Mozgó Világ, 2003. január-június (29. évfolyam, 1-6. szám)
2003 / 6. szám - REGÉNYRÉSZLET - Békés Pál: A képíró 4. rész
megszokni ezeket a hirtelen rohamokat, szinte szétrázta vonásait a reszketés, és a szálas férfi, aki a maga érdes módján apám helyett apámmá lett, összetöpörödött, elvékonyodott, majdnem megszűnt. Gyorsan hoztam a gyógyszereit, és igyekeztem leolvasni a szájáról, mit mond, mert a szavait is szétrázta a láz. A mondatokat nem sikerült megfejteni, de az világos volt, mit akar, a helyzet önmagáért beszélt: egyedül kell elmennem a tárgyalásra. Míg Carlosszal, az inas, forradásos arcú kubai tiszttel meg Kundival, a bányászati minisztérium betegesen kövér hivatalnokával - hiszen bányászati felszerelésekről volt szó - szürcsöltem az amarettóból, curacaóból és helyben csavart, friss narancsléből kevert koktélt, aggódva gondoltam a nagybátyámra. Amikor az üzletfelek megkérdezték, hol van, halkra fogtam a hangom, és azt feleltem, közbejött egy fontos tárgyalás, magas szinten. Hihetetlenül ravasz konspirátornak éreztem magam. Carlos sajnálkozott, volna itt néhány apróság, mondta, amit a főnökkel szeretett volna megbeszélni, tudniillik az igénylistára felkerült néhány újdonság. Az eddigiek mellett szükség lenne néhány T-62-eshez való apróságra is. Ezek a kubai hadsereg szeme fényei, de hogy azok is maradjanak, pótolni kell rajtuk ezt-azt. Én meg mosolyogtam: semmi gond, ahol az egyik T-t szeretik, ott a másik sem marad árván. Ők nevettek, nekem meg hízott a májam, hogy még egy poént is el tudtam sütni a koktélospoharak fölött használt koktélnyelven: spanyol-portugál keverék orosz és angol szavakkal fűszerezve. Ragadt rám ez a képtelen zagyvalék, míg az otthon tanult szuahéli, melyre oly büszke voltam, lassan feledésbe merült. Csak megérkezésemkor fogtam fel, hogy semmire sem megyek vele, az utcán meg a piacon használt kimbundu nyelvnek annyi köze van a szuahélihoz, mint a magyarnak a dakotához. Még sokáig iszogattam a forradásos arcúval meg a dagadttal, ápoltam a koktélkapcsolatokat annak rendje és módja szerint, rendeltem még egy kört, és hagytam, hogy simogasson a szomszédos teremből előhömpölygő, hihetetlenül mély, érdes hang, a féllábú énekesé - a szöveget nem értettem, de a dal mégis többet mondott erről a városról, mint apám öccse meg az összes üzletfél, akikkel eddig találkoztam együttvéve. Kezdetben az árfolyamokról beszélgettünk - tetszett nekem az angolai pénz, tarka volt, vidám, és egészen komolytalan. Úgy hívták: kwanza, a város határában hömpölygő folyóról keresztelték el. Később aprólékosan elemeztük a felszolgálólányok alakját; a legkritikusabb az alaktalan dagadék volt. A legformásabb lány felé intettem, aki - ha csak testének arányait vesszük figyelembe, és nem számítjuk a színét, az arcát, a haját, a mozgását, a ruháját - valamelyest Éberfy Ottiliára emlékeztetett, és megpróbáltam lefordítani az üzletfeleknek, mit mondott Tukán az építőtáborban, amikor eltévülten bámult a Viktor és Bokor között ringatódzó Éberfy után: - Olyan intelligens segge van, hogy magától visszaköszön. - De Carlos és Kimbu nem értették, viszont társalogni akartak, mert ők is ápolták a koktélkapcsolatokat, így azután magyarázatot követeltek: - Hogy van ez? Ki köszön? A segg? És kinek? És miért intelligens? Mire visszaértem, apám öccse jobban volt, és apróra kikérdezett. Elmondtam, mit akart Carlos, erre elkomorult, és a listát követelte. Amikor hozzátettem, hogy mit feleltem, elszörnyedt. - Elment az eszed? Tudod, mit beszélsz? Fogalmam sem volt, mitől borult ki. Újra vacogni kezdett, nem lehetett tudni, a düh vagy a malária beszél-e belőle. Egyre jobban bepörgött, végül felpattant, és hiába próbáltam visszaterelni az ágy felé, ellökte a kezem. Ide-oda tántorgott a szállodai szobában, mint a részeg, és lázasan hadart. Nagyjából azt mondta, hogy a mi tankunk, a mi kicsikénk, a prinadlezsitcsetverki így becézte, oroszul, „a harmincnégyes”, talán az üzbég sivatagi raktárban tanulta végső soron veszélytelen. Mármint nem azoknak, akikre lő, hanem