Művelt Nép, 1955 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1955-09-04 / 36. szám
Vajda János-emlékkiállítás a váli erdészlakban »Magyar mértéknél többet adott S azt se kapta, ami nagyon kellett.« (ADY) A VÁLIAK ma is Vajdaerdőnek nevezik a véli erdő tölgy-, cser-, szil-és kőrisfáiból él álló régi erdőrészt, amelynek szomszédságában a régi ids erdészlak látható. A költő édesapja emlékét őrzi az öreg erdő megannyi idős fája, néhai Vajda Endréét, aki Ürmössy egykori országbíró uradalmának volt a lágere, később főerdésze. Az öreg erdő árnyait adó lombjai alattit be sokat barangolt sudártermetű erdész apjával az érzékenylelkű kisfiú. S minél tarctalanabbnak érezte magát késő öregségében is az embervadonban Vajda János, annál fájdalmasabb vágyakozással emlékezett vissza gyermekéveire. Most végleg beköltözött Vajda János emléke a váli erdőbe. Az Irodalmi Múzeum a kis erdészlakban állandó Vajda János-emlékkiállítást rendezett, amelyet augusztus 28- án, vasárnap nyitottak meg. A múzeum-avató ünnepségen Lengyel Dénes irodalomtörténész mondott ünnepi beszédet Vajda Jánosnak, Palotai Erzsi és Bodor Tibor előadóművészek pedig VajdaJános legszebb költeményeit mondották el művészi hatással. A költő emlékét a községben eddig is ápolták. A déli Fő utcát már régen Vajda Jánosról nevezték el, rózsafák virágoznak Vajda János patinás bronzszobra körül. Egy idő óta a községi könyvtárnak a Vajda János népkönyvtár a neve. A KIÁLLÍTÁS ANYAGA teljes képet ad Vajda Jánosról és arról a korról, amelyben élt. Egy-egy főcím alatt egy egész korszak elevenedik meg. Például Kölcsey e szavad: »Jelszavaink valónak haza és haladás, a reformkort jellemzi. Egy másik főcím, Vajda János verssora: »E honért nem beszélni, tenni kell! —s egyszerre megadja a szabadságharc történelmi hangulatát. Előttünk áll a fiatal Vajda János, a márciusi ifjak egyike, amint a Pilvax-kávéházban beválasztják őt, a Bécsbe induló harminctagú küldöttségbe, majd látjuk őt, mint Damjanich vörössipikás nemzetőrét, aki végig részt vesz a szabadságharcban. Aztán a szívét megrázó nagy katasztrófa: Világos. És évek a kétségbeesések siralomvölgyében. De a nemzet tudatában ébren tartotta a szabadságharc emlékeit és az álnokokkal, meghamisítókkal szemben tisztán megőrizte Petőfi örökségét, azt, hogy a költő életének értelme: a nép szolgálata. Így jutott el politikai költészetének új szakaszához. Irodalmi elődjének Viktor Hugót tartotta. Legszenvedélyesebb politikai harcai ebből az időből valók. Azért küzd, hogy a nép nemzetté váljék a polgárosodás útján. Világosan látja, hogy legnagyobb hiba a kiváltságos rendek kizárólagos uralma. De tudja már azt is, hogy a nép nemzetté fejlődését csak egyjótékony vihar, egy tisztító, nagy, új forradalom hízhatja meg... Valóban, a felszabadulás nagy forradalmi változásai nélkül Vajda János nagyságát nem értené meg igazában népünk. Eljött megnézni a Vajda János-emlékkiállítást a község legöregebb embere is. Nagy József, váli erdőmunkás, aki még személyesen ismerte Vajda Jánost és két leánytestvérét. Kilencvenedik évében jár az öreg — és még nyugdíjas korában is a munka az életeleme Naponta kora hajnalban megkalapálja a kaszáját és elindul a váli erdőbe kaszálni a sarját. Igen, a váli erdő kilencvenéves, sarját kaszáló öregje, az egykori uradalmi cseléd, ő is végre megérti, hogy Vajda János, a váli erdő nagy fia értük élt, a népért, harcolt és kapta a sebeket haláláig, egy méltatlan társadalmi rendszerben, amelyben csak harag tölthette be szívét a hatalom bitorlói ellen. Környei Elek A vili erdészlak Gina emléke a vili erdészlakban Vajda János vili bronzszobra A kilencvenéves Nagy József erdőmunkás, aki személyesen ismerte Vajda Jánost Emléktábla a váli erdészlak falán AZ UTÓBBI IDŐBEN három cikket olvastunk a magyar versmondás ügyéről: Horváth Ferenc írását az Irodalmi Újságban, Kárpáti Aurélét a Színház és Moziban, s Ascher Oszkárét aMűvelt Népben. Ugyanitt két érdekes hozzászólás is megjelent. A szavalás és az irodalmi kritika e tekintélyeinek írásai mellé hadd sorakozzanak ide egy fiatal versmondó sorai, olyan gondolatok, amelyek már régebben kívánkoznak megszólalni, s a vers szép ügyének előrehaladását segíteni. Mikor, hogyan jut pódiumhoz a versmondó-művész? Vagy ha úgy tetszik: mikor, milyen körülmények között szólal meg pódiumon, színpadon nálunk a költő, legyen bár holt, vagy élő? Úgy áll a dolog, hogy a protokoll-előadások, nagy ünnepeink, költői évfordulók valóban szükséges és kitűnő alkalmak írók és költők megszólaltatására. De éppen arról van szó, hogy alkalmak. Hozzá lehet tenni, hogy ezek az ünnepi alkalmak főként holt költők verseinek adnak pódiumot, kevéssé az élőknek, a fiataloknak. Kevés tehát a vers- vagy prózamondóénak a »hétköznapja«. (Például a TTIT antik irodalmi sorozata szép és művészi lehetőséget adó, de ilyen kevés van. Vagy a középiskolák részére rendezett Csokonai, Vörösmarty-, József Attila-műsorok is csak a múltból merítenek és ha itt is megnézzük a naptárt — 1955 — megint csak évfordulókhoz kapcsolódnak.) Klasszikus költőink örökségével nem jól sáfárkodunk, ha centenáris vagy más évfordulóhoz kötjük megszólaltatásukat. De az új magyar költészetet sem szabad mostohán kezelni; a folyóiratok lapjairól és a verskötetekből állandóan életre kell kelteni, többet, sokkal többet kell pódiumra — nem csupán engedni — vinni! Állami, társadalmi üggyé kell tenni a versmondást is, nem utolsó sorban azért, mert ez a költészet fejlődésére is visszahat: a versimondásnak el kell foglalnia megillető helyét művészeti életünkben, ez azonban nem megy magától. Állami szerveinknek fel kell karolniok ezt a — jelenleg mostohán kezelt — művészeti ágat. Mostohán kezeli, mert nincs gazdája, nem tartozik hivatalosan semmilyen művészeti irányító szervhez. Ennek meg is van az eredménye. Nincs szerv, mely a versmondók fejlődésével, eszmei irányításával foglalkoznék, repertoár-kérdéseikben támogatná, tanáccsal látná el az előadóművészeket. Alig kapnak kritikát. A különböző műsorokról szóló ismertetésekben legfeljebb ez olvasható: »Az ünnepséget műsor követte, melyen felléptek X. Y. előadóművészek.« Sokszor azonban még a fellépők nevét sem érdemesítik közlésre. Az előadóművészek ki vannak zárva abból a lehetőségből, amely a színművészek munkáját termékenyen lendíti előre: a valahová tartozás, a kollektíva nevelő hatásából. Úgy vélem, a rendezőszervek — a TTIT kivételével — nem is alkalmasak a félyes eszmei irányításra, hiszen más a »profiljuk«. Mert például a középiskolai irodalmi sorozatokat (Csokonai-, Vörösmarty-, József Attyta-műsorok), az Oktatásügyi Minisztériummal való megállapodás alapján az Országos Filharmónia Hangversenyközpont szervezte. Ez a szerv a Népművelési Minisztérium Zenei Főosztályához tartozik. Nyilván sem a Filharmónia, sem az őt irányító főosztály nem a versmondásé, már jellegénél fogva sem. De még mindig több gondot fordított a versmondásra az a tulajdonképpen zenei szerv, mint az Országos Műsoriroda, amely viszont a Népművelési Minisztérium Színházi Főosztályához tartozik. Így azután sem bent a minisztériumban, sem az annak irányítása alatt levő szerveknél nincs gazdája a vers- és prózamondás ügyének. Holott szervezési kérdéssel ez már részben megoldható lenne. Egy előadót kellene kijelölni erre a minisztériumban — hogy melyik főosztályon, azt döntsék el az arra illetékesek —, aki egyéb munkája mellett köteles ■volna törődni a magyar vers és próza előadásának és előadóinak ügyével. Az ezzel kapcsolatos feladatok végrehajtását pedig arra a szervre kellene bízni, amelyik már eddig is felismerte a versmondás jelentőségét. Az Ismeretterjesztő Társulat (TTIT) az írókról, költőkről tartott előadásait mindig számos vers előadatásával élénkítette. Az előadóművészet szervesen öszszefügg az irodalmi ismeretterjesztéssel. Új verstanulást, repertoárbővítést, verstan ismeretet éppen az irodalmi előadások igényelnek. Legyen tehát hivatalos gazdája is az előadóművészeknek a TTIT, vagy az Írószövetség, vagy a Kiadói Főigazgatóság. De végül is legyen hivatalos gazdája is hazánkban a versmondás ügyének! Legyen a minisztériumban s az irányítása alatt levő valamelyik rendező szervnél. MEGÉRDEMLIK EZT a magyar versmondók, akik között ott van az élen a magyar vers- és prózamondó kultúrának nagy úttörője és mestere, Ascher Oszkár; az egyéb szavai és érdemei mellett főleg az élő magyar próza (Veres Péter, Déry Tibor) kiváló előadója, Palotai Erzsi; a versmondásával sokszor irodalomtörténészek számára is új színt felfedező, gyönyörű beszédű Horváth Ferenc, a nagykultúrájú Simonffy Margó, s a nyomukban járni kívánó többiek, a fiatalok, akikről még kevesebb szó esik, s akik a felsorolt hiányosságokban fejlődésük egyik gátját érzik, s joggal. A magyar versmondók munkáját csak a közönség ilyen, vagy olyan reagálása teszi mérlegre, bírálja. Ez a »csak« nem kevés, igen jelentős, de nem elég. Szükséges volna már a hivatalos elismerés is, amelyhez első lépés lenne az állami irányítás és szervezés megteremtése, s ezen keresztül az intézményes eszmei segítségadás. És rengeteget tehetnének a vers és versmondás népszerűsítésében a DISZ kulturális funkcionáriusai. A versre az ifjúság fokozottan fogékony, s az öntevékenyen meglevő versmondást is segíti az előadóművészek nevelőmunkája. Ne felejtsük el: a versmondó nemcsak »műsorszámot« ad elő, de egyben Csokonai, Petőfi, Ady, József Attila s az élő szocialista költészet és próza tiszta szavát is közvetíti. A vidéki színművészek első Kossuth klubbeli előadóestjén, amelyet a TTIT rendezett, megjelent és felszólalt Ludmilla Pelikanová csehszlovák állami díjas szavalóművésznő, aki elmondotta, hogy Csehszlovákiában nemrég rendezték meg az első országos előadóművész konferenciát, annak nyomán, hogy szovjet előadóművészek, szavalók jártak ott. Azt hiszem, nálunk is eljött az ideje annak, hogy a Népművelési Minisztérium hívja össze az első hivatalos előadóművész értekezletet, s vitassuk meg a szavalással kapcsolatos legégetőbb eszmei, műsorpolitikai és szervezeti kérdéseket. Bizonyos, hogy ennek mindenekelőtt a magyar vers ügye látná hasznát. Burányi Ibolya LEGYEN GAZDÁJA A MAGYAR VERSMONDÁSNAK! A József Attila Szabadegyetem népszerűsége A lépcsőkön, a folyosókon nagy a jövés-menés az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi Karán. A József Attila Szabadegyetemre folynak a beiratkozások. Az első évfolyam tétovázó, határozatlan jelentkezői közül megszólítok egy nyurga fiatal fiút. Fehér Tibor, a rákoskeresztúri Geresz szőlőtelepítője, 19 éves, apja brigádjában dolgozik és két évig ipariskolába járt. Szereti hivatását, s ezért iratkozik be az agrártudományi szakra. Kárpáti Gyula harminc éves fiatalember, gépkocsivezető, a fizikát és a gépipari szakokat választotta, hogy szakmájában tovább tudjon fejlődni. Gyenge Mária 53 éves, gépírónő a Belügyminisztériumban. Tizenöt éven át vívott, két évig sportakadémiára járt. Most irodalomra és történelemre iratkozik be. A második évfolyamra iratkozókat a tavalyi esztendő tapasztalatai vonzzák. Többnyire folytatják a múlt évben megkezdett tanulmányokat és új szakokra is beiratkoznak; nem ritka az olyan hallgató, aki hat-nyolc tárggyal is megismerkedik egyszerre. Medve Irma óvónő már a múlt évben tanult itt zenetörténetet és művészettörténetet. — Tavaly értékes előadásokat kaptunk érdekes illusztrációkkal — mondja —, kitűnőek voltak az előadóink. Most még szívesebben járok koncertekre, kiállításra. Az egyéves tapasztalatokat felhasználva, a Szabadegyetem néhány hibát kiküszöbölt, sok kánságot teljesített. Errőlbeszél egy másik hallgató, Kucik József volt malomszerelő Budatétényről, aki most mintakertészettel foglalkozik. A múlt év folyamán kérdőívet osztottak szét a hallgatók között a szabadegyetemmel kapcsolatos kérdésekkel. Hadd idézzünk néhányat a válaszok közül: Páffi János írja: A zenetörténeti témájú előadást kielégítőnek tartom, mert nemcsak a fejlettebb, hanem az anyaggal most ismerkedő hallgató számára is érthető és élvezhető és mégis színvonalas volt. Pap Józsefné ezt írja: Az előadások nagy látogatottsága arra vall, hogy a budapesti közönség érdeklődéssel és rokonszenvvel fogadja a Szabadegyetem előadásait. Kérjük, tegyük a műsortervet tarkábbá és gazdagabbá. Meglátják, az érdeklődés fokozódni fog. (merán) Fernand Léger Megírtuk, hogy Fernand Láger, a híres francia festő elhunyt. A hetven éves művész két hónappal ezelőtt nyerte el a Sao Paoló-i festészeti biennálé nemzetközi nagydíját. Légert Párizsban az életöröm festőjének nevezték. Félévszázados munkásságának eredménye, olajfestményein kívül, az ENSZ közgyűlési termének freskója New Yorkban, számos pannó, aztán könyvillusztrációk, operák, balettek és filmek díszlet- és kosztüm tervei. Utolsó napjaiban Majakovszkij portréján dolgozott. Fernand Léger találóan fogalmazta meg a modern realista festészet feladatait.»Amikor a mechanika koráról festettem, sokan felhördültek. Közönségesnek találták ezt a témát. Pedig a gépek is életteljes alakok és az ember alkotásai. Azt ajánlom fiatal művészeinknek, menjenek ki az üzemekbe, hogy mai életünk ritmusát megértsék... A néppel való szoros kapcsolat létkérdés a művészek számára. A mai művészekkel szemben jogos az a szemrehányás, hogy művészetüket csak kisszámú beavatott érti meg.« A francia művész elhunyta alkalmából a Francia Kommunista Párt nyilatkozata kiemeli, hogy Fernand Léger művészetét a dolgozók és a béke szolgálatába állította. KERTÉSZ ISTVÁN Károlyikerti hangversenyét elöljáróban jó műsoráért kell megdicsérnünk: az igen tehetséges fiatal karmester két Mozart- és egy Haydn-mű mellett magyar darabot is műsorra tűzött: Szervánszky Klarinét-szerenádját. A jó programon kívül örömet szerzett a produkció gondos előkészítése; ez Kertész jó próbamódszere és a kivételesen megfelelő számú próba mellett tanúskodott. A hangverseny csúcspontja Haydn B-dúr szimfóniájának előadása volt. Régen hallottunk ilyen szellemes, erőteljes és stílusos Haydn-tolmácsolást. Kertész István ezzel a produkcióval végérvényesen elhagyta a »biztató ígéret« minősítést s elfoglalta helyét az érett karmesterművészek között. Szervánszky Endre nagyszerű klarinét-szerenádja megérdemelten nagy sikert aratott. A mű egyszerű bája, mély lírája és vidámsága jól elevenedett meg. A klarinétszólamot Balassa György tolmácsolta; játéka — ha néhány kisiklástól eltekintünk — megfelelő volt. Mozart A-dúr zongoraversenyében igen hoszszú szünet után ismét hallhattuk Sebők Györgyöt. Játéka ez alkalommal stílustisztaságával tűnt ki. Az egyébként elég középszerű produkció ismét azt bizonyította, hogy kellő számú hangverseny-szereplés híján időlegesen a legjobb művész előadókészsége is elszürkülhet. * A PÁRIZSI LONG-VERSENY nagy dicsőséget szerzett három magyar művésze: Frankl Péter, Gabos Gábor és Vásáry Tamás közös hangversenyen szerepelt. A fiatal művészek népszerűségére jellemző, hogy koncertjüket a Károlyi-kert ez idei legnagyobb számú közönsége hallgatta. Három fiatal művész — három különböző egyéniség- Franki az impulzív, szenvedélyes játékstílus képviselője, Gabos leginkább a lírai hangulatokban otthonos, míg Vásáry — hármuk között kétségkívül a legérettebb — a színes, minden hangulatban kifejezésteljes zongorajáték művésze. Ezek a jellemzések persze csak a legfeltűnőbb tulajdonságokat mutatják. Frankl Péter ugyanúgy megtalálta Chopin zongoraversenyének lírai színeit, mint ahogy Gabos Gábor fel tudta idézni Beethoven hősies pátoszát. A sok különbözőség mellett a három művész játéka mégis közös alapon nyugszik És ez nemcsak nagyszerű trájuk, Hernádi Lajos érdeme. Játékuk hallgatása közben ismét felderengtek a magyar nemzeti előadóstílus körvonalai, s ott éreztük a pódium felett Liszt Ferenc szellemét, akinek utólérhetetlen művészete minden nagy magyar pianista tudásának alapja és közös forrása. A három versenymű kíséretét hiba nélkül, a szólisták játékát jól alátámasztva és azt híven követve oldotta meg Rozsnyói Zoltán vezénylése. A HAYDN Teremtés-oratóriumának Forrai Miklós vezényelte előadását már a téli évadban nagy élvezettel hallgattuk. A mostani ismétlés — leszámítva a szabadtéri akusztikai viszonyok gyengítő hatását — megtartotta a téli hangverseny magas színvonalát. Mind a karmester, mind a kitűnő Budapesti Kórus és a zenekar élményszerűen tolmácsolta Haydn remekét. A szólisták közül Littasy György teljesítménye emelkedett ki; Gyurkovics Mária és Rösler Endre ezúttal csak muzikális erényeivel tűnt ki, hangjuk nem szárnyalt úgy, ahogy ettől a kétkitűnő művésztől megszoktuk. Várnai Péter