Műhely, 2005 (28. évfolyam, 1-6. szám)

2005 / 3. szám - Fodor Miklós: Valami túlvilági többlet : Prágai Tamás: Ellenőrök a hatoson

lis fogalom létmódja e novellákban a sejtelem­­szerűség. Sejtelemszerű­­en vonzza, illetve taszít­ja a főhősöket „valami” sorsuk őské­pe felé, ez az őskép azonban evilágon kívüli. Amikor a „túlvilági többlet” jelenségét érezzük hatni a főhősök­ben, akkor tudatosítanunk kell, hogy e hatás éppen evilágon túlra lendí­tené őket. A túl­világ megjelenése evi­­lágban abszurddá teszi az ábrázo­lást. Formai szempontból ez azt je­lenti, hogy a képzeleti elem lépten­­nyomon rávetül az érzékelt elemre. E két elem jelenlétét egyenrangú­nak érzékeljük. Az olvasó úgy érzi, a valóság evilági talaján lépked, mi­közben belemerül egy-egy novella vi­lágába, aztán szinte észrevétlenül el­veszíti a lába alól a talajt. A szerző rendszerint úgy éri el e hatást, hogy az érzékelt valóságot - szinte egy mondaton belül - képzeleti valóság­gá alakítja egy pillanatra, majd vis­­­szatér az eredeti valóságformához. „Három lépcső a magasba, úgy kell ke­resztüllépni. Belépni a hernyószörny­­be.” (Ellenőrök a hatoson) Mintha a képzeleti valóság létszerkezetileg ott állna az érzékek­ mögött, és bárme­lyik pillanatban „onnan” átvérezhet­­ne „ide”. Ezáltal az érzékelt valóság fennállása elveszíti szilárdságát és bizonyosságát. Ezt a világállapotot a létszerkezeti drámaiság fogalmával ragadhatjuk meg. E drámaiságot a főhősök lelkében érhetjük tetten. Bennük sem tudatosítottan. Értet­lenül állnak a lelkükben zajló folya­matok előtt. Elszenvedik e drámai­­ságból adódó sorsot, ami így tehe­tetlen sodródás „valami ismeretlen” állapot felé. Ha esetleg célt tűznek ki maguk elé, akkor az bizonyosan nem teljesül, ám éppen egyéni céljuk által vezetetten haladnak afelé, hogy sorsuk jellé váljon. A főhősök sorsa azt jelzi, hogy van „túlvilági többlet”, és ez a van, mint lélekirányító hata­lom, mindennél erősebb. Az elbeszé­lői hangulat alapvetően ironikus. Ez abból adódik, hogy egyenlőtlen és nem azonos létminőségű erők talál­kozását látjuk. Mintha a „túlvilági többlet” (az elbeszélő) — mint hata­lom­­ élvezné, hogy átejti a hősöket, ugyanakkor sajnálná is őket, druk­kolna is nekik. Az ironikus, távol­­ságtartóan szeretetteli elbeszélői hozzáállás előkészíti a talajt arra, hogy a történet, benne a jellé vált sorssal, példázattá váljon. A lehető­ségnél azonban megáll, a példázattá való átértelmezés vagy át nem ér­telmezés tettét a befogadó közönség­re (a kultúrára) bízza. A novellák szereplői önmagukba záródó alkatok. Nem tudnak feltá­rulkozni egymás felé, mert nem is­merik önmagukat. Ugyanakkor vágy­nak erre, vágynak a szeretetre, az érzelmi közösségre. Ehhez azonban az kellene, hogy érdekelje őket a másik. Ez azonban nem jellemző, vagy csak valamilyen felszínes szin­ten, saját vágyaikhoz kapcsolódóan. (Nyelvespuszi; A kukkoló) Egymás mellett, egymáshoz koccanva élde­gélnek. A novellák főtémája a sze­replők zártsága felől is megfogal­mazható: megpróbálnak kitörni eb­ből az átokszerűen rájuk telepedő má­gikus körből, de nem sikerül. Kudar­caik tragikomikusak. Ha abból a szempontból vizsgáljuk meg a szerep­lőket, hogy mennyire szilárd a sze­mélyiségük, azt találjuk, hogy a fő­hősök gyenge lábakon állanak, míg a mellékszereplők erősek. A főhősök gyengesége a fent megállapított lét­szerkezeti drámából adódik. A sze­mélyiséget általában véve az aka­rat, az eltökéltség vagy a határozott­ság erősíthetné meg önbizalmában. A főhősök akarata azonban a két fő­hatalom - evilág és túlvilág - között hányódik. A túlvilágból érkező ha­tás legyengíti az evilági érvényesü­lés, az evilági beágyazódás akara­tát. Ám a főhősök képtelenek arra, hogy ráhangolódjanak a túlvilágira. Képtelenek arra, hogy azt akarják, amit a „túlvilági többlet” akar tőlük. Képtelenek azt akarni, hogy jellé vál­janak - mégis azzá válnak. E jelen­séget felismerve felsejlik az antik sorsfogalom, és ennek emblemati­­kus figurája: Oidipusz. Persze a ha­sonlóság mellett a különbség is szem­beötlő. Az antik hősnek az oráku­lum - a túlvilági közvetítő - feltárja a számára kiszabott sorsot, így ez a sors elvileg tudható. Oidipusz tudja, mi a sorsa, igaz félreérti. Prágai Ta­más világképében a sors csak mint végállapot kezd ismertté válni. A no­vellák elejétől, mint rejtőzködő dele­jes kép tereli az események mene­tét. Ezeknek az akaratgyenge hősök­nek rendszerint kifinomult az érzel­mi és a képzeleti világuk. Mintha az a lelki energia, aminek eredetileg az akaratot erősítvén a világba való bele­­szövődést kellett volna szolgálnia, benn rekedne a személyiség belső vi­lágában. Érzelem és képzelet túlten­­géséhez társul az erre való reflexió. A lélek történéseire azonban több­nyire nem maguk a főhősök reflek­tálnak, hanem a szerző. (Itt jegyez­zük meg, hogy a többi lelki funkciót mértékkel látjuk működni e novel­lákban. Az érzékelés teljesen normá­lis - sőt, itt ki kell emelnünk a szer­ző plasztikus és tömör tárgyábrázo­ló tudását -, az emlékezet is, a vá­­gyak/félelmek működnek, igaz itt sok a félreértés.) A főhős-típusú szerep­lők mellett a mellékszereplők nagy­ságrendekkel szilárdabb személyisé­geknek tűnnek. Őket az ösztönösség jellemzi. Önérvényesítő viselkedésük megkérdőjelezetlen, vágyaikkal azo­nosulnak, pontosan érzékelik és „ér­zik” a körülöttük lévő világot, aka­ratukat a világban való önérvénye­sítő cselekedetek szolgálatába állít­ják. Erősek, energikusak, tevéke­nyek. Mégsem mondhatnánk, hogy teljesen evilágiak, hogy őket az a bi­zonyos „túlvilági többlet” egyáltalán nem érintené meg. Az ő viszonyuk ehhez közvetettnek nevezhető. A köz­vetítők a főhős típusú szereplők. Az „erősek” ösztönösen érzik a „gyen­gék” gyengeségének túlvilági okát. E gyengeség — mint egyébként a nor­mális életben — irritálja őket. Az ir­­ritáció agressziót szül. Az erősek ag­resszívan viselkednek a gyenge sze­replőkkel szemben. Értelmezésem szerint ennek magyarázatához ab­ból kell kiindulnunk, hogy a mellék­­szereplők is érzik a valóság létszer­kezeti kettősségét, bár az ábrázolt kultúra csak az evilági oldalt ismeri el (kérdés persze, hogy ez még kul­túra-e. ..). Ösztönös törekvésük a kul­túra által kibillentett egyensúly, az igazság helyreállítása. Hiszen a min­den ember lényegeként értett lélek a mindenség (illetve a teremtő hata­lom) gyermekeként csak akkor érzi jól magát, ha a teremtettségétől fog­va adatott belső rend tükörképe ve­szi körül kívül is. Az erős melléksze­replők agresszivitását ez a mély kul­turális irritáció gerjeszti. A főhősök­ben ösztönösen meglátják a „túlvilá­gi” határozottabb jelenlétét. Ösztönö­sen sorsuk betöltése felé taszítják őket. A főhősök tulajdonképpen an­­tihősök: olyan személyiségek, akik­ben meg lenne az adottság, a terem­tő mag, hogy hősökké váljanak, de ezt valami (saját kishitűségük?, a lehetőség nem felismerése?, a szak­rális elköteleződés hiánya?) meggá­tolja. Az evilági valóságban túlzott sze­repet játszó agresszív cselekedetek mellett fel kell figyelnünk a szexua­litás jelenlétének aránytalanságára is. Ráadásul e két cselekvésforma sokszor vegyül egymással. Ha elmé­leti keretünk, mellyel Prágai Tamás novelláinak világát próbáljuk értel­mezni, elfogadható, akkor e két eltúl­zott jelenséget a „túlvilági többlet”, a lélek és a kultúra fogalomrendsze­rében érthetjük meg pontosabban. A kultúrát olyan virtuálisan terem­tett emberi képződménynek tartjuk, mely arra hivatott, hogy az ember egyéni és közösségi életét a lét nagy rendjébe szervesítse. A novellákban ábrázolt kultúra jelene nem tud a „túlvilági többlet”-ről. Ebből követ­kezően nem tud a lét alapvető, lét­szerkezeti drámaiságáról sem. A kul­túra értelmezői és cselekvésterelői feladatát hamisan teljesíti. Ebből következően a szereplők a kultúra ál­tal magukra hagyatottan téblábol­­nak. Csak érzik, csak sejtik az iga­zat, de nem tudják. Át kell vereked­niük magukat nem-tudásuk ködén — ezt a kellést, ezt a feszítő erőt ér­­ ő 54

Next