és nincs kapaszkodó. Ez így együtt a társadalomból való kivetettség és kiszolgáltatottság állapota. - Főapát úr is gyerekkorában találkozott a szegénységgel? Várszegi Asztrik A háború utáni nemzedék tagja vagyok, és bármennyire furcsa, én ezekre az évekre és éppen a szegénység tapasztalatára ma hálásan gondolok vissza, mert ott tanultam meg függetleníteni magam a „van vagy nincs” dilemmájától, hogy nem szabad kétségbeesni attól, ha átmenetileg valami nincs. Viszonylag jómódú polgárcsaládból származom, az ötvenes évek ele 1e jére azonban hirtelen szegények lettünk, és akkor a család tagjai elővették ősi paraszti kultúrájukat, és minden munkát, minden lehetőséget megragadva, hogy úgy mondjam, a szegénység aranykorát teremtették meg körülöttünk. Tudtak kenyeret sütni (ma erre már valószínűleg képtelen egy háziasszony), ha kellett, szappant főzni, tudták, melyik gyümölcs ehető, mit lehet az erdőből összegyűjteni, gombát, szamócát, tudták, hogy milyen finom étel a kukorica, és hányféleképpen lehet elkészíteni... Ezért mondom - bár talán a távolság kicsit megszépíti ez valahol nagy iskola volt a számomra. Egy alkalommal, a nyolcvanas években tanítás közben azt mondtam a gyerekeknek: sajnállak benneteket, mert nektek már mindenetek megvan. Pannonhalmáról, a kolostorból egyetemistaként Budapestre kerülve, a hetvenes években találkoztam a szegénység utcai kéregetésben megnyilvánuló formájával. Nemzedékem úgy nőtt fel, abban a tudatban, hogy az állam minden szociális kérdést megold, csak-