Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-05-08 / 19. szám
'Bord (Russel ) horogkereszt rémtettei Tíz esztendő telt el a boldog nap, a Győzelem Napja óta. Tíz éve, hogy a felszabadító szovjet hadsereg elpusztította a fasiszta fenevadat, a horogkeresztes nácizmust. Alig akad város vagy falu Európában, hogy meg ne ismerte volna a horogkereszt rémtetteit. Oradour és Lidice üszkös romjai, elpusztított országrészek, kegyetlenül megkínzott és meggyilkolt milliók holtteste jelzi a horogkereszt rémtetteinek hosszú sorát.Az emberiség nem egyhamar fogja elfelejteni az aljas gyilkosok visszataszító cselekedeteit« — mondta az Egyesült Államok ügyésze a háborús főbűnösök bűnügyének nürnbergi tárgyalásán. Vajon valóban nem felejtették el az emberek a gyilkosok rémtetteit? Az elmúlt esztendők eseményei — a Kocsedoszigeti haláltábor, a görög és kenyai szabadságharcosok kegyetlen irtása, a hitlerista háborús bűnös tábornokok rehabilitálása, politikai reneszánsza, az új fasiszta nyugatnémet Wehrmacht felállítása — mind-mind arról tanúskodik, hogy egyesek bizony nagyon gyorsan felejtenek. Ezért különösen fontos és békeharcos tett lord Russel könyve:A horogkereszt rémtettei.« A szerző a második világháború után a rajnai brit hadsereg hadbíróságának helyettes elnöke, a nürnbergi bűnper idején pedig az angol főügyész jogi tanácsadója volt. Periratok, jogi bizonyítékok, szemtanúk vallomása alapján állította össze könyvét, ezt a kiáltó vádiratot. Felettes hatóságai nem engedélyezték a könyv kiadását —■ lord Russel inkább lemondott állásáról, de kiadta a könyvét, amely a múlt év nyarán jelent meg Angliában, s első kiadása napok alatt elfogyott. Miről szól lord Russel adatgyűjteménye? Hét csoportba osztotta a hitleri fasizmus vandál gaztetteit, bemutatja a megszállott területeken végzett gyilkosságokat, a haláltáborokban elkövetett tömegmészárlások módszereit és a legkegyetlenebb gyilkosokat, írásbeli dokumentumokkal, eredeti fényképfelvételekkel, a haláltábor egyik francia lakójának rajzaival illusztrálja megdöbbentő mondanivalóját. Emlékeztető és figyelmeztető ez a rettenetes dokumentum. Nem engedi elapadni a fasizmus gyűlöletét s jogos gyűlöletet ébreszt azok ellen is, akik ma már elfelejtenék és elfelejtetnék a horogkereszt rémtetteit. Ez a könyv még erőteljesebb küzdelemre buzdít az új háború gyújtogatói, az emberiség ellenségei ellen. Ezért kell minden becsületes embernek elolvasnia, és ezért érdemel dicséretet a fordító Gábor Jozefa és a Szikra Könyvkiadó, hogy lord Russel műve a Győzelem Napjának 10. évfordulója előtt a magyar olvasók kezébe kerülhetett. (r. b.) Hans Scherfig: Az eltűnt tanácsos (Új Maagyar Könyvkiadó) A jó szatíra nemcsak megnevettet s nemcsak méltó haragra indít, hanem olvasmánynak is izgalmas. Hans Scherfig dán író könyve szatíra és kalandregény egyszerre. A történet valóban rendőri üggyel kezdődik: Koppenhágában egy nap eltűnik két ember: a megbecsült, pedáns Amsted tanácsos és Bogensen, a nyomorgó, hóbortos filozófus. S ugyanakkor a lőtéren valaki öngyilkos lett, dinamittal felrobbantja saját magát. Ki lett hát öngyilkos, Amsted-e vagy Mogensen? — ezzel a kérdéssel indul a regény. Talán »izgalmasabb lett volna végigkísérni a nyomozás lefolyását, de Scherfig mégis inkább szatírát írt, mint detektívregényt. Egy pillanatig sem hogy kétségben afelől, hogy kicsoda az eldugott faluba érkező, ál-amerikai Herbert Johnson, s az sem kétséges, hogy előbb-utóbb leleplezik. S, a regény így lesz igazán, most már a szó nemesebb értelmében izgalmáé, mert az igazi leleplezés még hátra van. Mert kicsoda vagy micsoda bűnös abban, hogy Herbert Johnson, aki a maga módján szabadt éjseket keres vidéken, még sétái alatt is minduntalan -tilos-táblákba ütközik; hogy az eddigi erőszakolt kötelességek és céltalan napirendek helyett most rosszindulatú gyanakvások és rendőri hajszák kereszttűzeibe kerül, hogy,, egyszerű, becsületes emberek társaságát keresi és acsarkodó falusi hivatalnokokat, pénzes erszényű, dölyfös kiskirályokat talál helyettük. Scherfig kimondja: a kapitalista társadalom bűnös abban, hogy Amsted tanácsos elnyomorodott testben és lélekben, s bizarr ötleteiben megcsalódva, szabadságvágyáról letéve immár jobban érzi magát a börtönben, mint régi környezetében. Nem csoda, hiszen az életforma ugyanaz. »Az eltűnt tanácsos« mindvégig érdekes, mesterien felépített olvasmány. Szerzője arra törekszik, hogy előadásmódjában is híven tükröződjék az annyiszor felmagasztalt polgári életforma kisszerűsége, testet-lelket elnyomorító egyhangúsága. Ahányszor csak elvezeti olvasóját Amsted tanácsosok lakására — a polgári jólét, kényelem és bőség példaszerű otthonába — mindannyiszor szándékosan ugyanazokat a fordulatokat, jelzőket használja, s ahányszor elénk vezeti a pompásan megrajzolt falusi akarnokot, Hegeholmot — az mindannyiszor hadonászó, ostoba méregzsák módjára tűnik fel. Mindenki, minden mindig ugyanabban a formában jelentkezik — a kapitalista társadalom az embert és a környezetét egyaránt lélektelenné, egyarcúvá teszi... Olvastunk már és fogunk még olvasni Scherfig könyvénél élesebb, maróbb szatírákat a kapitalista társadalomról. S akadnak gyengeségei is a regénynek, szerzője kissé elnéző, kissé talán megbocsát a »bűnösnek«, Amsted tanácsost is Inkább az ostobasága, ügyefogyottsága és nem kegyetlen sorsa miatt sajnáljuk, mégis: több ez a könyv a tréfálkozó fricskánál haladó irodalmi tett az útját nehezen találó nyugati irodalomban. A fordítás Faludy György munkája. _____ R. GARDOS MARISKA elvtársnő, a magyar szocialista újságírás egyik nagy úttörője, a magyar munkásmozgalom kiváló harcosa, 70 éves. Egykori tanítványai, barátai, elvtársai május 2-án összegyűltek az Újságíróklubban, hogy Gárdos Mariska születésének 70., munkásmozgalmi működésének 55., újságírói tevékenységének 50 éves jubileumát megünnepeljék. Az ünnepi vacsorán az MDP KV megbízásából Nemes Dezső, a Szikra Könyvkiadó igazgatója, a Munkásmozgalmi Intézet nevében Aranyossi Magda, az MNDSZ nevében Kara Anna, az írók és újságírók nevében Földes Mihály üdvözölte Gárdos Mariskát, akit a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa a Munka Vörös Zászló Érdemrenddel tüntetett ki. MOZART »VARÁZSFUVOLA« című operájából rendezett hangversenyt a szegedi Állami Zeneművészeti Szakiskola, május 3-án. NEMZETISÉGI ÜNNEPI ESTET rendezett április 29-én a MOM Kultúrotthonban a Népművelési Minisztérium Nemzetiségi Osztálya a nemzetiségi szövetségekkel karöltve. Az ünnepi beszédet Non György, az MDP Központi Vezetőségének tagja, a népművelési miniszter első helyettese mondotta. A jól sikerült ünnepi esten fellépett a tótkomlósi és püspökhatvani szlovák, a méhkeréki román, a csolnoki német, a deszki délszláv és a budapesti szerb— horvát gimnázium együttese. Közreműködött a Magyar Néphadsereg Vörös Csillag Érdemrenddel kitüntetett Művészegyüttese és a Rádió népdal-énekesei. A művészeti együttesek a május elsejei szabadtéri előadásokon is felléptek. Nagy István: A mi lányaink Nagy István új regényének témája: hogyan változik, hogyan fejlődik új emberré két lány: a falusi, még szinte gyerek Veronika Solozán és a mér tizenhét éve cselédenkedő, mégis alig huszonöt esztendős Gheorghina Scurtu. A két főhős mellett, s velük együtt megismerjük egy erdélyi város munkásainak és parasztjainak életét, s a cselekmény sokrétűen, izgalmasan bonyolódik a végső kifejtésig. Nem tagadjuk — egy kis irigykedéssel gondolunk az erdélyi magyar irodalomra, hogy Nagy István új életünket ilyen kifejezően, szélesen tudta ábrázolni, s a munkásság életéről igazi, a valóságot mélyen megmutató képet tudott adni. Már az első oldalaknál szívünkbe zárjuk a cselédnek induló Veronikát, s a mérnök volt cselédjét, a már lázadozó, a hosszú szolgaság után gyárba készülő Gheorghinát. Különösen munkáshőseit rajzolja meg élesen Nagy István, olyan élesen és művészi erővel, aminek párját hazai Irodalmunkban eddig eléggé nélkülöztük. A regény legfőbb erénye a mozgalmas meseszövés, és a sokoldalú jellemzés. Meglátja és hitelesen elénk vetíti az író a »szürke« hétköznapok valódi, gazdálg színskáláját, a munkásság életének száz és száz érdekes, eleven, mélyen emberi epizódját, fordulatát, a dolgozó nép életét a napról-napra történő alakulásában. A szereplők oly eleven s érzékletes ábrázolásban lépnek elénk, hogy szinte személyes ismerőseinkké válnak, mint Kovács Márton, a szegverő műhely tréfáskedvű, öreg munkása, vagy Corbu mama, a festőde leányainak csupaszív *miamája. És ismerőseink a festődei leányok is: a táncosnőnek készülő Mariska, az elhanyagolt külsejű Lukrécia, a sportoló, széleburdi Piroska, vagy a katonáskodás után a szeggyárba kerülő Crisén, s a tapasztalatlan, nagyzoló Sumesán, az ifjúsági szövetség titkára. Kár, hogy az értelmiségi, s főleg az ellenséges szereplők ábrázolása már kevésbé hiteles. Itt is akadnak kivételek, mint Vajda Éva, a kis tanítónő, Zakariás főmérnök s részben Moldován mérnök, Oprea doktor, de ezek rokonszenves figurák. Viszont az ellenség ábrázolásában már gyakori a elnagyoltság, a leegyszerűsítés. Ez a hiba érezhető a papaié, Kudelász doktor s leginkább Trifu mérnök ábrázolásánál. Egy pillanatig sem vitás, hogy Trifu, a regény legfőbb negatív figurája: ellenség, s magas képzettségét, szaktudását a dolgozók állama ellen használja fel. Sok mindent megtudunk róla, s mégsem eleget, éppen az marad homályban, ami tipikussá tenné ezt a szakember álarcába bújt gazembert. Nem látjuk, csak sejtjük, honnan indult el, mi volt a felszabadulás előtt, s miért, milyen rugóknak engedve olyan, amilyen. S míg a munkásokat fejlődésükben ábrázolja Nagy István, eddig Tritut és a legtöbb negatív alakot majdnem mozdulatlanul, szinte állóképszerűen. »A mi lányaink« mégis értékes alkotás, — azzá teszi a valóság pártos, művészi ábrázolása. Nagy István regénye is igazolja azt a megszívlelendő igazságot, hogy korunk irodalmának a munkásság élete a legnagyobb, legtartalmasabb témája. De ehhez olyan író kell, aki — mint Nagy István — egész szívével éli korunk szocialista humanizmusát, s aki nemcsak alkalmi »kirándulásokon« ismerkedik meg az üzemek és gyárak dolgozóival, hanem velük együtt él, érez, az ő szemükkel lát, az ő agyukkal gondolkozik. A regény a Magyar Népköztársaság és a Román Népköztársaság közös könyvkiadási egyezményének keretében, az Ifjúsági Könyvkiadó (Bukarest) kiadásában jelent meg. Lukács Imre AZ ÚJ MAGYAR KÖNYVKIADÓ pályázatot hirdetett Shakespeare drámai művei kötéstervének elkészítésére. A pályázatra meghívást kaptak legjobb grafikusaink, könyvművészeink. Hét évvel ezelőtt írta Sásdi Sándor a drámát, beküldte Budapest székesfőváros szándaraib pályázatára, ahol első helyein díjazták. Élő magyar drámairodalmunk látta volna hasznát, ha a szükséges javítgatások, csiszolgatások után már akkor előadjuk ezt az előadásra érdemes, színvonalas művet. ANyolc hold földe a két háború közti magyar falut idézifel; a földtulajdon, a földragasztás könyörtelen világa ez, sötét számítások, nehéz indulatok, széttaposott emberi életek. Nagy érzés a szerelem, de a régi rend kegyetlen, törvényei hatalmasabbak a szerelemnél, saki ellenük lázad, el kell buknia. Ám a tiszta szívvel lázadó bukásában is mérhetetlenül nagyobb, mint az aféle bútorokat átrendezőforradalmáré, aki dohog, csapkod, kezet emel az anyjára is, és kiköltözik a puha ágyból az istálló deszkaipriesésére, de csak néhány napig, hogy azután ismét visszahulljon a pelyhes ágyra, harminckét hold jövendő tullatjdomosának. Rab Antal gyógyíthatasulamú beteg. A szülők tudják, hogyha meghal, a menyük visszaviszi nyolc hold hozományét az apad házhoz. A fiatalasszony örömest odaadná magát Rab Lacinak, a sógorának, s akkor minden maradna a régiben, csakhogy Laci a falusi kanász lányába szerelmes. Előbb ezt a szerelmet kell öszetörni, a szép kanász Rozikáit kell előbb eltemetni, hogy a nyolc zöld föld végleg a Rabcsalád vagyonát szaporítsa. Nem új téma, küzdelem a földért egy embertelen világban. Nagy hatalom a Rabék birtoka — harminckét hold a hozománnyal együtt —, halált osztogat és koldustarisznyát, sorsokat old és köt, széttöri a legerősebb köteléket is, ám egymáshoz láncolja a széthullókat, a gyűlölködőket. Nem új téma, de jó színvonalon ismétlésre érdemes; emlékeztető a tegnapokra. Dicséret illeti a szünrehozásért, és a színvonalas, szép előadásért a győri színházat. A dráma legaktívabb figurája az idős Rabné, Petur Ilka alakításában. Benne mindegyiknél erőteljesebben buzog a gazdagodás vágya, gőgös éshízelgő, korlátolt és ravasz, testében gyenge, beteges, nagyravágyásaiban hatalmas és eltipor mindenkit, aki útjába éli. Szélsőséges figura az író szándéka szerint is, de Petur Ilka — egyébként igen hitelesen, nagy művészi biztonsággal játszik — olykor túlhangsúlyozza az embertelent, a gőgöt (pl. amikor a kanász házából kizavarja a szegényeket), s ezzel inkább az egysíkúsághoz, mint az egyértelműséghez viszi közelebb a Kehes Panni alakját. Tulajdonképpen Rab Laci és Farkas Rozika a dráma két főhőse, az ő sorsuk fordulása, az ő tragikus szerelmük áll a cselekmény középpontjában, bár a drámai küzdelemnek ők inkább szenvedő, mint cselekvő részesei. Laci szerepében Lengyel János salangmentes, tiszta játékkal kelti életre a szerelméért lázadó gazdafiú alakját, aki az utolsó pillanatig küzd önmagával és környezetével, de végül is nincs anynyi erkölcsi ereje — ezt nem elég világosan indokolja az író —, hogy áttörje az osztálykorlátokat. Rozika szerepében Szentirmay Éva talán a legnehezebb serínészi feladatot kapta: Rozika még Lacinál is passzívabb, ■ egyetlen funkciója az első képtől az utolsóig, hogy égő, reménytelen szerelmében odadobja, feláldozza önmagát. Egyszer lobban fel, amikor szemébe vágja a fiatal Rabjának: »Mégis énmiattam kötött bugyrot Laci/« Ez a fellobbanása mutatja, hogy lehetne egyenrangú fél a drámában ő is, a gazdag Rábákkal szemben is, de szerepe szerint mégsem egyenrangú. Szentirmay Éva helyes felfogásban játszik, a nem egészen rajta múlik, hogy a Rozika alakja halványabb a többi erőteljes figura között A beteg Antal feleségét, Katit Olsavszky Éva alakítja. Hogyne volna gőgös és gyűlölködő, mikor egy kanászlárnnyal kell versengenie ! Hogyne égetné az érzéki indulat, amikor már megundorodott a férje izzadt, beteg testétől. S naponta látnia kell, hogy a férfi, akit megkívánt, a skanászok kertjében tölti az estéit ! Jól ábrázolt jellem, jó az alakítás is, bár nem mindig igazán természetes, s olykor csak külsőségekben robbanékony. Jók a kisebb szerepekben Pető Endre, Mester János, Kéry Edit, Gárdonyi László, Bogár Gizi, Tunyogi Péter — egyenletes, jó teljesítményt nyújt az egész együttes. Külön dicséret illeti Csinády Istvánnak, a darab hangulatát kifejező, szép díszleteit. A színvonalas előadásban nagy része van Horváth Jenő rendezésének, nemcsak a jó összjáték kialakításában, hanem a szerkezeti zökkenők áthidalásában is. Nem sikeres viszont a harmadik felvonás mulatós jelenete. Ebben a formában elnyújtott és öncélú a jelenet, nem érződik benne a közelgő tragédia előszele. Amellett ugyanazok a szereplők, akik a negyedik képben nyomasztó erővel elevenítik meg a másik világot, a faluvégi szegénység világát, ugyanazok a mulatási jelenetben túljátsszák szerepüket és komédiázni kezdenek. A darab másik — ennél fontosabb — problémája már nem annyira a rendezéstől, mint az írótól várja a megoldást. A dráma, — éppen minden háromfelvonásos dráma legkritikusabb pontján, a második felvonás végén — epikába hajlik át. Pedig itt volna szükség a legnagyobb sűrítésre. Itt kellene felvillantani már tisztán és félreérthetetlenül a Rozikát fenyegető nagy veszedelmet A feszesebb, tömörebb drámai szerkezet emelne az egész előadáson. Érdemes megemlíteni, hogy a darab helyenként modoros, népies nyelven még sokat csiszolhatna az író. Mindezt azért érdemes bemutató után, a kritikától szokatlan javaslat formájában elmondani, mert Sásdi drámája — reméljük — sokfelé eljut az országban. Mindenképpen megérdemli, hogy eljusson, s ez a szövegkönyv és az előadás további csiszolgatására, tökéletesítésére kötelezi az erőt és a színházat. Fekete Gyula Sásdi Sándor színműve a győri Kisfaludy Színházban Lengyel János (Rab Laci) Szentirmay Éva (Farkas Rozi) Jelenet ez utolsó képből Gárdonyi László (Farkas kanász)