Mozgó Világ, 2000. július-december (26. évfolyam, 7-12. szám)
2000 / 11. szám - -RÓL, -RŐL - Barna Imre: "Nagyon igaz, őrülten erős" - Nincsen nekem vágyam semmi, magyar filmdráma
120 Barna Imre „Nagyon igaz, őrülten erős” Jó harminc éve már, hogy Michelangelo Antonioni megszöktetett berkeleyi rendőrökkel csatázó diákjai közül egy fiút, és lopott sportrepülőn egy szép hosszú hajú lány autója fölé vitte a sivatagba. Nagyjából ugyanekkor egy másik sportrepülőn, egy másik szép hajú lány kedvére Alain Delon a párizsi Diadalívet repüli át bravúrosan. A Zabriskie Point apokaliptikus tűzzel ér véget, lassított felvételen robban szét tárgyanként és kering a levegőben Pink Floyd-zenére az akkortájt fogyasztóinak mondott világ. A Kalandorok tengeri kincskereséssel, szerelmi háromszöggel és melodrámával folytatódott. „Letitia, je ne savais pas...” - siratta férfiasan, régvolt Calypso magnetofonokon is Alain Delon a tengermélyi sírba lebegő szép szőke színésznőt. A Zabriskie Point-beli fiút lelövik a filmbeli rendőrök, a mozgalmár diákokból viszont új establishment lett, ki ne tudná. Alain Delon rálel a kincsre és meggazdagszik. Kirepülős (vagy elúszós) mozitörténetekkel ettől fogva már csak viccelni lehet. Marco Ferreri Dilingere 1969-ben még eléri úszva a Tahiti felé induló hajót, de a Szállást kérek óvó bácsijaként Roberto Benigni tíz évvel később már csak úgy, céltalanul, gyalog vág neki a tengernek egy kiskrapekkal. Mindenesetre az a bizonyos, kalandorok végi, nem felejtő, de megkérgesedő szívű Alain Delon járhatott még a nyolcvanas évek közepe táján is a Második Műsor nevű poszt-new-wave-pre-alternatív rockegyüttes szövegírójának az eszében. dalain Delon szeretnék lenni, / éjjel-nappal napszemüvegben járni. / Nincsen nekem vágyam semmi, / csak Alain Delont megkeresni...” - hangzott egy elkomolyodó korban a sokatmondóan komolytalan Második Műsor. Egy új magyar film, a harmadéves főiskolás Mundruczó Kornél elsőfilm-díjas műve nemcsak a címében idézi, hanem az egyik szereplővel el is dúdoltatja ezt az elfelejtett dalt. A Brúnó nevű főszereplővel ráadásul kalandoros légi kunsztokat is csináltat - Brúnó cirkuszi világszámra készül, motoros sárkányrepülőn ragadná fel az égbe Batman képében az technikai remeklés az opera legnyugtalanítóbb alapjaira kérdez rá. Próbál valóságos helyzetet teremteni, amikor semmi sem valóságos. Az opera nem erről szól. Nem színház, nincs átlényegülés. Senki sem képzeli, hogy az az énekesnő ott valóban szegény Floria Tosca, akinek nemsokára kivégzik a tenor hangú, festő foglalkozású szerelmesét. Ez itt Price, az ott di Stefano, ők énekelnek, szerep szerint, de önmaguk minőségében. Nem Tosca a jó, hanem Price, nem Cavaradossi a hamis, hanem di Stefano, és mindez ráadásul lemezről szól, a régi Bécsből, közel negyven évvel később az én szobámban, Budapesten. Amikor lezajlanak ezek a csodálatosan megtervezett mikrofonozási trükkök, nem keletkezik szituáció, és a nagy fáradsággal előállított helyzetben kevesebb a valóság, mint az azóta már minden bizonnyal halott csellista műsoron kívüli, negyven évvel ezelőtti szuszogásában. De ebben a szándékok ellenére rögzített félhangos levegővételben van benne minden, ami számít: a zenész, a zene, a kifejezés. A Tosca ehhez képest csak ráadás. Puccini: Tosca - Decca, 1962-2000 Tosca - Leontyne Price Cavaradossi - Giuseppe di Stefano Scarpia - Giuseppe Taddei Wiener Philharmoniker, Herbert von Karajan.