Művelődés, 1968 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1968-11-01 / 11. szám
mt mt azért hagytam másodjára A C 5 I U L T (bár sorrendben az első előadás volt), mert Móricz egészen különleges helyet foglal el érzelemvilágunkban, mert ez volt az utolsó darabja, amely harminc évig várta, hogy színpadra kerüljön. Mihelyt felidézem az előadás emlékét, csak úgy kezdenek rajzani bennem a gondolatok. ■ Számunkra, késői olvasók és nézők számára kissé a Móricz drámája ez a darab. Nem mintha önmagát írta volna még benne, hanem azért, mert utolsó állomása annak a hihetetlenül kitartó, szenvedélyes, makacs és csakugyan drámai küzdelemnek, amelyet Móricz a színpaddal és a színpadért vívott — lényegében nem sok eredménnyel. Igaz, az Úri murival megírta a két háború közötti korszak egyik legsűrűbb atmoszférájú drámáját, teremtett benne néhány legendás, költőien titokzatos arcú és még sokáig elemzésre váró alakot — ez a mű egyik nagy ereje —, de a legnagyobb magyar prózaíró sohasem vált igazán nagy drámaíróvá, mintha óriási egyénisége számára szűknek bizonyult volna a színpad, lelkének és szándékának a fele mindig kívül szorult a falakon és a dramaturgiai szabályokon. Ha arra gondolok, hogy a Csibe-novellák milyen különleges helyet foglalnak el Móricz művében, s ha tévedés veszélye nélkül állíthatom, hogy kétségtelen értékei a világirodalomnak is — bár még nem futották be nemzetközi pályájukat, még mindig várják felfedeztetésüket —, a belőlük, illetve élményvilágukból fakadt színmű jelentéktelen alkotásnak tetszik. Igaz, hálátlan korban írta — a második világháborút közvetlenül megelőző időben, néhány évvel halála előtt —, de hálátlannak bizonyult a műfaj is : vígjátékot akart írni Csibe életéből. Amint a Thália műsorfüzetéből kiderül, a darab teljes vígjátéki végét Kazmir Károly rendező az író leányának, Móricz Lilinek a segítségével némileg megváltoztatta , hiába. A Csibe-novellákban is tulajdonképpen sok a humor, sokszor lehet nevetni a különböző kalandokon, de ez az a furcsa, villódzó komikum, amely néha olyan sötét űröket fed fel, hogy az embernek ajkára fagyasztja a mosolyt, mint a Hét krajcár is — a Csibe-novellák igazi őse, elődje. Hogy egy képpel éljek : amikor a Csibe-novellákat olvastam, mindig az volt az érzésem, hogy egy törékeny kislány táncol egy hihetetlenül mély szakadék fölé feszített vékony kötélen. Nos, ez a feszültség, ez a tragikumba és drámaiságba átcsapó könnyed anyagkezelés hiányzik a Csibéből. A cselekménye is vékony, a társadalmi betétek nem meggyőzőek, egyetlen igazán hiteles és jó figura van benne, a Mama, a Rodostó utcai proletárlakás „feje“. Mint a Tótékban, Kazimir Károly Kossuth-díjas rendező itt is a vígjátéki vonalat részesítette előnyben, holott a szöveg más felfogást is engedélyezett volna. A Csibéből akkor születhetett volna felrázó színpadi produkció, ha a rendező visszaadta volna a darabnak a mondanivalóból fakadó, a vígjátéki forma ellenére is messziről sütő tragikumát, ha felfedi a vékony cselekményi szál mögött lappangó, borzalmasan sötét társadalmi foltokat. Valami édeskés íz ömlött el az egész előadáson, hiába játszottak kultúráltan és szépen a színészek, Horváth Teri hiába formálta remekbe a Mama alakját. Igaz, eléggé színtelen volt a címszerepben az egyébként rokonszenves megjelenésű Esztergályos Cecília . Kovács Károly szinte semmit sem tudott kihozni az Apa alakjából, a grófi miliő operettbe illő figurákat szült ; egyedül csak Kozák András birkózott meg emberfeletti erővel a fiatal gróf árnyékával. Érdekes, a rendező mintha elfelejtette volna, hogy a mai néző mennyit tud immár arról a korszakról, milyen társadalmi keresztmetszeteket kapott róla, mennyi mindent élt át maga is az emberi gyalázat megismerésének útján. Nem tudom másként elképzelni, mint komor színekben ezt a móriczi „vígjátékot“, mint ahogy a Hét krajcár, vagy a Csibe-füzér sem szül soha derűs, hanem csakis komor hangulatot az olvasóban. Gondolom, az egész Móricz-életmű, ez az egész nagy, komor vallomás is ezt kívánja. A Thália Színház együttese Bukarestben , az Északi Pályaudvaron Ileana Predescu és Carmen Stanescu köszönti Horváth Terit Találkozás a bukaresti színészekkel. Keres Emil, a Thália Színház igazgatója és Dina Cocea, a Színészek és Zeneművészek Egyesületének első titkára