Műhely, 2012 (35. évfolyam, 1-6. szám)

2012 / 4. szám

46 - Maga az, Gyuszikám? - kérdezte, és a homlokán felvillant a drótkeretes szemüveg. - Hogy is felejthettem volna el! - mondta. Körülnézett, és letette az enyves ecsetet. Október 25. abban az évben csütörtöki napra esett. Másokat halomra lőttek, de nekem szeren­csém volt: egy teherautó alá estem. Éppen, hogy a magas szárú cipőm talpa leszakadt. Amit kértem, nem volt könnyű elmagyarázni: nem hoztam magammal pontos méreteket. -Nem lesz szép! - csóválta a fejét Csatári bácsi. - Megmutatta, hogy mit tehet. A költségesebb megoldást, azt, hogy új felsőrészre lenne szükség, nem is ajánlotta nekem. - Haza tetszett jönni? - kérdezte, amikor átadta a munkát. - Látogatóba! - feleltem. Álltam az ajtóban, és szégyelltem magam. Még volt annyi időm, hogy bevigyem apámnak. Megcsodálta szegény. De lábra állni akkor már így, cipőben se tudott. * * * Azóta - mintha már mondtam volna - elmúlt ötven év. Nincsenek már se betétlapok, se hatá­rok. Van állampolgárságom, nem is egy. Nem lehet megvonni tőlem a menekültjogot. Csatári úr se kuporog már az Ugocsa utca sarkán. Kevesen tudják már, hogy október 25-e, 1956 őszén, csütör­töki napra esett. És hát hol van már a francia asszony, a két szőke gyerek! A két lóerős Citroennel csak múzeu­mokban találkozik az ember. És egy idő óta én sem vezetek. Ez az eset is csak azért jutott eszembe, mert ma, harmadik nekifutásra, felhúzták rám is az új lábbelimet. Először Budán, a János kórházban készítették el a betéteket. Rövidre sikerültek, nem tudom, spó­roltak az anyaggal, vagy rosszul vették fel a méreteket. Másodszor ideát, az Újvilágban kaptam egy gyógybetétet. Az amerikaiak azonban úgy látszik, más felépítésűek. Nincsen bokasüllyedése - talán még bokája sincsen­­ itt a vadnyugaton senkinek. Harmadszorra már szakorvost vettem igénybe. És ma végre felvehetem az ortopéd-lábbelit. Ha igaz, a véglegeset. Amikor ki akartam fizetni a munkát, a vén suszter eltolta a kezem. A szakorvos pedig többe került, mint az az egész régi utazás. Beleszámítva azt is, hogy visszafelé, egy Rajka-Rusovce nevű határállomáson, a vámosok elkobozták a pénzemet. Apám bakancsa nem lett szép. Csatári úr előre látta. Ahhoz új felsőrész kellett volna, és ilyen költséges megoldásokat nem javasoltak a régi suszterek. Most mégis az a foltos felsőrész jut eszem­be, miközben nézegetem, amit rám adtak, ezt az ultramodern szerkezetet. Nem, nem sírok. Vajon engem meg fog-e látogatni majd valamelyik gyermekem?

Next