Mozgó Világ, 2008. július-december (34. évfolyam, 7-12. szám)
2008 / 10. szám - ESSZÉ - Hegyi Gyula: A világ köldökén
Hegyi Gyula A világ köldökén Cuzco, vasárnap délelőtt. A város népe a Plaza de Armeson ünnepli az Úr napját. Az indián hagyomány szerint Cuzco, vagyis Quiq’o a világ köldöke, központja. A Plaza de Armes, a Hadsereg tere ezek szerint a világ közepének a közepe, lévén a város főtere, agórája, közlekedési és spirituális centruma. Az inka időkben a birodalom szakrális középpontja volt, tengeri homokkal töltötték fel, amelybe arany- és ezüstszobrocskákat rejtettek, arra emlékeztetve, hogy a tenger az élet eredete. Pedig Cuzcótól elég messze a tenger, horizontális és vertikális értelemben egyaránt. Magas, hófödte hegyláncok választják el a Csendes-óceántól, s háromezerháromszáz méterrel a tenger szintje felett fekszik. A spanyol hódítók kimazsolázták az aranyat és az ezüstöt a főtér homokjából, lerombolták az inka épületeket, s helyükre egyemeletes, árkádos, jellegzetesen gyarmati stílusú házakat emeltek. S felépítették a katedrálist, a katolikus hitre térített város legnagyobb templomát. A katedrálisban valósággal tombol a barokk egyházművészet: oltárok, kőoszlopok, csodálatos fafaragások mellett mintegy négyszáz festmény díszíti a templomot. Az európai látogatót talán egy helyi művész Utolsó vacsorája lepi meg legjobban, amelyen Krisztus és az apostolok asztalán nem kenyér és bor, hanem az indiánok legkívánatosabb étele, egy díszes tálba helyezett tengeri malac a főfogás, papaga és paprika társaságában. De a helyiek számára a legnevezetesebb műtárgy az a gyertyák füstjétől megfeketedett és ékszerekkel teleaggatott Jézus-szobor, amelyet a város védőszentjének tekintenek. A Földrengések urának is nevezik, mert 1650- ben néhány hívő körmenetre vitte a városban, lecsillapítandó a várost (akkor is, mint oly gyakran) pusztító földmozgást. A Fekete Krisztust a város lakóinak többségét alkotó indiánok a magukénak érzik, mindig nagy tömegek imádkoznak és énekelnek előtte. (A szegény ács fia Latin-Amerikában többnyire dúsgazdag hercegként jelenik meg az ábrázolásokon, a betlehemi kisded pedig az itteni barokk festményeken a dúsgazdag gyermekek baldachinos ágyában fekszik.) Bent, a katedrálisban maga a helyi püspök celebrálja az ünnepi nagymisét. A főoltár előtti padokat megtöltik a fehér (ahogy itt mondják, kreol) Cuzco nobilitásai. Öltönyös urak sötét kosztümös, retikült szorongató feleségeikkel, elegáns aranyifjak, rendőrtisztek, egymást hosszasan köszöntő méltóságok. Bevonulása közben maga a püspök is üdvözli az első sorban ülőket, egy idősebb, csontos asszonnyal pár szót is vált. A kitüntetéstől megdicsőült „donna” szerénykedőnek álcázott, de valójában annál büszkébb kifejezéssel ül vissza a helyére. Aztán megkezdődik az istentisztelet. Míg a főoltár előtt a római egyház mindenütt ismert liturgiája szerint zajlik a mise, spanyolul, addig az indiánok a Fekete Krisztus előtt imádkoznak, állva vagy térdelve. Mintha tudomást sem vennének arról, hogy a templomban éppen mise folyik, névleg ugyanazon Krisztus kétezer esztendővel ezelőtti, a messzi Jeruzsálemben történt áldozatának emlékére. Nekik az a Krisztus a védőszentjük, akinek ismerősen sötét a bőrszíne, tengeri malacot eszik és papagát, és lecsillapítja a földrengést, az Andok lakóinak örök fenyegetését. A katolicizmus latin-amerikai sikerének egyik titka ez a kettősség. A papok bölcsen eltűrik, hogy az aranyuktól, szabadságuktól és isteneiktől megfosztott bennszülöttek hitük néhány elemét átcsempésszék a kereszténységbe, vagy éppen annak jelképeit emeljék át a maguk hitvilágába. Havannában kevés a hitét nyíltan vállaló ember, a templomok is többnyire csak miseidőben nyitnak ki, de az egyik, külsőre jellegtelen katolikus templom mindig tömve van elmélyülten imádkozó hívőkkel, na