Művelődés, 1970 (23. évfolyam, 1-12. szám)
1970-07-01 / 7. szám
PETŐFI MŰVELŐDÉSI HÁZ, BUKAREST KELL-E A PANTOMIM? Már a görögök ismerték a szót, amelynek jegyében a Kolozsvári Bábszínház lelkes kis társulata nemsokára előttünk is bemutatja többetakarásának, friss játékkedvének komollyá fordult eredményét. A pantomim némajátékot jelent, olyan színpadi művet vagy művek füzérét, amelyben a cselekményt arcjátékkal, tánccal fejezik ki, esetleg zenével kísérik. A pantomim tehát színpadi művészet, az emberi test — arc és végtagok — kifejező mozgásának művészete. Kipróbálhatjuk magunk is, milyen nehéz és hálátlan feladat megenni egy nem létező almát, hogy aki ránk figyel, annak úgy tessék , megettem egy almát, s még a nyála is kicsorduljon tőle, ahogy kedvet kap hozzá. Ugyanilyen fortélya van a papírsúlyzó felemelésének, hogy a látvány el ne árulhassa : csupán játékból, szemfényvesztésből feszül pattanásig az emberi izom. A kifejező testmozgás titkainak tudománya tulajdonképpen minden színpadi művész számára kötelező. Paradoxonnak hat, de a bábkezelő színésznek is legalább akkora szüksége van a pantomim ismeretére, mint Lucifer alakítójának Az ember tragédiájában. A bábmozgatás elválaszthatatlan a színész testmozgásától. Ilyen műhelytanulmányok, a szakmai tudás lelkiismeretes tökéletesítése juttatta el ezt a kis csoportot oda, ahol ma áll, s ahonnan tovább szeretne lépni. Ez a tizenegyedik esztendő, hogy játékuk túllépett a műhely falain. Azóta a csoport adott néhány előadást, öt nagyvárosban járt, legutóbbi műsora 1968-ban volt. Azóta nem jutnak pódiumhoz. Fialka, a pantomim világhírű alakja, 1966-os hazai körútja alatt megtekintette a társulat játékát : „Mindez szellemében már túllépte az amatőr szintet“ — mondotta. Ma 1970-et írunk ... Úttörő szerep hát a Kolozsvári Bábszínházé hazai művészeti életünkben. Hangoztatta ezt már a sajtó, nem egyszer, s ha a kérdés mélyére nézünk, hajlandók vagyunk elismerni magunk is. Csakhogy... ... kell-e a pantomim mint önálló művészeti ág mindennapos életünkhöz ? Ezt sürgősen tisztázzuk. Ha kell, úgy érthetetlen, miért nincs még ma sem hivatalos pantomim-társulat, bár megvan hozzá a belső művészi igény és erő. Ha kell, hol marad legalább televíziónk műsorából az állandóbb jelenlét, ami nézők ezreit toborozhatná sikerrel? Tudom , a tévé magyar adása ezt az előadást már filmre vette. A lényegen, sajnos, ez sem változtat semmit — hiszen azután legalább két évet várhatunk, míg újra sor kerül a pantomimre, mondván — még annyi mindent kell bemutatnunk. No és ha nem kell mint önálló művészet ? Színészeink műhelyében akkor is ott a helye. S ha minden színészünk egyben színvonalas pantomimes is volna, minden bizonnyal megoldódnának sok-sok színielőadás elemi mozgástechnikai problémái. így vagy úgy, a pantomim életünkhöz tartozik, tudomást kell vennünk róla. Péter János, a kolozsvári társulat egyik tagja az Ifjúmunkásnak adott nyilatkozatában felsóhajtott : „Talán egy nap még Bukarestbe is feljutunk !“ Most itt vannak közöttünk. S ne haragudjék meg a Petőfi Ház, hogy ezért nem őt dicsérem, hanem a csoport kitartását, hiszen egy jó és igaz ügy mellett kiállni nem érdem. Kötelesség. Igaz, e napokban, hetekben az árvíz okozta országos gondok mellett kicsinyeknek látszanak pantomimművészetünk problémái. Ám a természeti csapáson mégis mi lettünk úrrá, az élet — ha nehezebben is, de megy tovább, az igazi művészet helye, szerepe a napokban ugyanúgy megingathatatlan, ahogy a történelem során rendre átvészelt minden égverést. 1970. május 31. CSEKE GÁBO: