Műhely, 2009 (32. évfolyam, 1-6. szám)
2009 / 1. szám
„ és az a boltozatos koponya, ez tojásdad csoda, melyből gyógyító gázok képlete int, Horst Schumanné személyesen. Ő a T4 akció professzor parancsnoka. ” (39. o.) „Nitsche professzornak van ízlése. [Ajándékba küldi a képeket Heidelbergbe a hercegi szarvnak, [hogy a tant Az elfajzott művészetről mást megalapozza. ” (41-42. o.) A Bolondok tornya beszédmódjával Schein Gábor nyilván nem kívánja a szöveg mögött rejtőzködő elbeszélő szerepét a betegek, kitaszítottak (elzártak és legyilkoltak) sorsát narratívába szövő hanggá minősíteni. „Ferde [arca, mint a tükör, megismerem magam benne. ” (43. o.) A nyelv mélyén rejlő dinamikus mozgás, melynek során a jelek stabilnak tűnő, ám újra és újra széthulló „különbségrendszerekbe” épülnek, s minduntalan újradefiniálandó jelenségekként tűnnek fel, „meghatározó, létteremtő szereppel” bír. Derrida différance (elkülönböződés) fogalma a szöveg olyan dinamikáját reprezentálja, amely a különböző, a rendelkezésre nem álló (ami távol van) meghatározó erejét hangsúlyozza. ,,[N]gom, mely önmaga mint olyan sosem léphet fel, jelenhet meg és nyilatkozhat meg fenoménjében. (...) A folytonosan differáló nyom sosem reprezentálja önmagát mint olyat. Megjelenülve eltörlődik, visszhangozva elnémul.” (Az elkülönbözödés) A tornyok világának leírása során alkalmazott jelsorokban, a metsző (ön)iróniában mintha a bolondok megértésének vágya, a lehetséges nyelvi metszéspontok kijelölésének kísérlete is megszólalna. A jelek alkalmazása során kimondhatatlan belső élményekre, a bennünk formálódó impulzusokra reagálva történetdarabokat artikulálunk. A szubjektív tartalom megragadása ugyanakkor mindig korlátolt megértési mechanizmus, retorizálás nyomán történik. Schein Gábor világában az objektumok a labilitást, széthullást reprezentáló helyzetben perceptuálhatók az én számára. A tárgyak térbeli elmozdulása, elcsúszása személy és objektum (az énstruktúra és a tárgyak valóságának, materialitásának) egymásba játszását hangsúlyozza. „A tornyok forgó köreiből senki sem szabadulhat. ” (61-62. o.) A világot alkotó objektumok rendjét a tudat konstruálja, a hulló, bomló, „felfeslő” szövetekben (ami van, széthull darabokra) mondható ki az igazi létpozíciót megragadó szó, a lét önmagában nem rendelkezik szilárd (és felmérhető) strukturális koordinátákkal. De Man egy korai, 1969-es tanulmányában alkalmazott vakság - belátás (blindness - insight) fogalompár azt az aktust hangsúlyozza, melynek során a nyelvet használó saját félreolvasatát, értelmezését kivetíti a szövegre. Termékeny vakságról, további belátási lehetőségekről beszélhetünk tehát, melynek során a szövegtest rései figyelemre méltó hiányokat mutathatnak meg. Schein Gábor a bolondok asszociációs logikája felé is nyitott szövegvilága bátran és biztos intellektualitással áll e vakság elé. Mi lehet végső és azonos, strukturált és szocializált a 20. század fejlődésének mechanizmusában? A pimai és bécsi utazások történetbe szövése a „metaelbeszélés”, a „metaszabály” nyelvfilozófiai, poétikai bírálata. A poétikai nyelv ilyen - önmagát felülíró - nyitottságát meghatározónak tartó szempontrendszere, melyet - úgy hiszem - a Bolondok tornya szövegegysége is magáénak vall, az utalások világát új alakzatok felé próbálja elmozdítani. Emellett (persze ironikusan) elegáns és precíz marad. A történetmozzanatok, piaci séták és toronymászások, tévéközvetítések és villamosozások a veduta valósághű perspektívájában jelennek meg. Cézanne a Montagne Sainte-Victoire-hoz való „felemelkedés” során a realizálás (réalisation) művészi megvalósulását a látásadatok (sensations colorantes) megteremtésében látta. A létezés immanenciájának rögzítése során megszűnik a szem természetes (talán csupán konvencionális) beállítódása. Amikor a művész a valóságról vagy a belső világ rögzítéséről gondolkodik, a látást alárendeli a szemléleti redukció sajátos aktusának: „elfelejteni, felejteni, (...) tökéletes visszhanggá válni”. Roppant koncentráció, Cézanne művészi erőfeszítésével rokon alkotói munka tükröződik a Bolondok tornya világában. A szöveggel való ismerkedéshez, a tornyok - szomorú és fájdalmakkal terhelt - történetének (félre)olvasásához az elbeszélés sorait nyújtom át útravalóként: „Egy helyben Ülj és hagyd, hogy a spirálcsúszdán emeljen a lélek. ” (Jelenkor Kiadó, 2008) Horváth Imre Német versek az ágak és madárcsőrök bogozta horizontról Kerék Imre: Virág, fa, madár Kerék Imre költő műfordítói munkája épülő lírai életművének igen fontos része, mondhatjuk: éppen a fele! Önálló Rubcov- (1981), Rilke(1996), Trakl- (1997) és Busta-kötetet (2000) is fordított már, ám a magyar Paszternak-, Viszockij-gyűjteményekben is jelentős mennyiségű opusszal szerepelt. Verses műfordításai közül nem csupán terjedelmével emelkedik ki Musztam Karim Holdfogyatkozás című drámájának magyar fordítása (1980), hanem haszonnal forgathatják ismeretekért és ízekért mindazon olvasók is, akiket érdekelnek a magyar líra keleti gyökerei, az ősi verselésünk világának rokon hangzásai. A műfordítói mesterségről a kilencvenes években egy vallomást is olvashattunk tőle az Új Forrás hasábjain (A műfordítás fényűzése, 1997. 9. sz.). Műhelytitkairól és eszményeiről abban a publikációjában mesélt igen érdekfeszítően, egyben azt üzente, hogy maga is elsődleges költői teljesítménynek tartja a jó műfordítások elkészítését, akárcsak az előtte járók, köztük Fodor András és Lator László. Kerék Imre ezúttal olyan műfordításait szerkesztette legújabb kötetébe, amelyek a német költészet legszebb verseit tartalmazzák a virágokról, a fákról és a madarakról. 33 német költő alkotásait tolmácsolta Kerék Imre ezeken az oldalakon. Fia a magyar könyvkiadás olyan legendás remekeire gondolunk, amiket Ferenczy Béni Fák könyve és Tandori Dezső Lombos ágak szívverése című kötetei fémjeleznek, akkor nem meglepő, hogy a gazdag flórás-faunás Somogyban nevelkedett, majd a soproni erdők közelében élő költő is Fiermann Hesse versének címét írta új művének homlokára: Virág, fa, madár... Mintha csak a sokat szenvedett, ám a humánumról meg sohasem feledkező Tollas Tibor versparancsát fogadta volna meg: Fát ültessetek kertetekbe, / jó szót a szívekbe sokat. /Minden szó, mintha gyermek lenne, / gyümölcsöt termő gondolat. // Mert minden fában költő lakik / és minden költőben egy fa... Kerék Imre saját lírájában is vonzódott a famotívumhoz, versei virágcsendéletei megejtő tisztaságúak s szépségűek, valamint költészetében hasonlóan jelen vannak a madarak, akár a költőtárs és barát Szepesi Attila költeményeiben. Szepesi külön kötetet is szentelt madarainknak (A bohóc seregélyek)! Bizony: Aligha van teljesebb mindenségmodell, mint a föld és az ég képben való együttes megörökítése, ahogy egy-egy fa összeköti őket. Ha még egy madár is rá-rászálldas az ágra, úgy a teremtés egészének metaélményéből részesedhetünk. Rilke szerint (Kerék Imre korábbi kötetében is közzétette ezt a verses intelmet) jól tesszük, akárkik vagyunk, ha este legalább kilépünk a házunkból, hogy megláthassuk végre fástul és csillagostul mindazt, ahol igazából lakozunk az univerzumban. (Köszöntő, 30-31. o.) Minden modernkori dunántúli költő nagyszülője, Vörösmarty Mihály is a boszorkánydombi égig érő tündérfával kapcsolja össze az elemeket. Nem tudható, kinek van nagyobb szüksége az eget a földdel egybetartó fákra: a harmóniákat őrzőknek vagy az egyen 76