Művelt Nép, 1954 (5. évfolyam, 1-42. szám)
1954-07-25 / 20. szám
Láttam az árvizet. Végig a magyar Dunánál láttam a megvadult vízszörnyet, nem a dalok ringató hullámú »kék Duná«-jét, hanem Ady folyóját, »a vén folyamrókát«. Láttam a dühét tombolni, amint óriássá duzzadva habzsolja a mezőket, fákat, földeket és házakat, hogy a szenynyesszürke víztest pusztítson, romboljon. Nem, még Petőfi megvadult Tisztája sem lehetett ádázabb a mai Dunánál! Láttam vízben éktelenkedő üres házakat, melyekben még néhány napja emberek laktak, dolgoztak, nevettek, szerettek. Láttam a vízből a tányérjukat égnek meresztő bús napraforgókat, megdőlt kukoricást, derékban kidöntött fákat. Végig a magyar Dunán láttam az árvizet, a szörnyűt, az iszonyatosat. Döbbenten néztem, mint rohan emberek munkáját lerombolandó, mint füstöl, mngezik, fodrozik a megáradt fölöttem sír Máért, aki áriám, aki ordánabb a folyónál! Az embert, a mi népünket láttam küzdeni, s győzni a pusztulás felett, és a szomorú látvány döbbent érzését, végig a magyar Duna mentén, legyőzte bennem is a mind erősödő hit az emberben, a mi népünk erejében. Jött az árvíz. Sistergett, zúgott, pusztított. Vészharangok kondultak meg a Duna mentén. De pánikot kelteni hiába akart az ár — én a renddel, a biztonsággal találkoztam árvízi utamon. Két hete viharzik a küzdelem. Két hete, hogy szorongva kapcsoljuk be a rádiót, hogy megállunk — hányszor naponta! — a megvadult folyamnál. Két hete még kislányommal labdáztam a Durvaparton — most hiába keresném a helyet, víz borítja el. Azóta lessük a híreket, azóta ismerjük pontosan a lehetséges vízállásokat, szintet és magasságot, dagályt és apályt. S azóta állunk valamennyien a Duna partjainál, lakjunk bár Debrecenben, Veszprémben, vagy Budapesten. Két hete itt van az egész ország a Duna mentén, Győrtől Mohácsig ... Mind ott voltunk Szigetközön, átéltük a győriek drámai, napjait. Együtt, egységben a Wilhelm Pieckgyár munkásaival, a környékbeli parasztokkal, mérnökökkel és gépkocsivezetőkkel, magyar és szovjet katonákkal, hogy vállunkat vessük a zabolátlan folyónak. Mind ott voltunk együtt, hányszor csapott meg a tragédia szele! S a veszteség nem bénítja erőnket, de sokszorozza. A vad folyó nem nyugszik — de erősebb az ember! S mintha Győrtől Mohácsig az áradó víz sistergését is túlkiáltaná hangos szavunk: »Az emberért« Igen, az emberért küzdöttek napokon keresztül Győrben vagy Komáromban. S míg Győr házai között még viharzik a dráma, Komáromban már megfékezik az árvizet. Munka és nyugalom uralja a várost. Éber, vigyázó nyugalom ez. A harc nem ért véget! A hídfeljárónál, a révkapitányság épületében, a telefon mellett ügyeleti szolgálat őrködik. Az ágyon fiatalember hever, gumicsizma, rövid nadrág, zsákó van rajta. Arca borostás. Fáradt. Alszik. S amikor a telefon felberreg, gyorsan ugrik, mintha puska dörrent volna. A készülékhez lép. Csak nincs valahol baj?... Így ismerkedtem meg Erdei Lajossal, a fiatal vízmérnökkel. Négy napig volt talpon egyfolytában. Mentett a Szigetközben, dolgozott a komáromi partokon. Édesanyja Révfalun lakik. S Erdei Lajos is ott volt a drámai órákban. Anyját, szülőfaluját sietett menteni. «Mérnök elvtárs ...« .— kérdeznék tőle valamit, de megakaszt: »A helyzet az, hogy én még nem vagyok kész mérnök. Hátra van egy végszigorlatom. A múlt szombaton helyeztek ide, a komáromi vízügyi igazgatóságra, tudniillik »vizes« mérnöknek tanultam a műegyetemen. Sok időm nem volt Komáromban az ismerkedésre, mert hétfőn kezdődött... Jött a víz!« Erdei Lajos idő előtt letette a végszigorlatát. A kapu előtt esőköpenyes, piros- karszalagos férfival találkoztam. Éppen a pékséghez irányított egy gépkocsivezetőt. Bakonyi József, a komáromi pártbizottság titkára. A víz felé mutat: »Apad!* Ez az első szava. S a következő: rrre mi rá nem vagyunk továbbra im." Büszkén mutat a part mentén húzódó gátra, mely megállította az őrjöngő folyamot.Komáromi vagyok, Ismerem a Dunát...« — ennyit mond a folyóról, s aztán az emberről beszél. A komáromiakról, akik háromezren futottak a vészharangszó után a partok felé. Ásóval, szerszámmal. A párttitkár beszél:Kovács Imre, lenfonógyári művezető... derekasan dolgozott. A nevét érdemes feljegyezni. A pesti gépkocsivezetők, derék »Skodásaink«. A pártbizottság és a tanács hány munkatársa nem vetette le két napig a cipőt, ruhát! Honvédeink egyek voltak velünk... A szovjet katonák mindenben segítettek ... És a komáromi nők s a fiatalok!.. .« Táviratstílusban mondja el mindezt Bakonyi elvtárs. S ő? Magáról nem beszél. Annyit mégis kierőszakolok belőle, hogy művezető volt a Lenfonógyárban, s második lett az országban a textilművezetők között. »Véletlenül« — így mondja. S azután, néhány szavából a szíve mélyére látok. »Még a gyermekek is kijöttek a partra. Megláttam őket a gépkocsikon. Szóltam, menjenek veszélytelenebb helyre, nehogy baleset érje őket... Nagyon szeretem a gyermekeket. Mintha mind az enyém volna...« (Eszembe jut újra, amit minduntalan éreztem az áradó Duna partjainál: a mi embereink — a mi embereinkért.) S később, a parton, amikor avezérkar« fürkészi a vizet, egy honvédtisztnek mondja: »Mintha minden honvéd az én fiam volna, nekem is van egy alhadnagy fiam...« Néztem a fáradt, mosolygó arcot. Bakonyi József egykori művezetőt, a mai párttitkárt, s a kommunista embert láttam, vele találkoztam, aki városa élén kél bárokra az elemek őrjöngő hatalnával. Együtt a többiekkel, háromezred magával. Bárányi Géza fiatal vezető-mérnökkel és az őszhajú Pethő Károly vezető-technikussal, s a névtelenek ezreivel. Egységben. Egységben, igen, megbonthatni tanul. Mert ezt a csodálatos harmóniát nem bonthatta meg a közöny és a rosszindulat néhány disszonáns akkordja. Sem a kevés semmirekellő, aki a veszély óráiban nyugodtan teniszezett a komáromi pályán, sem az elvetemült tolvaj, aki a védelmi anyagból deszkát akart lopni, míg a városa szembenézett az áradattal. S mentem tovább. Láttam robogó dömpereket, gátakat építő katonákat, cölöpverőket. S bent a falvakban napi munkájukba induló embereket, jellegzetes csizmájukban, lámpájukkal, bányászokat,magabiztos, vigyázó nyugalmat. Játszó gyermekeket Dorog utcáin. Csillék méltóságteljes utazását a község felett. Epret szedő asszonyokat. Az élet megy tovább. Az ember úrrá lesz a természet felett. Keressük a pilisvörösvári tanácselnököt: Szentendrén van, menteni. Albertfalván őrt állnak a gát felett, Budapest aggódva figyel — de füstölnek a gyárak, s autók indulnak délután az üzemek elől, feliratuk hirdeti: »Árvízvédelem«. A szántóföldeken aratnak, betakarítanak. Ahol pedig veszély van, azon nyomban ott terem az ország. Adony után, a Kulcskanyarban. Az út mentén élelem-elosztóhely. Civilek, katonák, rendőrök. Betörési vészély a Kulcskanyarban! S ott terem az ország! A veszélyt visszazavarják, menjen, fusson — az ember megálljt parancsol az árnak. Sáros, vizes emberek jönnek dél felől az úton. Mi hír van? »Győzzük! Paksinál a konzervgyárba betört a víz. Visszanyomtuk ...« »Az elvtársak onnét jönnek?« — kérdezem. »Nem, mi csak Innen a közelből. Úgy mondták az úton ...« Ez a többesszám első személy csodálatos tisztán jellemzi a mi népünk mostani egységét... Madocsa térsége. Megtanultuk újra ennek a községnek a nevét is. A déli szakasz legjobban veszélyeztetett területe. A falu közepén a tanácsháza előtt valóságos főhadiszállás. Azormaágnyi hatalmús óramű pontossága érződik itt is. Autók száguldanak, dömperek dörögnek. Az udvaron tucatnyi bogrács, az esti babgulyás fő bennük. Négy-ötezer emberre főznek napok óta. Az egyik szakácsnő egy honvéd után kiált: »Nekem ne hozzon aztán senki vissza ennivalót. Tessék mind kiosztani.« Kis tábori sátor, honvéd ül a telefonnál. A tanácselnöknő szobájában embergyűrű. A téren emberekkel megrakott teherautók. Indul a váltás. Jöttek ide Pestről és Paksról, Debrecenből és Szekszárdról, Miskolcról és Ozoráról, bányászok és vasutasok, gépírónők és esztergályosok, mérnökök és orvosok. Papp Tihamér, a gépkocsik irányítója előtt térkép, apró zászlókkal. Százhúsz gépkocsit irányít. Készenlét... fuvar... tartalék... javítás ... Működik az óramű, nem zökken, nem téved. Tán csak néhány ember van itt »munka nélkül«: a mentőautó utasai. Csonka Tibor, fiatal mentőorvos »nyugdíjban« ül az autó lokhányóján. Nem volt baleset. »Ezt a gépkocsivezetők kiváló munkájának is köszönhetjük« — jegyzi meg az orvos. Pedig mint hallom, Pakson újonnan felállított százágyas kórház van — szerencsére üresen. Ki a gátra! Felemelő látvány homályosítja el az esemény szomorúságát. Hatalmas gát húzódik itt, gépóriások nyesik a talajt, szállítják a földet, emberek ezrei forgatják a lapátot. A gát mögött: szennyes, pusztító víz. — A gát innenső oldalán: az élet, az életet biztosító munka. Napok óta viharaik a küzdelem, megállás nélkül. Hősök születtek itt; szinte mindenki, akivel beszélek, neveket említ a legjobbak közül. Beszélnek a ceglédi vasutasokról, akik versenyt nyertek a brigádjukkal, a borsodi bányászokról, akik a tárna mélyéről jöttek segíteni a közös ellenség, a víz ellen, a pesti gyermekgondozó iskola ifjú leánynövendékeiről éppúgy, mint a kertészeti akadémia tanárairól és dolgozóiról — az önkéntesekről, akik a gátat emelték. Nagy volt a tét: tízezer hold vetésterület! E gát nélkül már szombaton úrrá lett volna Madocsán a víz. Révbíró László, a gátépítés egyik vezetője is négy napja csak egy-egy órát aludt. Most is járja a gátat, irányítja a munkálatokat. A pártbizottság és a tanács minden munkatársa sárosan, vizesen, fáradhatatlanul segíti a hatalmas építkezést. Sár a gát. A túloldalon nyaldossa, harapdálja a víz. De: nő a gát, emberi munka izmosítja. Itt él a hír: Bölcske, a szomszédos község is nehéz harcban áll. A szigetet fenyegette a víz. Két lakóház van a szigeten, s gyümölcsös, meg veteményes. Vasárnap egy-két helyen beszivárgás volt. Oda sietünk. A falu közepén a madocsaihoz hasonló kép fogad: főhadiszállás. Autók, emberek, szerszámok. S nagy nyugalom. Itt sem kapkod senki sem. Az óramű, melyet a párt és az állam olyan magabiztosan irányít, itt is percnyi pontossággal működik. Bölcskén is itt van az egész ország. Nemcsak a dunaföldvári körorvos, aki átjött segíteni, vagy a most végzett szigorlóorvos, aki látogatóba jött haza, épp most avatnák Pesten, de ő Itt maradt a falujában, hátha szükség lesz rá... A gáthoz indulunk. Nagy autóforgalom. S rend! Külön autóút a szigetre és külön a falu felé. Pontos irányítás. Mintha csak Pesten lennénk, a Nemzeti előtt. A tízkilométeres gát tartja a vizet. A réseket betömték. Éjjel és nappal is folyik a munka. Többezer ember dolgozik a gáton. Előttem honvédek döngölik a földet. Ötödik napja vannak talpon. S mosolyognak, tréfálnak, énekelnek. Az út mentén katonai autó a vacsorát hozza. Egy kocsin hordából sört mérnek. Egy másikon cigaretta, cukorkafélék. Óriási gép harapja a földet a gát előtt, a beszivárgás helyén. Nekilódul, duzzogva-berregve, roppant terhével tölti fel a gátat. Tízszer is, hússzor is fordul. Mögötte társai, a gépóriások nyesik, ontják a földet. Kedvtelve nézik az emberek. Nők, férfiak, forgatják a lapátot végig a töltésen. A honvédek között szőke nő tűnik fel. Szekszárdi — mondják, Szekszárdi? Hiszen éppen most váltották a hajnal óta dolgozó szekszárdi brigádot! Igen, de ő ott maradt. A nevét kérdem: Márton Károlyné. Előző nap Sióagárdon nyúlgátat épített, azelőtt meg éjszakai gátőrségben volt. Most Bölcskén dolgozik. Önkéntesen. Bordómelegítős gyereklányt pillantok meg a gát tetején. »Planírozza« a földet. A gát lábánál fiúk dolgoznak. A kislány fitosorrú, kurtahajú, barna tünemény. Tizenhárom éves. Magyari Erzsi, a szekszárdi brigádból. Egyetlen lány a diákok között. »A brigád lánya« — mondják a kamaszfiúk vihogva, serény munka közben — »és mi felelünk érte«. Még ugratják is: »Hazamehetsz, Erzsi, látjuk már, nagyon várod.« Erzsi lenéz rájuk a gátról, roppant fölénnyel rázza le magáról a megjegyzést, s két döngölés között így replikázik: »Hóóógyisne! Magatokkal hoztatok, veletek maradok, csak azért is...« S huncut mosoly bujkál a fitos orrocska alatt. Ez aztán öntudat! Nem olyan tehát, ahogyan rossz regényekben ábrázolják: görcsös, kemény nekifeszülésnek, dörgő szavalatnak. Lám, a kis fitos még csak a nyolcadikba jár szeptembertől — de tudja, hogy miért jött Szekszárdról a gátra. Alkonyodik. Váltás van. Újabb csoportok jönnek az ország nevében, a nép hívja, a párt küldi állat. Éjszaka is zúgnak a gépek, éjszaka is ezer és ezer lapát szórja a homokot, így van ez Győrtől Mohácsig. Mintha egyetlen hatalmas óriás feszítené a vállát a fenyegető folyam-rémnek ezekben a nehéz órákban. Ez a hatalmas óriásember — a nép. A mi népünk, a megannyi mai árvízi hajós, a nép, mely nem engedi veszni munkája gyümölcsét. A nép hősöket és hőstetteket szülve, összefogott s megküzd a vízzel. Az emberért! DEMETER IMRE: Bakonyi elvtárs és vezérkara a komáromi Dunánál Vacsoraosztás s madocsai gáton Magyari Erzsi a gátonSziklai Dezső és Sándor Zsuzsa felvételei)