Művelt Nép, 1954 (5. évfolyam, 1-42. szám)

1954-07-25 / 20. szám

Láttam az árvizet. Végig a magyar Dunánál láttam a megvadult víz­­szörnyet, nem a dalok ringató hul­lámú »kék Duná«-jét, hanem Ady folyóját, »a vén folyamrókát«. Lát­tam a dühét tombolni, amint óriássá duzzadva habzsolja a mezőket, fákat, földeket és házakat, hogy a szeny­­nyesszürke víztest pusztítson, rom­boljon. Nem, még Petőfi megvadult Tisztája sem lehetett ádázabb a mai Dunánál! Láttam vízben éktelenkedő üres házakat, melyekben még néhány napja emberek laktak, dolgoztak, ne­vettek, szerettek. Láttam a vízből a tányérjukat égnek meresztő bús napraforgókat, megdőlt kukoricást, derékban kidöntött fákat. Végig a magyar Dunán láttam az árvizet, a szörnyűt, az iszonyatosat. Döbbenten néztem, mint rohan emberek mun­káját lerombolandó, mint füstöl, mngezik, fodrozik a megáradt fö­löttem sí­r Máért, aki áriám, aki ordánabb a folyónál! Az embert, a mi népünket láttam küzdeni, s győzni a pusztulás felett, és a szo­morú látvány döbbent érzését, vé­gig a magyar Duna mentén, le­győzte bennem is a mind erősödő hit az emberben, a mi népünk ere­jében. Jött az árvíz. Sistergett, zúgott, pusztított. Vészharangok kondultak meg a Duna mentén. De pánikot kelteni hiába akart az ár — én a renddel, a biztonsággal találkoztam árvízi utamon. Két hete viharzik a küzdelem. Két hete, hogy szorongva kapcsoljuk be a rádiót, hogy meg­állunk — hányszor naponta! — a megvadult folyamnál. Két hete még kislányommal labdáztam a Durva­­parton — most hiába keresném a helyet, víz borítja el. Azóta lessük a híreket, azóta ismerjük pontosan a lehetséges vízállásokat, szintet és magasságot, dagályt és apályt. S azóta állunk valamennyien a Duna partjainál, lakjunk bár Debrecen­ben, Veszprémben, vagy Budapes­ten. Két hete itt van az egész or­szág a Duna mentén, Győrtől Mohá­csig ... Mind ott voltunk Szigetközön, át­éltük a győriek drámai, napjait. Együtt, egységben a Wilhelm Pieck­­gyár munkásaival, a környékbeli parasztokkal, mérnökökkel és gép­kocsivezetőkkel, magyar és szovjet katonákkal, hogy vállunkat vessük a zabolátlan folyónak. Mind ott vol­tunk együtt, hányszor csapott meg a tragédia szele! S a veszteség nem bénítja erőnket, de sokszorozza. A vad folyó nem nyugszik — de erő­sebb az ember! S mintha Győrtől Mohácsig az áradó víz sistergését is túlkiáltaná hangos szavunk: »Az emberért­« Igen, az emberért küzdöttek napo­kon keresztül Győrben vagy Komá­romban. S míg Győr házai között még viharzik a dráma, Komáromban már megfékezik az árvizet. Munka és nyugalom uralja a várost. Éber, vigyázó nyugalom ez. A harc nem ért véget! A hídfeljárónál, a révkapitány­ság épületében, a telefon mellett ügyeleti szolgálat őrködik. Az ágyon fiatalember hever, gumicsizma, rö­vid nadrág, zsákó van rajta. Arca borostás. Fáradt. Alszik. S amikor a telefon felberreg, gyorsan ugrik, mintha puska dörrent volna. A ké­szülékhez lép. Csak nincs valahol baj?... Így ismerkedtem meg Erdei La­jossal, a fiatal vízmérnökkel. Négy napig volt talpon egyfolytában. Men­tett a Szigetközben, dolgozott a ko­máromi partokon. Édesanyja Rév­falun lakik. S Erdei Lajos is ott volt a drámai órákban. Anyját, szülőfalu­ját sietett menteni. «Mérnök elv­­társ ...« .— kérdeznék tőle valamit, de megakaszt: »A helyzet az, hogy én még nem vagyok kész mérnök. Hátra van egy végszigorlatom. A múlt szombaton helyeztek ide, a ko­máromi vízügyi igazgatóságra, tudniillik »vizes« mérnöknek tanul­tam a műegyetemen. Sok időm nem volt Komáromban az ismerkedésre, mert hétfőn kezdődött... Jött a víz!« Erdei Lajos idő előtt letette a vég­szigorlatát. A kapu előtt esőköpenyes, piros- karszalagos férfival találkoztam. Éppen a pékséghez irányított egy gépkocsivezetőt. Bakonyi József, a komáromi pártbizottság titkára. A víz felé mutat: »Apad!* Ez az első szava. S a következő: rrre mi rá nem vagyunk továbbra im." Büszkén mutat a part mentén hú­zódó gátra, mely megállította az őrjöngő folyamot.­­Komáromi vagyok, Ismerem a Dunát...« — ennyit mond a folyó­ról, s aztán az emberről beszél. A komáromiakról, akik háromezren futottak a vészharangszó után a par­tok felé. Ásóval, szerszámmal. A párt­ti­tkár beszél:­­Kovács Imre, len­­fonógyári művezető... derekasan dolgozott. A nevét érdemes felje­gyezni. A pesti gépkocsivezetők, de­rék »Skodásaink«. A pártbizottság és a tanács hány munkatársa nem vetette le két napig a cipőt, ruhát! Honvédeink egyek voltak velünk... A szovjet katonák mindenben segí­tettek ... És a komáromi nők s a fiatalok!.. .« Távira­tstílusban mondja el mind­ezt Bakonyi elvtárs. S ő? Magáról nem beszél. Annyit mégis kierősza­kolok belőle, hogy művezető volt a Lenfonógyárban, s második lett az országban a textilművezetők között. »Véletlenül« — így mondja. S azután, néhány szavából a szíve mélyére lá­tok. »Még a gyermekek is kijöttek a partra. Megláttam őket a gépkocsi­kon. Szóltam, menjenek veszélytele­nebb helyre, nehogy baleset érje őket... Nagyon szeretem a gyer­mekeket. Mintha mind az enyém volna...« (Eszembe jut újra, amit mindunta­lan éreztem az áradó Duna part­jainál: a mi embereink — a mi em­bereinkért.) S később, a parton, amikor a­­vezérkar« fürkészi a vizet, egy honvédtisztnek mondja: »Mintha minden honvéd az én fiam volna, nekem is van egy alhadnagy fiam...« Néztem a fáradt, mosolygó arcot. Bakonyi József egykori művezetőt, a mai párttitkárt, s a kommunista embert láttam, vele találkoztam, aki városa élén kél bárokra az elemek őrjöngő hatalnával. Együtt a többiekkel, háromezred magával. Bárányi Géza fiatal vezető-mérnökkel és az ősz­hajú Pethő Károly vezető-technikus­­sal, s a névtelenek ezreivel. Egy­ségben. Egységben, igen, megbonthatni ta­nul. Mert ezt a csodálatos harmó­niát nem bonthatta meg a közöny és a rosszindulat néhány disszonáns akkordja. Sem a kevés semmire­kellő, aki a veszély óráiban nyugod­tan teniszezett a komáromi pá­lyán, sem az elvetemült tolvaj, aki a védelmi anyagból deszkát akart lopni, míg a városa szembenézett az áradattal. S mentem tovább. Láttam robogó dömpereket, gátakat építő katonákat, cölöpverőket. S bent a falvakban napi munkájukba induló embereket, jel­legzetes csizmájukban, lámpájukkal, bányászokat,­­magabiztos, vigyázó nyugalmat. Játszó gyermekeket Do­rog utcáin. Csillék méltóságteljes utazását a község felett. Epret szedő asszonyokat. Az élet megy tovább. Az ember úrrá lesz a természet fe­lett. Keressük a pilisvörösvári ta­nácselnököt: Szentendrén van, men­teni. Albertfalván őrt állnak a gát fe­lett, Budapest aggódva f­igyel — de füstölnek a gyárak, s autók indulnak délután az üzemek elől, feliratuk hir­deti: »Árvízvédelem«. A szántófölde­ken aratnak, betakarítanak. Ahol pedig veszély van, azon nyomban ott terem az ország. Adony után, a Kulcskanyarban. Az út mentén élelem-elosztóhely. Civi­lek, katonák, rendőrök. Betörési vé­szély­ a Kulcskanyarban! S ott terem az ország! A veszélyt vissza­zavarják, menjen, fusson — az ember megálljt parancsol az árnak. Sáros, vizes em­berek jönnek dél felől az úton. Mi hír van? »Győzzük! Paksinál a kon­zervgyárba betört a víz. Visszanyom­tuk ...« »Az elvtársak onnét jön­nek?« — kérdezem. »Nem, mi csak Innen a közelből. Úgy mondták az úton ...« Ez a többesszám első sze­mély csodálatos tisztán jellemzi a mi népünk mostani egységét... Madocsa térsége. Megtanultuk újra ennek a községnek a nevét is. A déli szakasz legjobban veszélyeztetett te­rülete. A falu közepén a tanácsháza előtt valóságos főhadiszállás. Az­ormaágnyi hatalmús óramű pontossága érződik itt is. Autók szá­guldanak, dömperek dörögnek. Az udvaron tucatnyi bogrács, az esti babgulyás fő bennük. Négy-ötezer emberre főznek napok óta. Az egyik szakácsnő egy honvéd után kiált: »Nekem ne hozzon aztán senki vissza ennivalót. Tessék mind kiosztani.­« Kis tábori sátor, honvéd ül a telefon­nál. A tanácselnöknő szobájában em­bergyűrű. A téren emberekkel meg­rakott teherautók. Indul a váltás. Jöttek ide Pestről és Paksról, Debre­cenből és Szekszárdról, Miskolcról és Ozoráról, bányászok és vasutasok, gépírónők és esztergályosok, mérnö­kök és orvosok. Papp Tihamér, a gép­kocsik irányítója előtt térkép, apró zászlókkal. Százhúsz gépkocsit irá­nyít. Készenlét... fuvar... tarta­lék... javítás ... Működik az óramű, nem zökken, nem téved. Tán csak néhány ember van itt »munka nél­kül«: a mentőautó utasai. Csonka Ti­bor, fiatal mentőorvos »nyugdíjban« ül az autó lok­hányóján. Nem volt baleset. »Ezt a gépkocsivezetők ki­váló munkájának is köszönhetjük« — jegyzi meg az orvos. Pedig mint hallom, Pakson újonnan felállított százágyas kórház van — szerencsére üresen. Ki a gátra! Felemelő látvány ho­­mályosítja el az esemény szomorúsá­gát. Hatalmas gát húzódik itt, gép­óriások nyesik a talajt, szállítják a földet, emberek ezrei forgatják a la­pátot. A gát mögött: szennyes, pusz­tító víz. — A gát innenső oldalán: az élet, az életet biztosító munka. Napok óta viharaik a küzdelem, megállás nélkül. Hősök születtek itt; szinte mindenki, akivel beszélek, neveket említ a legjobbak közül. Beszélnek a ceglédi vasutasokról, akik versenyt nyertek a brigádjukkal, a borsodi bá­nyászokról, akik a tárna mélyéről jöttek segíteni a közös ellenség, a víz ellen, a pesti gyermekgondozó iskola ifjú leánynövendékeiről éppúgy, mint a kertészeti akadémia tanárairól és dolgozóiról — az önkéntesekről, akik a gátat emelték. Nagy volt a tét: tízezer hold vetés­terület! E gát nélkül már szombaton úrrá lett volna Madocsán a víz. Rév­­bíró László, a gátépítés egyik veze­tője is négy napja csak egy-egy órát aludt. Most is járja a gátat, irányítja a munkálatokat. A pártbizottság és a tanács minden munkatársa sáro­san, vizesen, fáradhatatlanul segíti a hatalmas építkezést. S­ár a gát. A túloldalon nyaldossa, harapdálja a víz. De: nő a gát, emberi munka iz­­mosítja. Itt él a hír: Bölcske, a szom­szédos község is nehéz harcban áll. A szigetet fenyegette a víz. Két lakó­ház van a szigeten, s gyümölcsös, meg veteményes. Vasárnap egy-két he­lyen beszivárgás volt. Oda sietünk. A falu közepén a madocsaihoz ha­sonló kép fogad: főhadiszállás. Au­tók, emberek, szerszámok. S nagy nyugalom. Itt sem kapkod senki sem. Az óramű, melyet a párt és az állam­ olyan magabiztosan irányít, itt is percnyi pontossággal működik. Bölcs­kén is itt van az egész ország. Nem­csak a dunaföldvári körorvos, aki át­jött segíteni, vagy a most végzett szigorlóorvos, aki látogatóba jött ha­za, épp most avatnák Pesten, de ő Itt maradt a falujában, hátha szük­ség lesz rá... A gáthoz indulunk. Nagy autóforgalom. S rend! Külön autóút a szigetre és külön a falu felé. Pontos irányítás. Mintha csak Pesten lennénk, a Nemzeti előtt. A tízkilométeres gát tartja a vizet. A réseket betömték. Éjjel és nappal is folyik a munka. Többezer ember dolgozik a gáton. Előttem honvédek döngölik a földet. Ötödik napja van­nak talpon. S mosolyognak, tréfál­nak, énekelnek. Az út mentén kato­nai autó­ a vacsorát hozza. Egy ko­csin hordából sört mérnek. Egy má­sikon cigaretta, cukorkafélék. Óriási gép harapja a földet a gát előtt, a be­szivárgás helyén. Nekilódul, duz­zogva-­berregve, roppant terhével tölti fel a gátat. Tízszer is, hússzor is fordul. Mögötte társai, a gépóriá­sok nyesik, ontják a földet. Kedv­telve nézik az emberek. Nők, férfiak, forgatják a lapátot végig a töltésen. A honvédek között szőke nő tűnik fel. Szekszárdi — mondják, Szekszár­di? Hiszen éppen most váltották a hajnal óta dolgozó szekszárdi brigá­dot! Igen, de ő ott maradt. A nevét kérdem: Márton Károlyné. Előző nap Sióagárdon nyúlgátat épített, azelőtt meg éjszakai gátőrségben volt. Most Bölcskén dolgozik. Önkéntesen. Bordómelegítős gyereklányt pil­lantok meg a gát tetején. »Planíroz­­za« a földet. A gát lábánál fiúk dol­goznak. A kislány fitosorrú, kurta­­hajú, barna tünemény. Tizenhárom éves. Magyari Erzsi, a szekszárdi bri­gádból. Egyetlen lány a diákok kö­zött. »A brigád lánya« — mondják a kamaszfiúk vihogva, serény munka közben — »és mi felelünk érte«. Még ugratják is: »Hazamehetsz, Erzsi, lát­juk már, nagyon várod.« Erzsi lenéz rájuk a gátról, roppant fölénnyel rázza le magáról a megjegyzést, s két döngölés között így replikázik: »Hóóógyisne! Magatokkal hoztatok, veletek maradok, csak azért is...« S huncut mosoly bujkál a fitos or­rocska alatt. Ez aztán öntudat! Nem olyan te­hát, ahogyan rossz regényekben áb­rázolják: görcsös, kemény nekifeszü­­lésnek, dörgő szavalatnak. Lám, a kis fitos még csak a nyolcadikba jár szeptembertől — de tudja, hogy miért jött Szekszárdról a gátra. Alkonyodik. Váltás van. Újabb­ csoportok jönnek az ország nevében, a nép hívja, a párt küldi állat. Éjszaka is zúgnak a gépek, éjszaka is ezer és ezer lapát szórja a homokot, így van ez Győrtől Mohácsig. Mintha egyetlen hatalmas­ óriás feszítené a vállát a fenyegető folyam-rémnek ezekben a nehéz órákban. Ez a hatal­mas óriásember — a nép. A mi né­pünk, a megannyi mai árvízi hajós, a nép, mely nem engedi veszni mun­kája gyümölcsét. A nép hősöket és hőstetteket szülve, összefogott s meg­küzd a vízzel. Az emberért! DEMETER IMRE: Bakonyi elvtárs és vezérkara a komáromi Dunánál Vacsoraosztás s madocsai gáton Magyari Erzsi a gáton­­Sziklai Dezső és Sándor Zsuzsa felvételei)

Next