Mozgó Világ, 2000. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)

2000 / 11. szám - -RÓL, -RŐL - Barna Imre: "Nagyon igaz, őrülten erős" - Nincsen nekem vágyam semmi, magyar filmdráma

120 Barna Imre „Nagyon igaz, őrülten erős” Jó harminc éve már, hogy Michelan­gelo Antonioni megszöktetett berkeleyi rendőrökkel csatázó diákjai közül egy fi­út, és lopott sportrepülőn egy szép hosszú hajú lány autója fölé vitte a sivatagba. Nagyjából ugyanekkor egy másik sport­repülőn, egy másik szép hajú lány ked­vére Alain Delon a párizsi Diadalívet re­püli át bravúrosan. A Zabriskie Point apokaliptikus tűzzel ér véget, lassított felvételen robban szét tárgyanként és ke­ring a levegőben Pink Floyd-zenére az akkortájt fogyasztóinak mondott világ. A Kalandorok tengeri kincskereséssel, szerelmi háromszöggel és melodrámával folytatódott. „Letitia, je ne savais pas...” - siratta férfiasan, régvolt Calypso mag­netofonokon is Alain Delon a tengermé­­lyi sírba lebegő szép szőke színésznőt. A Zabriskie Point-beli fiút lelövik a film­beli rendőrök, a mozgalmár diákokból vi­szont új establishment lett, ki ne tudná. Alain Delon rálel a kincsre és meggaz­dagszik. Kirepülős (vagy elúszós) mozi­történetekkel ettől fogva már csak vic­celni lehet. Marco Ferreri Dilingere 1969-ben még eléri úszva a Tahiti felé induló hajót, de a Szállást kérek óvó bácsija­ként Roberto Benigni tíz évvel később már csak úgy, céltalanul, gyalog vág ne­ki a tengernek egy kiskrapekkal. Mindenesetre az a bizonyos, kalando­­rok­ végi, nem felejtő, de megkérgesedő szívű Alain Delon járhatott még a nyolc­vanas évek közepe táján is a Második Műsor nevű poszt-new-wave-pre-alterna­­tív rockegyüttes szövegírójának az eszé­ben. dalain Delon szeretnék lenni, / éj­jel-nappal napszemüvegben járni. / Nin­csen nekem vágyam semmi, / csak Alain Delont megkeresni...” - hangzott egy el­komolyodó korban a sokatmondóan ko­molytalan Második Műsor. Egy új magyar film, a harmadéves fő­iskolás Mundruczó Kornél elsőfilm-díjas műve nemcsak a címében idézi, hanem az egyik szereplővel el is dúdoltatja ezt az elfelejtett dalt. A Brúnó nevű fősze­replővel ráadásul kalandoros légi kunsz­­tokat is csináltat - Brúnó cirkuszi világ­számra készül, motoros sárkányrepülőn ragadná fel az égbe Batman képében az technikai remeklés az opera legnyugta­lanítóbb alapjaira kérdez rá. Próbál va­lóságos helyzetet teremteni, amikor sem­mi sem valóságos. Az opera nem erről szól. Nem színház, nincs átlényegülés. Senki sem képzeli, hogy az az énekesnő ott valóban szegény Floria Tosca, aki­nek nemsokára kivégzik a tenor hangú, festő foglalkozású szerelmesét. Ez itt Price, az ott di Stefano, ők énekelnek, szerep szerint, de önmaguk minőségé­ben. Nem Tosca a jó, hanem Price, nem Cavaradossi a hamis, hanem di Stefano, és mindez ráadásul lemezről szól, a régi Bécsből, közel negyven évvel később az én szobámban, Budapesten. Amikor le­zajlanak ezek a csodálatosan megterve­zett mikrofonozási trükkök, nem kelet­kezik szituáció, és a nagy fáradsággal előállított helyzetben kevesebb a való­ság, mint az azóta már minden bizonnyal halott csellista műsoron kívüli, negyven évvel ezelőtti szuszogásában. De ebben a szándékok ellenére rögzített félhangos levegővételben van benne minden, ami számít: a zenész, a zene, a kifejezés. A Tosca ehhez képest csak ráadás. Puccini: Tosca - Decca, 1962-2000 Tosca - Leontyne Price Cavaradossi - Giuseppe di Stefano Scarpia - Giuseppe Taddei Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan.

Next