Műhely, 2005 (28. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 3. szám - Fodor Miklós: Valami túlvilági többlet : Prágai Tamás: Ellenőrök a hatoson
lis fogalom létmódja e novellákban a sejtelemszerűség. Sejtelemszerűen vonzza, illetve taszítja a főhősöket „valami” sorsuk ősképe felé, ez az őskép azonban evilágon kívüli. Amikor a „túlvilági többlet” jelenségét érezzük hatni a főhősökben, akkor tudatosítanunk kell, hogy e hatás éppen evilágon túlra lendítené őket. A túlvilág megjelenése evilágban abszurddá teszi az ábrázolást. Formai szempontból ez azt jelenti, hogy a képzeleti elem léptennyomon rávetül az érzékelt elemre. E két elem jelenlétét egyenrangúnak érzékeljük. Az olvasó úgy érzi, a valóság evilági talaján lépked, miközben belemerül egy-egy novella világába, aztán szinte észrevétlenül elveszíti a lába alól a talajt. A szerző rendszerint úgy éri el e hatást, hogy az érzékelt valóságot - szinte egy mondaton belül - képzeleti valósággá alakítja egy pillanatra, majd visszatér az eredeti valóságformához. „Három lépcső a magasba, úgy kell keresztüllépni. Belépni a hernyószörnybe.” (Ellenőrök a hatoson) Mintha a képzeleti valóság létszerkezetileg ott állna az érzékek mögött, és bármelyik pillanatban „onnan” átvérezhetne „ide”. Ezáltal az érzékelt valóság fennállása elveszíti szilárdságát és bizonyosságát. Ezt a világállapotot a létszerkezeti drámaiság fogalmával ragadhatjuk meg. E drámaiságot a főhősök lelkében érhetjük tetten. Bennük sem tudatosítottan. Értetlenül állnak a lelkükben zajló folyamatok előtt. Elszenvedik e drámaiságból adódó sorsot, ami így tehetetlen sodródás „valami ismeretlen” állapot felé. Ha esetleg célt tűznek ki maguk elé, akkor az bizonyosan nem teljesül, ám éppen egyéni céljuk által vezetetten haladnak afelé, hogy sorsuk jellé váljon. A főhősök sorsa azt jelzi, hogy van „túlvilági többlet”, és ez a van, mint lélekirányító hatalom, mindennél erősebb. Az elbeszélői hangulat alapvetően ironikus. Ez abból adódik, hogy egyenlőtlen és nem azonos létminőségű erők találkozását látjuk. Mintha a „túlvilági többlet” (az elbeszélő) — mint hatalom élvezné, hogy átejti a hősöket, ugyanakkor sajnálná is őket, drukkolna is nekik. Az ironikus, távolságtartóan szeretetteli elbeszélői hozzáállás előkészíti a talajt arra, hogy a történet, benne a jellé vált sorssal, példázattá váljon. A lehetőségnél azonban megáll, a példázattá való átértelmezés vagy át nem értelmezés tettét a befogadó közönségre (a kultúrára) bízza. A novellák szereplői önmagukba záródó alkatok. Nem tudnak feltárulkozni egymás felé, mert nem ismerik önmagukat. Ugyanakkor vágynak erre, vágynak a szeretetre, az érzelmi közösségre. Ehhez azonban az kellene, hogy érdekelje őket a másik. Ez azonban nem jellemző, vagy csak valamilyen felszínes szinten, saját vágyaikhoz kapcsolódóan. (Nyelvespuszi; A kukkoló) Egymás mellett, egymáshoz koccanva éldegélnek. A novellák főtémája a szereplők zártsága felől is megfogalmazható: megpróbálnak kitörni ebből az átokszerűen rájuk telepedő mágikus körből, de nem sikerül. Kudarcaik tragikomikusak. Ha abból a szempontból vizsgáljuk meg a szereplőket, hogy mennyire szilárd a személyiségük, azt találjuk, hogy a főhősök gyenge lábakon állanak, míg a mellékszereplők erősek. A főhősök gyengesége a fent megállapított létszerkezeti drámából adódik. A személyiséget általában véve az akarat, az eltökéltség vagy a határozottság erősíthetné meg önbizalmában. A főhősök akarata azonban a két főhatalom - evilág és túlvilág - között hányódik. A túlvilágból érkező hatás legyengíti az evilági érvényesülés, az evilági beágyazódás akaratát. Ám a főhősök képtelenek arra, hogy ráhangolódjanak a túlvilágira. Képtelenek arra, hogy azt akarják, amit a „túlvilági többlet” akar tőlük. Képtelenek azt akarni, hogy jellé váljanak - mégis azzá válnak. E jelenséget felismerve felsejlik az antik sorsfogalom, és ennek emblematikus figurája: Oidipusz. Persze a hasonlóság mellett a különbség is szembeötlő. Az antik hősnek az orákulum - a túlvilági közvetítő - feltárja a számára kiszabott sorsot, így ez a sors elvileg tudható. Oidipusz tudja, mi a sorsa, igaz félreérti. Prágai Tamás világképében a sors csak mint végállapot kezd ismertté válni. A novellák elejétől, mint rejtőzködő delejes kép tereli az események menetét. Ezeknek az akaratgyenge hősöknek rendszerint kifinomult az érzelmi és a képzeleti világuk. Mintha az a lelki energia, aminek eredetileg az akaratot erősítvén a világba való beleszövődést kellett volna szolgálnia, benn rekedne a személyiség belső világában. Érzelem és képzelet túltengéséhez társul az erre való reflexió. A lélek történéseire azonban többnyire nem maguk a főhősök reflektálnak, hanem a szerző. (Itt jegyezzük meg, hogy a többi lelki funkciót mértékkel látjuk működni e novellákban. Az érzékelés teljesen normális - sőt, itt ki kell emelnünk a szerző plasztikus és tömör tárgyábrázoló tudását -, az emlékezet is, a vágyak/félelmek működnek, igaz itt sok a félreértés.) A főhős-típusú szereplők mellett a mellékszereplők nagyságrendekkel szilárdabb személyiségeknek tűnnek. Őket az ösztönösség jellemzi. Önérvényesítő viselkedésük megkérdőjelezetlen, vágyaikkal azonosulnak, pontosan érzékelik és „érzik” a körülöttük lévő világot, akaratukat a világban való önérvényesítő cselekedetek szolgálatába állítják. Erősek, energikusak, tevékenyek. Mégsem mondhatnánk, hogy teljesen evilágiak, hogy őket az a bizonyos „túlvilági többlet” egyáltalán nem érintené meg. Az ő viszonyuk ehhez közvetettnek nevezhető. A közvetítők a főhős típusú szereplők. Az „erősek” ösztönösen érzik a „gyengék” gyengeségének túlvilági okát. E gyengeség — mint egyébként a normális életben — irritálja őket. Az irritáció agressziót szül. Az erősek agresszívan viselkednek a gyenge szereplőkkel szemben. Értelmezésem szerint ennek magyarázatához abból kell kiindulnunk, hogy a mellékszereplők is érzik a valóság létszerkezeti kettősségét, bár az ábrázolt kultúra csak az evilági oldalt ismeri el (kérdés persze, hogy ez még kultúra-e. ..). Ösztönös törekvésük a kultúra által kibillentett egyensúly, az igazság helyreállítása. Hiszen a minden ember lényegeként értett lélek a mindenség (illetve a teremtő hatalom) gyermekeként csak akkor érzi jól magát, ha a teremtettségétől fogva adatott belső rend tükörképe veszi körül kívül is. Az erős mellékszereplők agresszivitását ez a mély kulturális irritáció gerjeszti. A főhősökben ösztönösen meglátják a „túlvilági” határozottabb jelenlétét. Ösztönösen sorsuk betöltése felé taszítják őket. A főhősök tulajdonképpen antihősök: olyan személyiségek, akikben meg lenne az adottság, a teremtő mag, hogy hősökké váljanak, de ezt valami (saját kishitűségük?, a lehetőség nem felismerése?, a szakrális elköteleződés hiánya?) meggátolja. Az evilági valóságban túlzott szerepet játszó agresszív cselekedetek mellett fel kell figyelnünk a szexualitás jelenlétének aránytalanságára is. Ráadásul e két cselekvésforma sokszor vegyül egymással. Ha elméleti keretünk, mellyel Prágai Tamás novelláinak világát próbáljuk értelmezni, elfogadható, akkor e két eltúlzott jelenséget a „túlvilági többlet”, a lélek és a kultúra fogalomrendszerében érthetjük meg pontosabban. A kultúrát olyan virtuálisan teremtett emberi képződménynek tartjuk, mely arra hivatott, hogy az ember egyéni és közösségi életét a lét nagy rendjébe szervesítse. A novellákban ábrázolt kultúra jelene nem tud a „túlvilági többlet”-ről. Ebből következően nem tud a lét alapvető, létszerkezeti drámaiságáról sem. A kultúra értelmezői és cselekvésterelői feladatát hamisan teljesíti. Ebből következően a szereplők a kultúra által magukra hagyatottan téblábolnak. Csak érzik, csak sejtik az igazat, de nem tudják. Át kell verekedniük magukat nem-tudásuk ködén — ezt a kellést, ezt a feszítő erőt ér ő 54