Műhely, 2002 (25. évfolyam, 1-6. szám)
2002 / 1. szám - MERT HA ANNYIT KÖNYVEZHETNÉK IS MINT A TENGER - Ricur, Paul: A történelem írása és a múlt megjelenése
kritériummal nem rendelkezik a valóságnak a fikciótól való megkülönböztetéséhez. Véleménye szerint e megkülönböztetésnek „befogadási képességünk egy más régiójából” kell erednie, „mint abból, melyet a narratív kultúra fejlesztett ki bennünk”. S ez utóbbi tekintetben a megjelenítési módok mezejének kiterjesztését javasolja, túl azon a kulturális örökségen, amelyet a totalitarianizmus már kimerítéssel fenyegetett. Bármennyire jogos legyen is e szándék, mely máskülönben az ismert közvetítési módok megszakadásából származó, s a kifejezésformák megújítását célzó kísérletekben talál visszhangra, válasz nélkül hagyja a Shoah megjelenítésére törekvő esztétikai kifejezésformák feltételezett adekvációjának alapvető kérdését. Ha George Steinerrel együtt állítjuk, hogy „Auschwitz világa kívül van a diszkurzuson, mint ahogy kívül van az észen is”17, akkor honnan kerül a diszkurzusba magának a megjeleníthetetlennek az értelme? Ez a tanúságtétel ereje, még mielőtt levéltárban rögzülhetne, melyről Carlo Ginzburg beszél „Just one witness” című emelkedett hangvételű esszéjében.18 Ily módon a tanúságtétel magának az eseménynek az erőszakosságára utal és annak morális dimenziójára, melyet Friedländer egy túlzóan kisebbítő jelzővel „megengedhetetlenként” jellemez. De akkor a „történelemmé tétel” folyamatába ékelődő sérülés élő tapasztalata lesz az, ami a megjelenítés külső határaként mutatkozik és a megjelenítési módok belső felbomlását idézi elő, legyenek azok narratívak, retorikaiak vagy mások (egyebek mellett filmbeliek). A „határesemény” - hogy Friedländer kifejezését használjuk - nem más, mint az idtus, melyet a tényleges történelem gyakorol a kollektív és személyes emlékezetre. S ez, ugyanúgy mint a görög és Erzsébet-kori tragédiák erőszakos fordulataiban, uralja a „történetmondás” referensét. Valami szörnyű, a rettenetest a csodálatos szimmetrikus ellentétévé avató dolog történt, amely kimondást igényel, hogy ne merüljön feledésbe. És az esemény bekövetkezésének a szereplők kapcsolódó szerepei is részét képezik, kivégzőként, áldozatként vagy tanúként. Háromféle élő történelem, melyet senki sem képes összegezni. Nem szabad azonban megengedni, hogy az esemény roppant nagyságából és a belőle következő panaszok sorából származó újfajta félelem megbénítsa a historiográfiai működésre vonatkozó gondolati munkát. Az ítélet és büntetés a bíróra tartozik, az állampolgárra pedig az, hogy a felejtés ellen és az emlékezet tisztességéért küzdjön. A történészre a vádolás és felmentés nélküli megértés feladata marad. Ha mindez így van, akkor szükséges, hogy a „határesemény”, mely maga is határesetként jelentkezik, segítségünkre legyen a diszkurzus retorikai vizsgálata keltette problematika további kimunkálásában. Véleményem szerint a vita két irányban folytatható: a szöveg mentén, az olvasói befogadás oldalán és a szöveg fölött, a historiográfiai folyamat későbbi fázisait követve. A befogadói oldalon az olvasó egyebek mellett nem csupán azzal a várakozással tekinthet egy történeti szövegre, hogy abban nem puszta „történetmondást” talál, de azzal a tapasztalattal felvértezve is, amely őt a jelen történelmének szereplőjévé teszi. Ebben a szerepében az olvasó a diszkurzus ellentettjét alkotja, amelyről azt tartjuk, hogy múlt és jelen kereszteződésében alakult ki. Pontosabban fogalmazva, a történeti szereplőben lévő állampolgár az, aki a történésztől olyan igaz diszkurzust igényelhet, mely képes arra, hogy kitágítsa, kritizálja vagy akár vitába szálljon előbbi emlékezetével. Igaz diszkurzus hiányában, a természettudományos beszédmódban alkalmazott jelzők mintájára, marad az igazságra való törekvést kifejező diszkurzus. Ezért van az, hogy az igazságra való törekvés megfelelő értékeléséhez a történeti tudás írásos fázisához képest későbbi komponenseket is szükségképpen segítségül kell hívnunk: a magyarázó/ megértő és a forrásokat feltáró fázist. A történeti diszkurzus retorikájára összpontosító eszmecserékben mindezt általában szem elől tévesztik. Az itt elkövetett hiba abban áll, hogy a narrativitástól és a tropológiától várják a megállapított tények közötti számos kapcsolódási mód igazolásával elfoglalt érvelés hiányainak eltüntetését. Ebben a tekintetben látható, hogy nem lehet mindent csupán az írás síkján kezelni, s még csak a magyarázat/megértés síkján sem: a forrásszerű bizonyítékhoz kell visszanyúlnunk, kilépve ezzel a historiográfiai működések láncolatának egymásra épülő rendjéből. Úgy tűnik tehát, hogy az elhitetés nem pusztán a retorika hitbizománya. Az elhitetés nem más, mint a meggyőzés és a tetszeni akarás keveredésének helye, melyeknek különbségéről a Szókratész és a szofisták közötti vitákból tanulhatunk. Ezen a ponton a konkrét valószínűségek logikája, mellyel a társadalomtudományok megbízhatóságát mérjük, a gyanú mestereinek vizsgálatait állítja szolgálatába. Nem azért, hogy hozzájáruljon a fikció és valóság közötti határok összemosásához - legyen szó akár a történelem hiányának valóságáról -, hanem azért, hogy felkutassa az elhitetés cselszövéseit, azon a módon, ahogy szókratikus dialógusaiban Platón a gyógyítás és a megszépítés tudományainak elkülönítésén fáradozik. * A befejezés pillanatához közeledve visszatérek kiinduló kérdésemhez: betartható-e, és milyen mértékig az olvasói egyezség, amelyről azt tartjuk, hogy a történelem írásának letéteményese? Előadásom hallgatói nem lepődhetnek meg, ha így válaszolok: igen, betartható, egy bizonyos pontig. Hogy 17 Idézi H. White: Historical Employment The Problem of Truth. In: S. Friedländer (szerk.): Probing... i. m. 43. o 18 Carlo Ginzburg, In: S. Friedländer (szerk.): Probing... i. m. 82-96. o. 60