Művelődés, 1967 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

A SZÖVETKEZETI PARASZTOK ETIKAI NEVELÉSE (IV.) A HUMANISTA NEVELÉS KÖ­VETELMÉNYEI ÉS LEHETŐSÉGEI A szocialista társadalom megszünteti a termelőeszközök magántulajdonát, ezáltal felszámolja az ember bármilyen kizsákmányolásának és elnyomásának az alapját és az igazi humanizmus szellemében alakítja át az emberek közti kap­csolatokat. „Csak a szocializmus szabadítja fel az embert a kizsákmányolás és az egyenlőtlenség alól — mondta Ni­colae Ceaușescu elvtárs, a Románia Szocialista Köztársa­ság alkotmány-tervezetével kapcsolatosan előterjesztett je­lentésben. A termelőeszközök, az összes anyagi javak urává vált ember saját sorsának urává és alkotójává válik“. Az ember már nem mások eszköze, mint a múltban, hanem céllá, az összes létező értékek közt legnagyobb értékké, úrrá válik saját maga és jövője, története fölött. Az egész tár­sadalom, az állam, a vezető politikai erő, a kommunisták pártja tevékenységének végső célja az ember és szükség­letei. Ez a történelmi valóság nagyszerűen nyer szentesí­tést Románia Szocialista Köztársaság alkotmányának 13. szakaszában. Társadalmunk humanista jellege megnyilvánul az erköl­csi kapcsolatokban és híven tükröződik a szocialista erkölcs törvényeiben is. A humanizmus legemelkedettebb formája, a szocialista humanizmus a szocialista erkölcs alapvető elve és kifejezésre juttatja az emberek közti új kapcsolatokat, az ember iránti új magatartást. A humanizmus mint az új erkölcs elve, elsősorban is az emberi méltóság gyakorlati érvényre jutásában és tisztele­tében nyilvánul meg. A letűnt rendszerekben lábbal tiport emberi méltóság visszanyerésének éppen az embert leigázó és megalázó kapcsolatoknak a megszüntetése az előfeltétele. Parasztságunk még nem felejtette el a számtalan megkülön­böztetést, lealacsonyítást, és megaláztatást, amely a burzsoá­­földesúri rendszer idején osztályrészéül jutott. A szocializmusban, a szocialista társadalmi tulajdon megteremtése révén, minden dolgozó egyenlően viszonyul a termelőeszközökhöz. Társadalmunk megszüntette a nemi, faji, nemzetiségi stb. megkülönböztetést és magasabb szintre emelte az egyéniség méltóságát, vagyis az ember társa­dalmi értékét. Az ember fogalma csak a szocialista tár­sadalomban nyeri el igazi jelentőségét, s ez egyformán vonatkozik férfire és nőre, a különböző nemzetiségű, fajú és foglalkozású emberekre. Ez az igazságos magatartás az ember iránt a társadalmi igazság valóságából fakad, amely mindenkire visszaverődik és, a társadalmi élet minden síkján, az emberek reális egyenlőségén alapul, így hát a szocialista viszonyok alkotják a visszanyert emberi méltó­ság alapját. A tömegkulturális tevékenység során rá kell világítanunk ezekre a falvaink új életében életesen, konkréten megnyil­vánuló igazságokra. Érvekkel alátámasztott, vonzó meg­magyarázásuk előfeltétele annak, hogy a szocialista huma­nizmus szellemében nevelhessük a szövetkezeti paraszt­ságot Társadalmunk, szocialista államunk védi az emberi mél­tóságot. Az állam törvényei tiltják és súlyos büntetéssel sújtják az ember ember általi kizsákmányolását, az egyén elnyomására és megalázására irányuló bármilyen kísérletet, a fajgyűlöletet, a nacionalizmust, a háborús propagan­dát stb. Így hát a szocialista törvényesség megvédéséért ví­vott harc ténylegesen egybeesik az emberi méltóság védel­mében folytatott küzdelemmel. Ennek a gondolatnak a kiemelése ugyancsak nagy és időszerű jelentőséggel bír a szövetkezeti parasztság közt végzett nevelőmunkában. A falusiak közt a szocialista humanizmus szellemében végzett nevelőmunkájuk során értékesítsék a művelődési otthonok a fejlett népi hagyományokat, mert ezáltal fo­kozzák tevékenységük hatékonyságát. A humanizmus mé­lyen gyökerezik a nép gondolatvilágában és hagyományai­ban. A népi tömegek tisztelik a nézetekben és a magatar­tásban megnyilvánuló bátorságot, szorgalmat, jellemszilárd­ságot, életerős derűlátást, szerénységet és mértékletességet, nagylelkűséget és őszinteséget, a társadalmi igazság érze­tét. Vagyis mindazt, amit nyelvünk, mint a népi humaniz­mus lényegét, összetett formáját, átfogó szóval emberség­nek nevez. A tömegek ugyanakkor elítélnek, elutasítanak minden a humanizmussal ellentétes, az embert lealacso­nyító, lealázó tulajdonságot : a lustaságot, a képmutatást, az árulást, az irigységet, a kizsákmányolást. A népi huma­nizmus, az emberbe és rendeltetésébe vetett hit nem „ál­talában“ az ember, hanem a dolgozó ember értékelésében nyilvánul meg. Emeljük ki a humanista nevelést célul tűző minden előadásban, szimpozionon, vitaesten, művészi mű­sorban, hogy a nép felfogásában az emberi méltóság ér­zete bensőséges kapcsolatban áll a szabadságszeretettel s említsük meg, magyarázzuk meg a csak két évtizede meg­szűnt körülményekkel az olyan ősrégi szállóigéket, mint például : „Ki parancson nőtt fel, szolgaként hal meg“, „Semhogy úr szolgája legyek, inkább pásztorság, s a he­gyek“). Az emberi méltóság érzete ragyogóan érvényesült nemzeti történelmünk folyamán a szabadságért, az elnyo­mók és kizsákmányolók ellen vívott harcban. Az egyéni méltóság tudata megbonthatatlanul egybefonó­dik a többi ember méltóságának elismerésével és védel­mével. Ez a szocialista humanizmus szelleme, amely idegen az individualista elzárkózástól, a harácsolástól mások ká­rára, az önző törekvésektől, mások lebecsülésétől. Az új ember, társadalmunk tagja, nagyra becsüli emberi mél­tóságát, embertársai tiszteletét és példásan hajtja végre becsületbeli kötelességét , munkáját. Harcol a közös vagyon megvédéséért és gyarapításáért, határozottan ellene van minden sértő megnyilvánulásnak, elítéli a rágalmazást, a pletykálkodást, a pökhendiséget. Engesztelhetetlenül pál­cát tör a múltnak az új ember erkölcsi arculatát megcson­kító, méltóságával összeegyeztethetetlen maradványai : az önhittség, a csalás, az alakoskodás, a szolgalelkűség, a KONZULTÁCIÓK

Next