Műút, 2018 (63. évfolyam, 65-68. szám)
2018 / 1. szám (65.) - Szabó Gábor: Szemben a Medúzával (Bán Zsófia: Turul és dinó)
KRITIKA 52 SZABÓ Gábor Bán Zsófia esszékötete a múlttal történő szembenézés lehetőségeinek elmélyült és gazdag forrásanyagra támaszkodó elemzését nyújtja, miközben az írások személyes, esetenként szenvedélyes retorikája az olvasót is szinte érzéki módon képes érintetté tenni a tárgyalt témák végiggondolásában. A kötet három fejezetegysége, a Kulturális tér és emlékezet, a Képregényes vadon és a Képes és képtelen emlékezet tematikai és gondolati rétegei elegánsan épülnek egymásra, az egyes eszszék közt esetenként motivikus átjárások , gondolatritmusok, ismétlődő elméleti megfontolások argumentálása stb. — is erősítik a kapcsolódást. Mintegy függelékként, a könyv második részeként csatlakozik mindehhez a kötet végi demokritikák sora, amely a közelmúlt hazai aktuálpolitikai eseményeinek személyesen fűtött krónikája. Ez a szerkezet akár Henry Rousso gondolatának demonstrációja is lehetne, mely szerint az emlékezetpolitikai tér működése egyúttal újfajta politikai cselekvésformák létrejöttét is jelenti, hiszen a Turul és Kínó első felének elméleti megfontolásokat és lehetőségeket hasznosító elemzései a demokritikákban mintha az ellenállás politikai gyakorlataiban aktualizálódnának. Már az első fejezetegység felvezető írása, a Rosszkedvünk nyara felsorakoztatja azt a metafora-készletet, amely szinte a kötet egészének szemléleti és hangulati pozícióját keretezi. A Keatstől kölcsönzött negatív képesség, a rosszkedv különféle kulturális megjelenései, illetve a romok közt létezés szépségének elfogadása (ez utóbbi óhatatlanul az Utas és holdvilág romok közti patkánylétről szóló rezignált zárlatát juttatja eszembe) egyszerre jellemzi az emlékezetpolitikai tér állagát és a jelen ehhez való viszonyának milyenségét. Bán könyve ilyenformán mintha csak Aleida Assmann Rossz közérzet az emlékezetkultúrában című könyvének szomszédságában pozícionálná magát, annál is inkább, mivel a Turul és dínónak, a talán nem is annyira titkos főszereplője szintén a bűntudatnak és a kompenzációnak a bonyolult viszonyrendje. Bán esszéi, lett légyen bármi is a közvetlen tárgyuk, azt járják körül, miképpen integrálhatja egy nemzet, egy kultúra a maga bűnökkel (is) terhelt előtörténetét egy közösségi önképbe. Miképpen kompenzálhatja az emlékezetgyakorlatok rituáléja a történelmi elfojtásokat, illetve ezek elmaradása miféle sebeket ejthet a nemzet kollektív tudatán, fertőzheti meg mindenkori jelenét? Az Aleida Assmann által feltett kérdés érzésem szerint legalább annyira Bán Zsófia kérdése is: „hogyan kell megformálni ezt az emlékezetkultúrát annak fényében, hogy ez a jövő milyen aktuális problémákat, veszélyeket, kihívásokat és lehetőségeket rejt?” Az emlékezés tudattalanba szorításának és folyamatos halasztásának ára a bűntudat nyugtalanító érzésének megjelenése a kultúrában, amiért csak ideig-óráig képes kárpótolni mindaz, amit történelmi és civilizációs haladásnak szeretünk tekinteni. Az emlékezetreprezentációk tétje — és erre törekszik Bán Zsófia könyve is — tehát részben e pszichológiai konfliktus feloldása, mégpedig a jövőért érzett etikai felelősségvállalás jegyében. A kötet írásai egyféle terápiás munkának, gyógyító hatású analízisnek tekintik a jelenben munkálkodó múlt homályos eseményeinek tisztázását, így aligha véletlen, hogy a kötet többször is Freud unheimliche-fogalmát hívja segítségül érvelésének alátámasztásához. (133, 162) A jelent formáló múlt eme kísérteties, egyszerre idegen és otthonos tapasztalatában — akárcsak a Bán-esszék módszertanában — szintén az időrétegek kockázatos egybecsúszása igényli a terápiát. Az eltérő időpillanatok együttállásának vizsgálata a kötet írásainak állandó szempontja, az Augusztusi láz — »Hát végre!«’’ című szöveg például teljes egészében az I. világháborús és a kortárs Magyarország mindennapjainak egymásba montírozásán nyugszik. Az utóbbi évtizedekben — ahogy Pierre Nora fogalmaz — a történelem általános politizálódási folyamatának lehetünk tanúi, és ez nem csekély részben az emlékezeti diskurzusok szinte minden tudományos és művészeti megnyilvánulási formáját érintő elszaporodásának köszönhető. Korunk egyfajta kulturális muzealizáció (Hermann Lübbe) tárhelyévé lett, a globálissá váló emlékezet-diskurzusok átadásában a nyugati kultúra mohón kutatva elfeledett emlékei után, saját anamnézisének, kortörténetének kérlelhetetlen vizsgálójává változott. A felejtéstől való páni félelem, a múltra szögezett éber tekintetek fényében a jelen szereplői rossz esetben puszta felelősökké, bírákká vagy vezeklőkké válnak az ősök bűneiért, miközben a jelen és a múlt határai valamiféle történeti prezentizmusban láthatatlanná válnak. A Turul és dínó címet viselő esszé felidézi Nietzsche egyik gondolatát A tragédia születéséből, ahol a német bölcselő a „kielégületlen modern kultúra csillapíthatatlan történelmi szükségletei”-nek magyarázatán töprengve ennek okát a „mitikus anyaföld” elvesztésében találja meg. (27) Aligha találhatott volna Bán Zsófia olyan passzust, amely egyrészt pontosabban jelölné ki a kortárs kultúra tendenciáinak egyik domináns vonulatát, illetve amely elegánsabban jelölné ki esszékötetének elemzési irányvonalát. (Hadd tegyem hozzá, a Nietzsche által feldobott érem másik oldalán korunkban a jövőtől való félelem, az idő és a tér széttöredezettségének ijesztő tapasztalata is kirajzolódik.) Mindezért tehát Bán kötete — jóllehet legszűkebben vett tárgya az idő — alapvetően térképzeteken, jelesül különböző mélységmetaforákon keresztül argumentál. Imént említett író(Bán Zsófia: Turul és dínó, Magvető, 2016)